Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Szirmai Károly: Egy képes hetilap tervének lapszélére

Cziráky Imre kollégám ilyen tervet már felvetett. Azt válaszoltam neki, hogy nincs hozzá elegendő jugoszláviai magyar írónk. (Szépszámú kontárunkat ugyanis nem tekinthetem annak.) „A mi irodalmunk” pl. már a második évfolyam elején végét járta, mert nem volt elegendő szépirodalmi anyaga. A régi Kalangya szintén ily gondokkal küzdött. A helyzet az új Kalangya megindítása után sem javult, bár minden novelláért megfelelő tiszteletdíjat fizet. Azt kérdeztem hát, hogy akarja hétről-hétre a képes lapot itteni írók elbeszéléseivel megtölteni? Mert a jugoszláviai magyar irodalom nagy nehezen kiverekedett hitelét – mint a múltban is tették – újra lerontani nem szabad. A könnyebb fajsúlyú írások számára ott vannak a napilapok. Ha nem is sokat, de tiszteletdíjat ők is fizetnek.
A képes heti lap terve azután lekerült a napirendről. Egy idő óta azonban újra beszélni kezdenek róla. Nem foglalkoznám vele, ha nem kellene többek érdeklődésére válaszolnom. Azt kérdezték ugyanis, mi a Kalangya véleménye? Feleletünket itt adjuk:
Egy lap – tehát egy képes hetilap létjogosultságát is – szükségessége dönti el. Ezt a szükségességet más szempont irányítja egy folyóiratnál s más egy napi- vagy hetilapnál. Az utóbbinál, pl. a következő két szempont érvényesülhet: 1.) az íróknak nincs hol elhelyezniük könnyebb fajsúlyú írásaikat, vagy 2.) a közönségnek szüksége van egy képes hetilapra. – Az 1. pont nem jöhet figyelembe, mert sem elegendő írónk nincs, sem irodalmi túltermelésünk. Tehát csak a 2. pont jöhetne szóba, bár ennek ellene mond, [406] hogy a vágott s elég jó anyagú Alföldnek is – aránylag – kevés az előfizetője.
Miről van itt tehát szó tulajdonképpen?
Kertelés nélkül kimondjuk. Sértett hiúságról, írásaikkal elutasítottak, önérzetükben megbántottak szövetkezéséről. Ehhez természetesen mit sem szólhatunk. Ha a közönségnek ez megfelel, s olyan verseket akar olvasni, melyekért még ma is átkozzák a régi Kalangyát, csak rajta, fizessenek elő. Legalább újra lesz okuk, hogy szidják a nagy nehezen kivakaródzott jugoszláviai magyar irodalmat. Ezt már megszoktuk. De hát, Istenem, nálunk a kontár műkedvelőknek ma is több szavuk van, mint a komoly íróknak. Szegény Szenteleky csak halála előtt ébredt rá, hogy mennyire elhibázott dolog volt – irodalomcsinálás címén – minden firkászt íróvá ütni. Odaát vagy Erdélyben bizony nem sokat teketóriáznának, hamarosan szemétdombra kerülne a mindent elnyomni a Váró írói giz-gaz.
Ha pedig a lapcsinálók nemcsak saját írásaikat, hanem vágott cikkek hasznos felhasználhatóságára is gondolnak, akkor azt kérdjük, – mért kell még egy újabb Alföld?
Van azonban egy másik értesülésünk is. Azt hallottuk, hegy az új képes hetilap kiadását katolikus papi körök is pártolják, sőt hogy a terv az ő kezdeményezésük. Ha ez igaz, bizonyára törődni fognak azzal is, hogy selejtes anyag ne kerüljön a képeslapba. Egyet azonban már előre meg kell jegyeznünk: Senki se használhassa ki kisebbségi sorsunkban az új lap katolikus jellegét arra, hogy sértett hiúságában hitelét ronthassa egy kisebbségi ügyszolgálatot ellátó s szintén keresztény erkölcsi alapon álló folyóiratnak, mert nincs vallási jellege.