Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Szirmai Károly: Számot adunk

Akinek kezébe került a Zagreb-i Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesületének értesítője, örömmel állapíthatja meg, hogy a horvát fővárosban egy komoly, lelkes, tettre kész ifjúság készül az életre és népe sorsával közösséget vállalva, nemcsak a maga érdekeiért, hanem a magyar jövőért is munkálkodni kíván.
Az egyesület működését különben hét év óta nemcsak a Kalangya, hanem az egész magyar közélet is figyelemmel kíséri. E folyóirat időközönként kimerítő cikkekben adott szemléltető képet a Zagreb-i főiskolások helyzetéről és szellemi újjáéledéséről, amely hovatovább átlépte az egyesület kereteit, és már irányító szerepet követel magának a magyarság politikai, kulturális és gazdasági életében is. Az értesítő első részében az egyesület megalakulásáról és fejlődéséről tájékoztat, a második rész pedig az ifjúságnak nem annyira célkitűzését, mint inkább magatartását fejezi ki, amikor a magyar közéletről mond egyoldalú, kemény és a körülményeket figyelmen kívül hagyó bírálatot.
Ha az egyesület lelkesítő és öntudatosító munkájáról dicsérettel szólunk, kifogásolnunk kell ezt a magatartást, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a jugoszláviai magyar ifjúság még ma is több táborra szakadva, ellenségként, gyűlölködve néz egymásra. A Zagreb-i magyar ifjúság tagadja azt a mindenek felett álló kisebbségi elvet, hogy: magyarok vagyunk, bármilyen úton keressük is népünk boldogulását. Ennélfogva ugyanúgy, mint az a politikai csoport, amely szintén a horvát fővárosban kapta nevelését, elutasít magától minden közeledési kísérletet, megtagad minden törekvést, amely a magyarság egységéhez vezetne, engesztelhetetlenül és könyörtelenül, ki akar tiltani mindenkit a magyar életből, aki nem hajlandó elismerni, hogy a kizárólagosság joga az ő kezükben van.
Az értesítő előszavában azt mondja: „Komoly feladatokra vál[401]lakozó ifjúságnak sohasem szabad megfeledkeznie a kötelességteljesítésről és az önbírálatról.” A jótékony önbírálat azonban elmarad. Ez az ifjúság határozott, – semmi kétely sincs benne, – bízik erejében és csalhatatlan ítéleteiben. Már magatartása kizárja az önbírálat lehetőségét. S önbírálat nélkül lehet-e komoly eredmény, lehetséges-e a kötelességteljesítés?
A magyar kisebbségi politikában indokolt a radikalizmus, a bátor kiállás talán eredményesebb, mint a csendes vizű béketörekvés, a támadás erejével pedig már Ciceró tisztában volt, amikor a stílusról beszélve megállapította, hogy a védekezés mindig szánalmas, míg a támadás, a gúny, a vádaskodás mindig nagyobb sikereket arat a tömeg előtt. A Zagreb-i ifjúság ugyanúgy, mint első csapattá nőtt politikai készültsége, a támadás nyilait mindenekelőtt a magyarság régi vezetői ellen lövi ki és azok ellen, akik még nem kullogtak meaculpázva az ő táborukba. Ha a magyarság jogait kell követelni, ez a politikai csoport sokkal mérsékeltebb és kénytelen számolni a lehetőségekkel.
A Zagreb-i ifjúság szellemi mozgalma is elsősorban magatartásában mutatkozik meg. Az önbírálat hiánya lehetővé teszi neki, hogy a szükséges műveltségbeli felkészültség nélkül hozzászóljon olyan kérdésekhez, amelyekben nemcsak illetéktelen, hanem tájékozatlan is. Hogy milyen szerepük volt a jugoszláviai magyar lapoknak kisebbségi életünk húsz esztendeje alatt, arra ez az ifjúság vagy nem emlékszik, vagy egyszerűen nem akar róla tudomást venni. Nem védjük sajtónkat, tisztában vagyunk erényeivel és hibáival. A Zagreb-i Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesülete azonban csak a hibákat látja meg.
Ugyanígy van az irodalommal is. Ellentmondásokkal teli, minden következetesség nélküli cikkében nemcsak arról tesz tanúságot, hogy nem ismeri az irodalom szerepét, hanem azt is elárulja, hogy irodalmunkat nem olvassa. Különben nem beszélt volna mellőzöttekről, és nem állította volna, hogy lapjainknál jólfizetett szürke, még csak nem is közepes írócskák ülnek. Ezt állítja az az ifjúság és az a politikai csoport, amely Szalay Lászlónak, ennek a nagypipájú, kevésdohányú, anekdotázva mesélgető vén furulyásnak az írásait tartja kiváló alkotásoknak, s ahelyett, hogy a „mellőzötteket” népszerűsítené, Szuhay hamis népszínmű-alakját lopja be a kisebbségi köztudatba. Szenteleky Kornélra hivatkozik az értesítő szigorú bírálója, amikor a vajdasági irodalomtól vajdasági szellemet követel, bár a Vajdaság szellemi jellegét sohasem iparkodott megismerni ez az új magyar mozgalom, s a Vajdaságot is legfeljebb, mint külön politikai szigetet tárgyalta, Szegény Szenteleky, ha él[402]ne, bizonyára elcsodálkoznék, hogy ez a társaság éppen őt idézi, aki mindig esküdt ellensége volt a kizárólagossági jelszavaknak és a Kalangyában csupán jó irodalmat akart, nem törődve az író politikai állásfoglalásával, vagy világnézeti meggyőződésével.
Csodálkozzunk, vagy mulassunk-e most már azon az ellentmondáson, amely a kizárólagossági elv és a tájékozatlanság között üti fel a fejét, s vérszegény ítéletét egy zsidó származású író véleményével támasztja alá? Nem mintha a Kalangya nem tartaná elismert, sőt kiváló „szakírónak.” De hiszen a Kalangya elnézőbb, s főképp tárgyilagosabb, mint az értesítő. Ezek után senki se várja tőlünk, hogy a Zagreb-i ifjúság tanácsára, rendezzük irodalmunk szénáját, és helyükre parancsoljuk az írókat, „mindenkit a maga helyére.”
A jugoszláviai magyarság közéletéről általános és ismert megállapításokat tesz az értesítő. „A cél tisztánlátásának soha, egy pillanatra sem szabad elhomályosulnia. Az út, az eszköz változhat, a körülmények, az összefüggések és ezek parancsolta, időnként változó követelmények szerint, de a cél: amely őrizni, védeni, fejleszteni, művelni és gyarapítani akarja kisebbségi magyarságunkat, nem változhat soha.” A jelszavak szövevényéből mit tudunk kibogozni? Tulajdonképpen mit akar mondani ez a csikorgó mondat? Azt, hogy a politikai élgárdisták útjai változhatnak, de hogy hogyan változnak, az teljesen az ő elbírálásuktól függ és természetesen más út nincsen, csak amit ők taposnak. A továbbiakban a magyar élet minden rendű és rangú vádlottairól beszél a közéleti tájékoztató. Hogy vádlottak vannak, azt mi sem vonjuk kétségbe – csak valószínűleg a személyekben nem egyezünk teljesen – azon a dicséretes önbizalmon azonban, hogy a hozzáértő vezetők a Zagreb-i ifjúság mozgalmából fognak kikerülni – vagy már ki is kerültek! – kicsit csodálkozunk.
Különben minden ellenvetésünk a kételyből származik. Egyszerűen közönséges kortesfogásnak tartjuk, hogy egy ifjúság, amely mindent támad, kifogásol és rombol, mely csupán egy jelszavas agitáció módszerét követi, s mely még annyi jóindulatot és fáradtságot sem vesz magának, hogy elfogulatlanul, tárgyilagosan és kicsit intellektuális alapon mutasson rá a hibákra, – hogy éppen ez az ifjúság a maga erejéből és vezetésével egy jobb jövőt ígérjen a magyarságnak. Szép az önbizalom, szép az ígéret, de ennek zálogát sem a magatartásban, sem a felkészültségben nem találjuk meg a Zagreb-i főiskolásoknál. Hogyan higgyük, hogy ők bölcsebb, okosabb vezetők lesznek, mint az eddigiek, hogyan fogadjuk el illetékességüket, amikor a jelszavak mögött, a lelkesedés mellett hiába ke[403]ressük azt a bizonyos tarsolyt, amelyben marsallbotjukat hordják? Mikor még valóban értékes munkájukat is elhalványítja az a gyűlölet és harciasság, amely mozgalmukat jellemzi, és amelyből lassan csakugyan nem marad egyéb, mint egy magatartás. Mert magatartás a lelkesedés, az önbizalom, de magatartás a gyűlölet és a becsmérlő, a mindent kifogásoló harcias szellem is. Szeretnők, ha a Zagreb-i magyar ifjúság és a kebeléből kinőtt politikai élcsapat több volna nyers indulatnál és a fiatalos érzületből fakadó magatartásnál, s ha rátermettségével tudna meggyőzni bennünket arról, hogy közéletünk újjáalakítását csak tőle várhatjuk.
Minden ifjúság végigmegy a maga szellemi, vagy politikai forradalmán. De, ha figyelembe vesszük, hogy a forradalomnak fele kaland, fele fejlődés, úgy ne csodálkozzanak a fiatal Zagreb-i magyarok, ha mi népünket a kalandtól jobban féltjük, mint amennyire a fejlődést kívánjuk, mert egyelőre nem látunk biztosítékot.
A Kalangya nem politikai szemle, a fiatalság közelebb áll hozzá, mint a politika, a Kalangya nem is a jelenért dolgozik, hanem a magyar jövőt akarja előkészíteni, amelyben majd kirajzolódik népünk szellemi és politikai arculata és kibontakozik egyidejűleg az a fiatalság is, amely már most azt hiszi magáról, hogy megérett és fejlődését befejezte. A Kalangya a békét akarja, a közös munkát: közös sorsban az összefogást. Nem elmarasztalni akartuk a Zagreb-i ifjúságot, csak figyelmeztetni az időre és a veszélyekre. Talán még nem késő…
Egy történelmi megrázkódtatás már készületlenül érte a Jugoszláviában élő magyarságot. Szeretnők, ha a további megrázkódtatásokat és megpróbáltatásokat elkerülhetné. Szeretnők, ha nem kellene tovább szenvednie a testvérharctól minden magyar cselekedetnek, ha nem érdemekért folynék tovább a küzdelem, hanem eredményekért. Mert érdem itt nincs, csak munka van! Érdemekre hivatkozni kisebbségi népünk előtt, amikor még semmit sem kapott, amiért érdem járna – lelkiismeretlenség.
Húsz esztendős kisebbségi életünkben vannak bűnösük, de ne pazaroljuk erőnket a folytonos vádaskodásra. Egy nemzeti népcsoportnak is van történelmi ítélőszéke, de sohasem a jelenben, hanem mindig a jövőben.
Az erdélyi magyar ifjúság megteremtette az összhangot vásárhelyi találkozóján, talán a Zagreb-i ifjúságra vár a feladat, hogy a vajdasági találkozót létrehozza, és egy táborba tömörítse fiatalságunkat. Ha van benne annyi alázat, hogy ezt a mindennél fontosabb cselekedetet végrehajtsa, mi leszünk az elsők, akik köszönetünket és elismerésünket küldjük neki. [404]
Kötelező szerénységből csak cikkünk végén említjük meg, hogy a Zagreb-i Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesületének értesítője elhallgatta a Kalangyát. Az elsikkasztás ténye nem fáj nekünk, mert munkánkért elismerést sohasem vártunk; dolgozunk, mert ezt parancsolja a kötelesség. Egyet azonban meg kell mondanunk az értesítő szerkesztőinek: a Kalangya munkáját nemcsak itt, de a határokon túl is figyelemmel kísérik és nem egy komoly értekezésben történt hivatkozás folyóiratunkra. Mint értesültünk, a Kalangya azért nem érdemelte meg a felsorolást, mivel állítólag zsidópénz segíti elő megjelenését. Ha így is volna, az elhallgatást akkor sem érdemelné meg az a folyóirat, amely indulatokon és pártpolitikán felülemelkedve mindig a magyar kultúra ügyét szolgálta.
Komoly, lelkes, tettre kész ifjúság – írtuk beszámolónk első mondatában és ezt a megállapításunkat fenntartjuk. S ha az önbizalomra egy kis fegyelem őrködnék, a harcos kedvet tárgyilagos elfogulatlanság ellenőrizné, a munkát pedig önbírálat és nagyobb elmélyülés, boldogan sürgetnénk a Zagreb-i magyar ifjúságnak nagyobb teret, s talán még szerepet is a vezetésre.