Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Szirmai Károly: A Sombori magyar kultúrparlament

Nem ez az első kísérlet, mely összefogni igyekezett a szétosztott magyar erőket. A Sombor-i Magyar Közművelődési Egyesületnek évek óta voltak ily törekvései, de megvalósításuk nehézségekbe ütközött. Később más kezdeményezések is akadtak, de a terv állapotán ritkán jutottak túl, s ha mégis, tevékenységük szűk területre, kevés egyesületre terjedt ki.
Az említett kezdeményezések eredménytelensége két fő okban kereshető: részben a letűnt uralmi rendszer merev magatartásában, mely már eleve elgáncsolt minden egyetemesebb megmozdulást, részben a kezdeményezőkben, akiknek vagy nem volt kellő tekintélyük, vagy a jugoszláviai magyarság közömbösségét áttörni tudó, meggyőző erő és lendület hiányzott belőlük. A terv állapotában maradtak közül a Kalangyáé a legemlítésre méltóbb, de annak megjelenését a sajtóellenőrző hatóság 1935. nyarán nem engedélyezte. Az életre hívottak sorából a Reggeli Újság 1938-ban megindult kultúrszervezési mozgalmát kell idejegyeznünk, jóllehet az utolsó évben ez is visszaesett.
Azok közül, akik Bácska s Horvátország keleti megyéi magyarságának megszervezésén fáradoztak, Deák Leó és Deák Imre dr.-ok neve áll első helyen. Deák Imre utánjárása tette lehetővé, hogy jó néhány községünkben közművelődési egyesület alakulhatott, s régóta hevertetett kérvények részben elintézést nyertek.
Ezek voltak előzményei az első magyar kultúrparlamentnek, melynek összehívását Deák Imre dr. a Sombor-i Magyar Közművelődési Egyesület ez évi május hó 6. választmányi ülésén indítványozta, hivatkozva az egyetemes elgondolás és tervszerűség szükségességére.
Javaslatában többek közt szóvá tette, hogy kevés egyesület dolgozik eredményesen, sok helyen tudálékosság, okoskodás s hozzá-nem-értés zavarja a munkát, s több községben nem azt nézik, hogy mit lehet tenni, hanem, hogy mire volna szükség. Ezért azt ajánlotta, hogy teremtsék meg a városok s nagyobb kultúrköz[387]pontok tervszerű együttműködését és siessenek a falvak segítségére. Úgy gyakorlati, mint elméleti téren egységes munkarendre van szükség, mert a jugoszláviai magyarság kulturális leszegényedése csak így kerülhető el.
Deák Imre ezután pontokba foglalt munkarendet adott, többek közt azt indítványozva, hogy legyen a kultúrparlament a jugoszláviai magyarság legfelsőbb közművelődési fóruma, ott kerüljön megvitatásra minden közművelődési kérdés, s onnan induljon ki a gyakorlatban megoldásra váró feladatok felkutatása, stb. Ugyanekkor megjelölte az első magyar kultúrparlament munkarendjét is.
A választmányi ülés az indítványt magáévá tette, s mintegy 56 helységbe meghívót küldetett szét. Az ülésen 23 községből 73-an jelentek meg, részben megbízó egyesületük képviseletében, részben, mint meghívottak. Legtöbben Čonopljaról, Suboticaról, Kupusinaról, Stanišićról, Bezdanból, Stara Moravicaról és Pačirról jöttek. Ott voltak még Sentaról, Debeljačaról, Novi Vrbasról, Sontaról, Svilojevoról, Bajmokról, Bačka Topolaról, Svetozar Miletićról, Riđicaról, Doroslovoról, Stari Bečejről, Novi Sadról, Stari Sivacról, valamint a Beograd-i s Zagreb-i magyar egyetemi hallgatók egyesületeinek kiküldöttei és sokan somboriak.
Szerémségből és Baranyából a rossz összeköttetés miatt nem jöhettek, 15 bácskai község nem képviseltette magát. Többen kimentették magukat. Nagy örömmel láttuk kisebb és nagyobb gazdák magyaros felvonulását.
*
Az előadásokról abban a sorrendben számolunk be, ahogy tárgyalt kérdéseikkel keretbe kívánkoznak. Ezért első helyre Draskóczy Ede dr.-nak számunk elején közölt „Kisebbség és erkölcs” c., dús ízektől csordult, következetesen felépített s a kisebbségi ember útját kérlelhetetlenül kijelölő előadását tesszük. E tanulmány kisebbségi életünk alapelveinek és kötelességeinek meghatározása, más szóval a kisebbségi gondolkozás, magatartás és cselekvés nagykátéja. Tételeinek betartása a kisebbségi sorsban élő nép jövőjének biztosítása, – semmibevevése vagy elvetése: jelenlegi nyomorúságunk fenntartása, állandósítása s ily módon megsemmisülésünk előkészítése.
Figyelemmel kisérve az elhangzott előadásokat, meg kell állapítanunk, hogy valamennyin keresztül húzódik Draskóczy Ede dr.-nak a kisebbségi erkölcsről s kötelességekről vallott felfogása. Mindegyik több munkát, nagyobb felelősséget s a közösség szolgálatában való áldozatosabb részvételt követelt.
* [388]
Az előadás-sorozatnak ezután következő legfontosabb része az „iskolán kívüli népoktatás” volt. E kérdést, alcsoportokra osztva, négyen tárgyalták.
Dr. Kührner Béláné a gyermek szórakoztatásáról és neveléséről, Magassy Antal az írás-olvasás és magyar helyesírásról, Paál Sándor dr. az iparos és kereskedő ifjak továbbképzéséről, Sauerborn Mária az otthon szolgálatáról tartott felolvasást. Az összekötő előadás szerepét Gachal János Sombor-i ref. lelkész látta el. Rokonszenvesen harcos kiállása, mulasztást ostorozó szavai hitvalló magyarsága és frissítően ható, lelkes megjegyzései felejthetetlenek maradnak. Ő a „miles pugnans” életeszményét testesítette meg s az igazi magyar pap képét égette lelkünkbe.
*
Dr. Kührner Béláné, a maga kedves, gyöngéd és szeretetreméltó modorában, azzal kezdte felolvasását, hogy a gyermeknevelő gondozásnak ki kell terjeszkednie saját gyermekeinken kívül a védtelen családokéira is. Ezeket magukra hagyni bűnös mulasztás, mert sorsuk elhanyagolása társadalomromboló erőket szabadíthat fel.
Elsősorban az ily szerető, családi otthont nélkülöző gyermekek sorsának a felkarolása fontos, másodsorban azoké, akiknek bár van otthonuk, de szüleik nem érnek reá velük foglalkozni.
Az iskolán kívüli nevelés kiterjesztése, jövőre kiható voltánál fogva minél előbb és mindenhol megvalósítandó. Ezt a kötelező társadalmi feladatot azonban szeretet nélkül nem lehet megvalósítani. Annál is inkább, mert az ily gyermekek elmaradottak és örömtelen emberek lesznek, szerencsétlenségei önmaguknak s a társadalomnak.
Ebben a munkában fontos szerepük van a társadalmi intézményeknek, melyeknek, ha nem is egész, de legalább félnapra, egybe kellene gyűjteniük az ily szerencsétlen gyermekeket, s hasznos szórakoztatásokkal társadalmi és nemzeti szellemben előmozdítani az iskola nevelő munkáját.
E célra legalkalmasabbak a mesedélutánok, mert ezeken egy személy kis mesével több gyermeket szórakoztathat egyszerre, s mert az ily mesedélutánok zárt vagy szabad helyen könnyen megtarthatók.
A mesedélutánok műsorát ajánlatos előre megállapított terv szerint, a gyermekek korához, életkörülményeihez és az időszakhoz alkalmazkodva összeállítani, figyelmet szentelve a szórakoztatásra és fordulatosságra. Nagyon fontos a mesék helyes megválasztása, hogy a szórakoztatás mellett, tanító és erkölcsnevelő hatásuk is legyen.
Dr. Kührner Béláné ezután rátért a különféle: szórakoztató, tanító, tréfás, csali-, tündér- és állatmesékre, majd a gyermekek [389] bevonásával eljátszott mesejátékokra s a szépérzék fejlesztésére szolgáló rajzos mesékre. Rámutatott arra is, hogy a figyelem ébrentartására mennyire fontosak az apró versek vagy énekszámok közbeiktatásai. Beszélt továbbá a gyermekkórusról, melyet maga is szervezett, 3-12 éves gyermekekkel.
Sokszempontúsága és figyelme minden részletkérdésre kiterjedt. Amit a határon túl az iskolán kívüli gyermeknevelés terén megvalósítottak, azt nála is megtaláljuk. Beszéd és értelemgyakorlat, engedelmességre, illemre és jó modorra való nevelés mind benne szerepelnek munkarendjében, éppúgy, mint távolibb kihatású, lélektani indítékok is.
Ezeket a mesedélutánokat Sombor-i hölgyek rendezték. Ketten-hárman voltak a mesemondók, s heten-nyolcan tartották fenn a rendet. Mert néha 200-ra is felszaporodott az érdeklődők száma. Nemcsak gyermekek jöttek el, hanem velük szegény szüleik is, akik többször még hálásabb hallgatóknak bizonyultak. Jó, hogy a Sombor-i Magyar Olvasókör alkalmas volt befogadásukra.
*
Magassy Antal, a régi ifjúság-nevelő, a serdültebbek és felnőttek iskolán kívüli oktatásáról beszélt. Elsősorban természetesen az írástudatlanság súlyos kérdéséről, melyet az uralomváltozás után bekövetkezett kedvezőtlen iskolaviszonyok idéztek elő. Egyesületeink kötelessége – mondja, – hogy felkutassák, szeretettel megnyerjék, és rendszeres oktatásban részesítsék az írni-olvasni nem tudókat. Itt, legértékesebb oktatás az egyéni. S ha már csoportos, kevésszámú legyen. Az oktatást lehetőleg tanító végezze. Hat hónapos tanfolyamot ajánlott, heti 2-2 órával. Az átképző tanfolyamnál viszont: 1-1 1/2 hónapot, összesen 16-24 órával. Ez utóbbira azoknak van szükségük, akik a névelemzési rendelet következtében nem járhattak magyar iskolába, s így magyarul írni-olvasni nem tanulhattak meg.
Előadó foglalkozott ezenkívül a helyesírási és irodalomtörténelmi tanfolyam kérdésével is. Szerinte a helyesírás – heti másfél órát számítva – 5 hónap alatt könnyen elsajátítható. (Nem értjük tehát, miért húzódoznak fiataljaink!) Magassy Antal a tanfolyam kezdetéül szeptember hónapot ajánlotta, s tanítóul – ahol csak lehet – szakembert.
Az irodalomtörténelem tanítására részletes tervet dolgozott ki, hangsúlyozva a magyar szellemű klasszikus könyvek s történelmi vonatkozású regények előbbre valóságát. Emellett tanrendjébe illesztette a magyar történelmet is, a korok, kapcsolatok és történelmi levegő fontosságát emelvén ki, s nem az évszámokét. Ide iktatta a magyar művelődés-történelem és képzőművészet párhuzamos tanítását is. Mindezekre: heti négy órát irányzott elő.
Magassy Antal, akár dr. Kührner Béláné, ingyenes előadásain [390] rendszeresen foglalkozott a serdültebb ifjúság iskolán kívüli oktatásával. Főképp helyesírási tanfolyamai voltak látogatottak.
*
A legszárazabb és leghálátlanabb feladatról, az iparos és kereskedő ifjak tanonciskolán kívüli oktatásáról, Paál Sándor dr. tartott felolvasást. A beszámolás egyhangú volt, de anyagában annyira fontos s a vállalt feladat körében annyira lelkiismeretes, hogy tárgyi szárazsága ellenére is dicsérettel kell róla szólnunk.
Paál Sándor dr. kezdetben élesen bírálta a manapság felkapott, különféle jelszavakat, mint „kultúra”, „nép”, „köz” és „kereszténység”, melyek azonban csak üres szólamok, mert leghangosabb hirdetőik semmit sem tettek megvalósításukért. Megfeledkeztek, pl. a magyar iparos és kereskedő ifjakról is. De az egyesületeket szintén mulasztás terheli. Fejleszteni kell tehát az ifjúság szellemi képességeit, gyarapítani ismereteiket és segítségükre lenni abban, hogy a mestervizsgák anyagát megtanulhassák. Ez azonban még nem minden, csak a szükséges minimum! Hátra van még a munkáról és munkásokról szóló törvényes rendelkezések ismertetése, amit ma nem nélkülözhetnek, mivel az állam egyre erősebben nyúl bele gazdasági életünkbe.
A Sombor-i Magyar Közművelődési Egyesület, minután felismerte eme kérdés messzi jövőre kiható fontosságát, esténként tartott ingyenes előadásai során mindent megtett, hogy iparos és kereskedő ifjaink a szükséges szaktudást elsajátíthassák. Kührner dr. számtant tanított, Schüssler könyvvitelt, Paál dr. jogot s Deák Imre dr. általános kereskedelmi ismereteket, levelezést és helyesírást. Az esti tanfolyamra eleinte sokan jelentkeztek, de a szorgalmat s lelkiismeretességet megkövetelő munkában csak 18-20-an tartottak ki végig. Fiú- s leánytanoncok vegyesen. Az elmaradozók a tanfolyam estéin is szórakozni akartak.
Paál Sándor dr. ezután az esti tanfolyamok szempontjaira tért át. Ezek:
1.) kik legyenek az előadók?
2.) kik látogathatják a tanfolyamot?
3.) milyen időbeosztás a legmegfelelőbb?
4.) a tananyag s
5.) az anyag ismertetésére vonatkozó egyéb kérdések.
Minden szemponttal részletesen is foglalkozott. Bennünket ezek közül legjobban az időbeosztás s a tananyag érdekel.
Paál dr. szerint legajánlatosabb a napi egy vagy másfél órai előadást kora este tartani, mert később, a napi munkában elfáradt fiatalság álmossággal küszködik.
A hivatalos mestervizsga tananyaga 5 részből áll:
I.) jogi ismeretek,
II.) számtan, mértan, ipari számvetés (vagy árszámítás),
III.) könyvvitel, [391]
IV.) levelezés,
V.) a) állami közigazgatás,
b) adó és vám s végül
c) az árlejtéseken való részvétel stb.
Mint ebből is látható, az anyag sok s megtanulásra egy teljes őszi-téli tanfolyam szükséges. Annál is inkább, mert megfelelő magyar vagy szerb tankönyv nincsen.
Az előadások nyelve magyar, de ajánlatos mellette az államnyelvet is használni.
*
A következő felolvasást „A falu asszonyai és lányai az otthon szolgálatában” címmel Sauerborn Mária tartotta. A vállalt feladat jól illett komoly, barna szépségéhez. De gyakorlatban néki jutott a legkevesebb eredménnyel kecsegtető szerep, mert teljesen töretlen ugaron kellett dolgoznia. Rádió-előadásból és máshonnan, jól tudjuk, hogy mennyi akadály gáncsolja még Magyarországon is a zöldkeresztes hölgyek munkáját, pedig a hatóság támogatása is rendelkezésükre áll. Elképzelhető tehát, hogy itt – bár kisebb feladatkörrel – mennyi mindent kell leküzdenie, mert tevékenysége félig-meddig a zöldkeresztes hölgyekéhez hasonló. Sok kérésre és rábeszélésre van szükség, míg a falusi magyar gazda és felesége arra hajlik, hogy százados életrendjén változtasson, s azt egy jobbal, egészségesebbel cserélje fel.
Sauerborn Mária abból a gondolatból indult ki, hogy „a nő igazi hivatását a családi körben tölti be.” Ezért kezdeményezték Németországban és Magyarországon a kisgazdaleányok ilyen irányú nevelését. (Németországban feleségképző, Magyarországon pedig hathetes, továbbképző vándortanfolyamok útján.)
Utána rátért arra, hogy több községben – a Bácskai Gazdasági Egyesület bevonásával – itt is történtek hasonló kísérletek, a hathetes tanfolyamok azonban nem voltak megvalósíthatók. Részben a gazdacsaládok ellenállása, részben a szakképzett erők s a felszerelés hiánya miatt.
A tanfolyamokat a gazdaköri helyiségekben tartották meg, nagyjában a magyarországival azonos tananyaggal. Lakásberendezés, annak gondozása, családélelmezés, élelmi cikkek tápértéke, ételek elkészítési módja, konzerválás, egészségtan, betegápolás, első segélynyújtás: ezek szerepeltek, mint tantárgyak. Sajnos, az idő rövidsége miatt többnyire csak általánosan lehetett velük foglalkozni.
Egy-egy tanfolyamon 20 leány vett részt. Ezek a közös étkezéshez csekély összegű pénzbefizetéssel és természetbeni adakozással járultak hozzá. A konyhai felszerelést, az asztalneműt s az evőeszközt szintén ők adták, mint ahogy felváltva ők gondoskodtak a szükséges tüzelőanyagról is. A főzőcsoportok naponta váltakoztak s ebéd alatt a leányok felváltva szolgáltak ki. [392]
Rendes elméleti előadásoknál a kéthetes tanfolyamokat nyilvános vizsga s esetleg kiállítás rekesztette be.
A csekély anyagi áldozat ellenére az érdeklődés lanyha volt.
Sok nehézség gátolta a munkát. A leányok jobban írnak és olvasnak szerbül, mint magyarul, így a jegyzetkészítés nehezen vihető keresztül vagy lehetetlen. Tankönyv sincsen. Néhol csak a főzés érdekelte a jelentkezőket, itt tehát az elméleti oktatást teljesen mellőzni kellett. A szülők még így is sokallották a tanfolyamon eltöltött időt. Az elméleti oktatás szemléltetésére nagyon fontosak volnának a vetített képek, de nincsenek.
A falvakban hozzáértő nőknek kellene a leányképzést vállalniuk, s a talajt előadások megtartására előkészíteniük. Mert népünkből hiányzik a szebb és jobb utáni törekvés.
Társadalmi és vagyoni különbség nélkül mindenki segítsen. Nem kifőzdét akarunk a tanfolyamokkal, hanem a tudás kimélyítését, a szép, hasznos és szükséges megismertetését, s a munkától való menekülés helyett: a hivatás nemességének tudatosítását – fejezte be szavait az előadónő.
*
Sauerborn Mária felolvasása után Garay Béla és Richter János, egymás gondolatait tovább fejlesztő, páros előadását kell sorra vennünk, melyet – a gyakorlati jellegűek között – legjobban szerkesztettnek találunk. Megkíséreljük a tárgyi valóságban gazdag felolvasás kivonatolását.
Műfajánál fogva még ma is a színjátszás az, mely egyesületeink műsorának nagy részét betölti. Szerepe tehát kisebbségi szempontból nagyon fontos, nemcsak azért, mert szórakozást nyújtva, lehetővé teszi a magyarság összejöveteleit és művelődését, hanem mert maradandó, erkölcsi értékeket is ad. De a színjátszás e fontos kisebbség-politikai feladatát, szervezettség nélkül nem valósíthatja meg.
A színjátszás feladatkörébe vág:
1.) az anyanyelv helyes használatára való szoktatás, mit az iskolapolitikai mulasztások tesznek szükségessé,
2.) szórakoztató tanítás útján a magyar irodalom termékeinek,
3.) a magyar népdaloknak,
4.) a magyar népviseletnek s
5.) a magyar népszokásoknak megismertetése.
6.) Feladata ezenkívül az ízlés-fejlesztés, a kultúra iránti szeretet felkeltése. Különösen vonatkozik ez az új viszonyok közt felnevelkedett fiatalságra, mely kultúránkat, történelmünket s hagyományainkat nem ismerhette meg, ezért kell értékes magyar darabokat bemutatni.
7.) A bemutatandó darabokat úgy kell megválogatni, hogy azok közel essenek a falusi ember s a szereplők lelki világához. [393] Jó népszínműveket kell tehát kiválogatni, a nép fiainak gazdagodást nem jelentő operettek helyett. (Igaz, hogy ennek oka a város, de a sajtó is, mely silány színpadi termékek bemutatását egekig szokott magasztalni.)
A felolvasások ezután bővebben kitértek a jugoszláviai magyar sajtó kritikátlanságából származó káros hatására.
Szűkös anyagi viszonyaink következtében a színházi előadások megtartása sok nehézségbe ütközik. Nem egy helyen az előadások bevétele: egyesületi jövedelmi forrás. Ez természetesen befolyással van a darabok kiválasztására is. Téves azonban az a felfogás, hogy a közönség csak tingli-tangli darabokkal csalogatható be, mert komoly irodalmi színműveket is szívesen megnéz, kivált, ha hozzászoktatják. A baj inkább ott van, hogy az ily darabokhoz hiányzik a jó rendező s a megfelelő együttes. Pedig előadásuk kevesebbe kerülne, mert nincs szükség drága kottákra és csillogó díszletekre.
Mindezek ellenére sem mondható, hogy az eltelt húsz esztendő alatt nem volt fejlődés, inkább az utolsó évek ízlés-elfajulásáról lehet beszélni. A rendezők és a műkedvelők túlbecsülik erejüket s a közönséget. Hiányzik az ön- és sajtókritika.
Legjobb lenne az országban működő műkedvelő egyesületeket országos szövetségbe tömöríteni, mert ez nemcsak az anyagi nehézségeket oldaná meg, hanem a darabok megfelelő keretben való előadását is. Ily módon el lehetne érni, hogy a vidéki s kivált a falusi műkedvelők megfelelő felügyelet alá kerüljenek, s egyszer s mindenkorra lehetetlenné válnék selejtes darabok bemutatására.
A szövetségbe tartozó egyesületek jövedelmük egy részét a szövetség pénztárába fizetnék be, az viszont gondoskodnék tanfolyamok tartásáról, ruhák és díszletek központi elkészítéséről és kikölcsönzéséről. Ez az utánpótlás nagyon időszerű kérdését is megoldhatná.
*
A színjátszáshoz legközelebb eső kultúrügyünk a még mindig vajúdó könyvtár-kérdés.
Legtöbb egyesületi könyvtárunkban nagyon kevés a jó magyar könyv, de kivált a háború után megjelentek hiányoznak. Egyeduralkodó könyvkereskedő cégünk gondoskodott róla, hogy így legyen. A divatos és selejtes könyvek fontosabbak voltak néki, mert többet kereshetett rajtuk. Most, hogy Kelemen János megnyitotta Novi Sadon magyar könyves boltját s más versenytárs is akadt, bízunk benne, hogy a jövőben rendszeresen hozzájutunk a jó magyar könyvekhez.
E nagyon égető kérdésről Kührer Béla dr., volt gimnáziumi tanár számolt be, felolvasását azzal kezdve, hogy a magyar könyv [394] a nemzetnevelés egyik legfontosabb eszköze, mivel erkölcsre, öntudatos fajszeretetre és kitartásra nevel. A művészi könyv egyúttal jó könyv is, így aligha ellenkezik a nemzetnevelési célokkal. Annál inkább a művészietlen, kontár munka. Mivel a szegényebb rétegek ily irányú szükségleteit a közkönyvtárak fedezik, az előbb leszögezett elveknek feltétlenül érvényesülniük kell.
A szépirodalmi könyvek beszerzésénél irányadó szempontok:
1) legyen a könyv erkölcsös,
2) feleljen meg az esztétikai követelményeknek,
3) alkalmazkodjék az olvasó műveltségi színvonalához,
4) ne irányuljon a fajszeretet és más népek megbecsülése ellen,
5) alkalmazkodjék népünk tagozódásához,
6) buzdító példának, szerezzünk be nagyjainkról írt regényes életrajzokat is.
Az ismeretterjesztő könyvek összeválogatásánál követendő szempontok:
1) a könyveket igénybevevők foglalkozása,
2) ne vegyünk szigorúan tudományos könyveket és szakmunkákat,
3) selejtezzük ki a tudomány mai színvonalán nem álló, régi könyveket s végül:
4) szerezzünk be jól szerkesztett folyóiratokat.
Városi közkönyvtáraknál vegyük figyelembe az iparos és kereskedő olvasók könyv- és szakfolyóirat szükségletét.
Előadó arra az időre, míg központi könyvtári szervezet nem létesül, vándor-láda mozgalmat ajánl.
A Sombor-i Magyar Közművelődési Egyesület a fenti szempontok alapján megfelelő könyvjegyzéket szerkeszt, s azt az egyesületek rendelkezésére bocsátja.
Ajánlatos volna, ha a könyvtári mozgalom vezetője – hasznos együttműködés megteremtése végett – sürgősen tárgyalást kezdene Kelemen Jánossal, hogy a könyvtár-kérdés végre megoldódjék.
*
Deák Imre dr. a faluról adott helyzetképet s elintézésre váró teendőinket vázolta.
Minden jelenség azt mutatja, hogy népünk fennmaradása érdekében mindent meg kell tennünk falvaink gazdasági és műveltségi színvonalának emelésére. Ez a törekvés magyar eredetű s történelmi időkbe nyúlik vissza. Nem egy feledésbe merült tollforgatónk írása bizonyítja, hogy a falukutatásnak nálunk már korábban is volt irodalma, ha nem is a mai formájában. Amikor tehát Németh László kezdeményezése nyomán népünk helyzetének feltérképezése megindult, tulajdonképpen egy benőtt erdei pást tisztított meg újra. [395]
A falukutatás, mint minden más mozgalom, hozzánk is átcsapott, de a műkedvelésnél nem jutott tovább. Azok, akik végezték, becsületes jó szándékkal láttak hozzá, magyar kötelességérzettől áthatva, ám hiányzott hozzá írói rátermettségük. Így hiába hatotta át őket feladatuk fontossága, kellően felépíteni, anyagukat megfelelően csoportosítani nem tudták. Munkájuk célja: megállapításaik rögzítése, csak félig sikerült. De ezen ne csodálkozzunk, hiszen még odaát is, ahol egész sorozat jelent meg a falu- és magyarság kutató munkákból, egyedül Illyés Gyula „Puszták népe” irodalom.
Falvaink különböző jellegét elsősorban a települési mód határozza meg, tehát az egyes helyek nagyközség, kisközség vagy tanyacsoport mivolta. Emellett nem kevésbé fontos a falvak fekvése, települési jellege és nemzetiségi összetétele, mely – mivel községeink jó része vegyes nemzetiségű – nem kis befolyással volt a sajátságos táji lelkiség kialakulására, s kölcsönhatásában a falurendezésre, építésre, népviseletre és szokásokra. A helységek felekezeti összetétele már kisebb jelentőségű, mert a vidékeinken meglevő vallási türelmesség semlegesíti hatását.
Elmondhatjuk, hogy nincs két egyforma falu, s lakosságában egyforma község. Falvainknak éppúgy megvan a maguk tagozódása, mint városainknak. Lakosságuk a következő rétegeződésű: nagygazda, kisgazda, kereskedő, iparos, napszámos, béres, falun lakó gyári munkás és cseléd. Különféle igényeik és törekvéseik idézik elő a falu széthúzását s a vagyonosabbak önzése a községben oly gyakori viszályt.
A magyar parasztrétegnek megmentésére mindent meg kell tennünk, mert ha elpusztul, vele vész a nemzet lelke és kultúrája is, melynek a magyar paraszt a letéteményese. Falukutatás falunevelés, faluvezetés és falumentés legyen négy legfontosabb feladatunk.
A faluval azonban nem szabad műkedvelőmódra foglalkoznunk, hanem állandóan és rendszeresen, testvériesen együtt érezve a magyar nép fiaival s róluk való gondoskodásunkkal eloszlatva eredeti bizalmatlanságukat. A falujárók csak erejüknek megfelelő munkát vállaljanak, de azt lelkiismeretesen lássák el.
Előadó ezután rátért a szövetkezeti eszme megvalósítására, melynek erkölcsi tartalma van: az együvé tartozás, az együttes munka és a közösség érzésének megteremtése. Az ily szövetkezéssel nemcsak gazdasági céljaink valósíthatók meg, hanem a kulturálisak is. S ami nem kevésbé fontos, társadalmi ellentéteink is csökkenthetők.
A szövetkezeti eszme becsületes megvalósítása falumentés, de mert az, nem tűr semmiféle műkedvelősködést. A szövetkezethez nemcsak szeretet kell, kitartó, odaadó munka, hanem tudományos felkészültség is. Csak így végezhetünk kulturális, gazdasági, tár[396]sadalmi és népegészségügyi téren valóban falu- és magyarságmentő munkát.
*
Deák Imre dr. előadásába belekapcsolódik Halász János dr. nagy figyelemmel kísért s talán legnagyobb érdeklődést kiváltott, hosszú felolvasása „A falu egészségügyé”-ről. Mivel a szélesen felvázolt orvosi helyzetkép egyik legnagyobb napilapunkban is megjelent, csak általánosságban foglalkozunk vele.
Halász János dr. lelkiismeretes és alapos munkát végzett. Nincs egyetlen olyan pontja a falu egészségügyének, mely elkerülte volna figyelmét. A felolvasása nyomán nyert kép sivár, lehangoló, kétségbeejtő. Így, távolról, sohasem sejtettük, hogy mi minden nyomorúságot takarnak Jugoszlávia legtermékenyebb vidékén a sárgaföldes, kicsiny magyar házak. „A mi problémáink a legsúlyosabbak – mondja az előadó – mert kisebbségi életünk ezer akadályt gördít a megvalósításra váró feladatok elé.”
Máshol: „A nincstelen tömeg egyedüli tőkéje testi ereje és dolgos két keze.” De munkájuktól is csak akkor van haszon, ha egész éven át dolgozhatnak, látástól vakulásig, mert oly kicsiny a keresetük. Télen – sajnos – többnyire semmi foglalkozás sem akad, ilyenkor tehát éheznek.
A falusi szegénység sorsa a legnehezebb. A jobb módú parasztság teljesen közömbös helyzete iránt, az ínségesek megsegítése pedig faluhelyen ismeretlen. Elmondható, hogy nagyobb nyomorúságban tengődnek, mint az ínséges vidékek lakói. S ennek részben polgári elnyomottságuk, részben pedig társadalmi kiszolgáltatottságuk az oka.
A kilátástalan harcban, éhezés, nélkülözés, reménytelenség, s lemondás közepette csak elpusztulniuk lehet. Sorsuk a vak véletlen kezében van örökké.
Lakás-viszonyok elképesztőek.
A kuckóban – szinte mindenhol – ott kuporog a tüdőbajos öreganyó, aki a gyermekekre vigyáz.
Kétségbeejtő, hogy a falusi szegénységnek még a legszükségesebb ruhára sem telik. Rongyokban járnak, lepedő és törülköző legtöbb helyen nincs. Fehérnemű is alig.
Főétele: kenyér, sóba-vízbe leves, száraz tészta, krumpli, káposzta, vöröshagyma.
Csak tele legyen a has!
S a szegényjogon való kezelés!… Az ehhez szükséges bizonyítványok megszerzése!… Jobb róluk nem beszélni.
A törpebirtokost, akinek ehhez nincs joga, mindez még jobban sújtja. Utolsó pillanatban szalad orvoshoz, amikor már késő.
Magyar középbirtokos alig van! Ez meg egykézik, hogy birtokát megőrizze s ne jusson a nincstelenek sorsára. [397]
Ehhez hozzá kell venni a pusztító betegségek egész sorát. Tüdőbaj, vérbaj, malária!… A legutolsót Déljugoszláviából hurcolták be. Ma már 10%-os malária-fertőzés is előfordul.
De fejezzük be a nyomasztó felsorolást.
Cselekedni kell, sürgősen, amíg lehet, – csak nincs miből!…
Csete István előadását utoljára hagytuk. Nem mintha nem tartoznék időszerű kisebbségi kérdéseink közé, hanem mert különálló nagy feladatkör. Csete István „Ifjúsági problémáink”-ról olvasott fel. (Nem hallgathatjuk el, hogy első nyilvános bemutatkozása komoly meglepetés volt. Ha így folytatja, az utánpótlásban Veréb László dr. és Czirfusz Miklós között a legesélyesebb.)
Csete István elmélyedő, gondolatokban gazdag, de ellentmondást s homályosabb fogalmazású részeket is tartalmazó felolvasását alapvető gondolatokkal kezdte. Minden ifjúság annak a közösségnek a problémája, melyben él, a közösséget az határozza meg, hogy milyen magatartást tanúsít ifjúsága iránt. Ez az állásfoglalás ítélet vagy felmentés, élet vagy mindent kockára tevő forradalom. Az a közösség, mely ifjúságával nem törődik, nem foglalkozik, rugalmasságát veszti, s megmerevedve, magába tokozódva, elszakad az élettől. Az idősebb és fiatalabb nemzedékek egymásra-utaltak, egymást kiegészítők és elválaszthatatlanok.
Csete ezután rátért az ifjúság problémájának, helyesebben az ifjúság fogalmának a meghatározására. Szembeszállt azzal a felfogással, mely azt vallja, hogy az ifjúság csak egy életkor, melyet idővel egy másik vált fel, igaz, hogy hasonló vonásokkal, de különbségekkel is. Megkísérli azután, hogy megmagyarázza az ifjúság mibenlétét, ám hiába forgatja, hempergeti meg minden oldalról, világos képet nem ad. Részlet megállapításai többször helytállóak, az ifjúság meg-nem bontható fogalmi meghatározása azonban nem sikerült.
Csete szerint az ifjúság olyan életforma, mint a gyermek- vagy felnőtt kor, mivoltában semmivel sem alacsonyabb rendű. Mint a gyermek és felnőtt kor, szintén önálló érzés-, gondolatvilággal és életszemlélettel rendelkezik. Az ifjúság egy komoly és súlyos tartalmi gondolat hordozója, melyet legjobban így fejezhetünk ki: az ifjúság döntés, elhatározás előtt áll. Az ifjúság újra akar felvenni minden kérdést, megoldottat és megoldatlant egyaránt, – mindent újra értékel. Az idősebb (vagy felnőttek) nemzedékében a szemlélet már kész, kialakult, áttekintése, láthatára szélesebb, s ezért könnyebben megnyugvó, kiegyezésre hajlamosabb.
Az ifjúság a jövendő, a jövendő tehát az ifjúság komolyságától és lelkiismeretességétől függ. Ezért fontos az ifjúság vezetése és irányítása, amit többnyire az ifjúság korosztályán túliak végeznek.
De ha az ifjúság a dagasztó kovász, a felnőttek korosztálya a mérték. Így illeszkedik össze az életkorok működése, amin az sem [398] változtat, hogy számosan sohasem lépik át a felnőtt kort, sőt a gyermekkor vonásaiban csökevényeit is lelkükben cipelik.
A régi és mai ifjúság közötti leglényegesebb különbség, hogy míg a régi könnyen, a mai alig tud álláshoz jutni. Ez a helyzet – népközösségünk szervezetlenségénél fogva – kisebbségi életünkben még súlyosabban jelentkezik.
Csete itt kivált az iparos-ifjúság kétségbeejtő elhagyatottságára mutat rá, megemlítve, hogy anyagilag teljesen közösségi támogatás nélkül állanak, nincs tanoncotthonuk, nincs elhelyező szervezetük. E nagy kiszolgáltatottság folytán iparos ifjúságunk a legveszélyeztetettebb, mert szellemileg csak a salakos, selejtes jut néki. De egyetemistáink is sokat visszamaradtak, mert anyagi gondjaik következtében – kivált a korábbi években – művelődésre nem gondolhattak.
Nagyon megszívlelendő, amit a falusi ifjúságról mond, rámutatva, hogy a városi élet külső hatásai mily rombolóan jelentkeznek. A falusi ifjúság felkapta a város könnyelmű életét, olcsó fényűzését, szokásait, felületességét, eltávolodott saját körétől, s feladatának lelkiismeretes teljesítésétől. A falusi lélek hova-tovább elveszti önmagát. A falusi ifjúság ma csak jogokat követel, de semmi nemesebb törekvés nem hívja, nem serkenti, menekszik a nehezebb munkától s a könnyebb városi élet felé fut.
A népközösség, egyesületeinek lelkiismeretesen kiválasztott vezetőivel szolgálhatja az ifjúságot, akik nem uralkodhatnak rajta, nem hajthatják, nem kényszeríthetik, csak vezetik és segítik, hogy merre haladjon. Csete szerint tehát az ifjúság szabad akaratból származó elhatározásának kell érvényesülnie. Az ifjúság vezetéséhez meggyőzés szükséges s nem népvezéri hízelgés. Ily politikával már a középiskolai ifjúság is megnyerhető. A népközösség kérdéseivel megismerkedett középiskolásokat az egyetemi évek alatt rendszeresen segítségben kell részesíteni.
Az iparos és kereskedő ifjúság felkarolására meg kellene teremteni a patronátusokat. Az ily, családba való bekapcsolódások egy egész életre kihatnának. Segíteni kell őket elhelyezkedni.
A falusi ifjúság meghódítása nehéz, mert nem tűr tekintélyt. Csak oly ember hathat reá, aki önmagában tekintély, s aki meg tudja hódítani, de nem az értelem, hanem a lélek érveivel. A falusi ifjúságban bizalmat kell kelteni. A népszerűség sok türelmet és áldozatot kíván, de megéri.
A jugoszláviai magyar népközösség csak akkor lesz erős, ha ifjúságát úgy tudja szolgálni, hogy az felelősségét átérző, önfegyelemben gyakorolt, lemondásban megedzett, munkában kitartó, népéért áldozatot hozni tudó ifjúság legyen.
Akié az ifjúság, azé a jövő.
*
Az első magyar kultúrparlamentnek a Sombor-i Magyar Közművelődési Egyesület helyiségeiben, június 30-ikán megtartott elő[399]adás-sorozatáról ezzel be is számoltunk. Egyetlen megjegyzésünk, hogy a felolvasások rövidebbek, összefogottabbak lehettek volna. Nem ártott volna a műsorszámok közé 8-10 perces szünetet iktatni, hogy a komoly előadások hallgatásában ellankadt figyelem felfrissüljön.
Nem becsüljük túl az első népesebb magyar összejövetelt, mégis az a meggyőződésünk, hogy majdnem minden kisebbségi kérdésünket felölelő munkatervével, komoly kiindulási alap, s rövidesen folytatása is lesz. Ebben az irányban máris történtek intézkedések. Az eredményt a közösségi munkában résztvevők személye és neve szintén szavatolja. S mivel így van, nem helyeselhetjük, s nem tartjuk magyar cselekedetnek, hogy az elsőbbség kérdésének s a gondolat-kisajátítás vádjának felvetésével, a féltékenység és vetélkedés a mozgalmat lekicsinyelni igyekszik. Lehetnek személyi ellentétek, de ezeket – értsük meg végre – alá kell rendelni a közösség érdekeinek. Nem az a fontos, hogy egy mozgalmat ki kezdett, – mert ha ezt firtatjuk, az elsőbbség, korábbi kezdeményezései alapján mégis a Sombor-i Magyar Közművelődési Egyesületé, – hanem, hogy kultúrmozgalmunk komoly fejlődési szakaszba jutott. Hogy két csoport is ezen fáradozik, az egyesülésben csak javéra lehet az ügynek, mert mindegyik magával hozza egyesületeit, melyek eddig ilyen vagy olyan okból távolmaradtak. A gyűlöletnek és bosszúnak nem szabad többé szerepet játszania, vagy pedig: ne beszéljünk, s ne írjunk magyar testvériségről. [400]