Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Papharkay Dénes: Pásztortűz mellett

„Nem veszhet el a magyar tehetség”
De nem ám! Mert vannak nekünk szervezeteink, politikai pártjaink, egyesületeink és lapjaink, amelyek nem hagyják elveszni a tehetséges magyarokat. Legalább is ezt halljuk mindenfelől. Sőt egyik politikai csoportunk, amely azt véli, hogy működését és egyeduralmi törekvéseit az egész kisebbségi közéletre kiterjeszti, lapjában a tehetségkutatást szorgalmazza, és erélyes hangon követeli, hogy tartsuk számon tehetségeinket és támogassuk őket, mert vétek és bűn ebek harmincadjára vetni azokat, akik egyszer még derekas munkát vállalhatnak jövőnkben.
Dicséretes dolog, szép magyar feladat felkutatni, istápolni azokat a tehetségeket, akik mostoha sorsuk következtében képtelenek kibontakozni, mert a mindennapi kenyérért folytatott harcban felőrlődnek. Hát csakugyan! El kell venni a gondot ezektől és mindent elkövetni, hogy dolgozhassanak a kisebbségi kultúra felvirágoztatásán. Jó beszéd, szép terv.
De álljunk meg egy szóra! Ha kicsit utána nézünk, mégis furcsa. Mert kitűnik lassacskán, hogy itt máris vannak tehetségek, nem is kell felfedezni őket, csak egy kicsit támogatni, könyörgünk. Egész keveset. Csupán annyira, hogy éppen ne kelljen éhezniük, dohos, vizes pincékben átdideregniük a telet, juttatni nekik annyit, hogy legalább saját nadrágja legyen mindegyiknek, meg [383] jó cipője télvíz idején. Mert bizony mindebben rettentőmód szűkölködnek!
Itt van példának okáért egy fiatal festőművészünk, aki az akadémia tanárai szerint ritka tehetség, csak egy-két év kell még neki, hogy pallérozott, kulturált művész legyen és arassa a babérokat, mint vajdasági magyar ember. Ezt a fiatalembert pár év előtt egy fűszeres boltban találták, ahol kora reggeltől késő estig mérte a cimetet meg a rizskását a pult mögött. Akkor oldalakat írtak róla az újságok, mozgalmak indultak taníttatása érdekében és nagy nehezen el is jutott az akadémiára.
Magyar támogatás hiányában a Subotica-i Rotary-klub ad neki havi ötszáz dinár segélyt és a főváros magyar diákmenzáján kapott ingyen ebédet, mert segített a felszolgálásban. Egy idő múlva azonban kitették onnan, és még azt sem engedték meg neki, hogy egy dinárért leveshez juthasson. (Többre ugyanis nem tellett neki.)
A kizárás oka az volt, hogy a menza vezetősége, amely az egyeduralmat hirdető politikai csoport jelszavait tartotta szem előtt, egyszerre baloldalinak, ennélfogva rossz magyarnak találta a fiatal tehetséget. Az ifjú művész ugyanis a „Híd” című folyóiratnak is rajzolt s íróival is érintkezett, Féja Géza és Illyés Gyula könyveit olvasta, és nyíltan bevallotta, hogy nem tud elszakadni attól a néprétegtől, amelynek soraiból kiemelték.
Azonban nem volt marxista vagy kommunista, mint ahogy ma sem az!
A Kalangya szerkesztősége sohasem rokonszenvezett az évekkel előbb baloldali irányba fordult Híddal, mint ahogy élesen elítélte a magyarságot sértő cikkeit, de tárgyilagosságánál fogva nem mehetett el szótlanul azon munka mellett, melyet a falukutatás terén azelőtt végzett s melyet átvett tőle a pécsi Kisebbségi intézet is. Ugyanezen tárgyilagosságot tartva szem előtt, el kell ítélnem azt az eljárást, mely bizonyos politikai felfogás alapján kiebrudal egy ígéretes magyar tehetséget, s őt kevésbé jó magyarnak tartva, még a meleg levest is elveszi. Ha ez így van, akkor ne írjunk, ne cikkezzünk a tehetségvédelméről, s ne ragasszuk fel ajtónkra, ablakunkra és minden sarokba, hogy magyarok és keresztények vagyunk. S ne hivatkozzunk Szenteleky Kornélra sem, aki nem kizárni, hanem összefogni akarta a magyarokat.
Mit várhat ez a művész a jövőtől? Egy-két év múlva kikerül az akadémiáról és megtagadják tőle újra, százszor, ezerszer nemcsak a levest már, hanem talán az élethez való jogát is. Mert „rossz magyar”, mert „zsidóbérenc”, mivel viszonyainkra jellemzően, más hiányában a Rotary-klub nyomorult ötszáz dinárjával horpasztotta hasát és mert tudja, hogy a művész nem mehet kortesutra, a művész nem tűrhet el terrort maga felett, mert a művész elpusztul ott, ahol az irányított szellemi szolgaságot hirdetik. [384] Ez lesz annak a ritka magyar tehetségnek a sorsa! Pedig magyar szegény, magyarabb, mint a melldöngetők és érért kétszeresen kár érte.
*
Zsuzsa. Nemcsak leánynév már, hanem kisebbségi életünkben valamennyire jel is. Zsuzsa cseléd. Beogradban cseléd. Nem szégyen az, úri népek mindenütt tartanak cselédet s így a cseléd nélkülözhetetlen teremtés. De, hogy szomorú sorsunkban hovatovább jelkép lett szegény Zsuzsiból, arról én is csak pár hónap előtt szereztem tudomást.
Zsuzsa ugyanis nem csupán egy példányban szerepel. Zsuzsa Beogradban úgy látszik, a cseléd fogalmát jelenti. Mert a fővárosi rádió csütörtök esti humoros előadásaiban következetesen mindig Zsuzsának hívják a cselédet. A rádió színdarabírói csupán neki írják az együgyű, buta cselédszerepeket. Szó sincs róla, ebben nincs semmi különös, de azért mégis Isten tudja, miért fáj az embernek, hogy a cseléd soha, még véletlenül sem más, mint mindig magyar lány, a Zsuzsa. Ők talán kimondottan nekünk szánják ezt a figyelmességet, így akarják tudtunkra adni, hogy számolnak létezésünkkel, s itt van nemzetünk képviseletében Zsuzsa. Fajtámnak ez a megtiszteltetése mégis rosszul esik. Meglehet, hogy a fővárosban tényleg sok a magyar cselédlány, s így Zsuzsa fogalom lett, de ez elég szomorú. S ezért nincs semmi kedvünk nevetni a Zsuzsa otromba humorán, éppen, mert közülünk vették az alakját, és ezért kicsit magunkat is cselédnek érezzük.
A Beograd-i rádió műsorigazgatója, Veljko Petrovič, a nagy szerb író, vajdasági ember. Valamikor ő is kisebbségi sorban élt, neki éreznie kellene, mi eshetik rosszul azoknak a hallgatóknak, akiknek érzékenysége – sajnos – már csak ilyen apróságok ellen tiltakozhatik.
Cserebogár sárga cserebogár… Egyik bácskai városban volt dolgom, éjszaka lett, mire elvégeztem. Lefeküdni már nem érdemes, gondoltam, beülök a kávéházba, ott várom meg az időt, mire vonatomhoz kell kimennem.
A kávéház üres volt. A márványasztalok csupaszon és renyhén álltak a félhomályban, csak az egyik sarokban ült egy úr, annak muzsikált az öreg cigányprímás bandája szomorú magyar nótákat. Gyönyörű régi melódiák búgtak fel a klarinétból, ezüstös hangok csendültek a cimbalom húrjain, panaszosan sírt a nóta a vonó alatt. Cinka Panna játszhatta még ezeket a nótákat a Nagyságos Fejedelem sátrában, vagy Bihari Széchenyinek… S a cigány muzsikája nyomán, mintha feléledne körülöttem az a történelmi múlt, amelyről a nóták beszélnek. „Gyönge violának letörött a szára…”
Az ismeretlen úr csendesen ült, még csak az ujját sem emelte fel, ahogy a cigányt dirigálni szokás, nem lármázott és nem [385] borult sírva, fejcsóválva az asztalra. Csak nézett maga elé egykedvű szomorúsággal. Mintha nem is mulatna, hanem beszélgetne ezekkel a zokogó hangokkal, belső gyönyörűséggel úgy hallgatta őket, áhítatos alázattal.
Megkérdeztem a pincértől, hogy kicsoda a mulató férfi. Megmondta a nevét és azt, hogy mérnök, zsidó. Persze, hiszen névről ismerem is. Sokat hallottam dicsérni, hogy azon kevesek közül való, akik szívvel-lélekkel vállalták a kisebbségi sorsot, s még a zsidótörvény után sem dobták el magyarságukat. Azt is, hogy milyen áldozatkész szenvedélyes szerelmese a magyar kultúrának és még ma is élénk munkásságot fejt ki az egyesületekben. Egyébként dunántúli gyerek, a háború alatt került vidékünkre, kitűnő ismerője – sőt gyűjtője volt a népdaloknak és ízes tájszólással beszél magyarul.
Hát most mulat egy kicsit. Árván, szomorúan és nagyon rokonszenvesen. „Süvít a szél Késmárk felett” – panaszolja a nóta, és nekem egyszerre különös gondolatok járnak a fejemben. Zsidókérdés, kisebbségi sors, magyar nemzeti közösség, általános emberi szempontok – ilyesmi gomolyog az agyamban, kuszáltan, értelmetlenül, míg a cigány csendesen játszik tovább.
Aztán kitárul a kávéház ajtaja, két középkorú úr jön be zajosan, szemmel láthatóan már kissé kapatosan, likőrt kérnek az öreg kaszírnőtől, és nevetve faggatják kora felől. Az egyik felfedezi a sarokban mulató zsidó mérnököt, és jókedvűen feléje kiált:
– Brávó! Sírva vigad a magyar! – A másik is odanéz, teli arccal mosolyogva, nyilván jó pajtása a mérnök és mintha azt a nyomasztó, értelmetlen, szomorú hangulatot akarná feloldani, amelyet most mindenki érez itt, talán még a kaszírnő is, így kiált a mulató férfi felé:
– Ne félj, barátom, mi mindig melletted leszünk!
Igen, persze, ez zsidó, gondolom, hát Istenem, mit csináljunk? Igaz, vannak kivételek, persze és várom, hogy a mulató férfi felkeljen, odamenjen a víg cimborákhoz, kezet rázzon velük és megköszönje a biztatást. De ő a helyén marad. Nagyon komolyan és szótlanul néz rájuk, aztán csak a szemével int a cigánynak, ajka alig észrevehetően megmozdul, és utána felhangzik az újabb nóta:
Cserebogár, sárga cserebogár, Nem kérdem én tőled mikor lesz nyár…
Gyorsan fizettem és kisiettem a kávéházból. [386]