Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Szirmai Károly: Kis István különös esete

Téli szombat délután volt, háromnegyed kettő, s a tisztviselők még dolgoztak, amikor megszólalt a telefon. A titkárság kereste az elszámolási osztályt, tudatva vele is, hogy az igazgatóság délutánra munkaszünetet rendelt el. Csupán az ügyeleteseknek kellett bejönniük, azoknak sem a telepi, hanem a városi irodába.
A szokatlan intézkedés mindenkit meglepett. Néhányan – arra hajlamosak – már a legrosszabbra gondoltak, küszöbönálló háborúra s velejáró rettenetességekre. A megfontolt komolyak is eltöprengtek. A szolgalelkűek még szorosabbra fűzték volna járomszíjukat, csak biztosítottnak érezzék jövőjüket.
Lassan, szótlanul készülődtek. Egyedül az iskolapadból kikerült fiatalság sietett felvillanyozva a fogashoz. Ők örültek a legjobban az ölükbe csöppent munkaszünetnek. A holnap gondját lábuk alá taposva, máris kinn tolongtak a folyosón.
A lassan készülődök közé tartozott Kis István is. Új tisztviselő volt, pár hetes s még nemrég a legképtelenebbül nyomorgott. A behívásokkal fokozódó hivatalnok-hiány, meg a véletlen dobott eléje kenyeret. A szükség mindenkit előkapart, még olyat is, aki ruhájában már az öregség fogasán penészedett. Az egészségesek, erősek, arravalók: más, fontosabb helyekre kellettek. Ország bástyáknak, határvédőknek. Így csöppent állásba Kis István is. Névtelenségbe fakultan, kopottan, éhesen, elbátortalanodva, negyvenéves korára megfáradt, hangjavesztett félemberként.
Mint új tisztviselő, semmiképp sem akart az elsőkkel kimenni. Bevárta feletteseit s az idősebbeket. Csak azután nyúlt kabátja, kalapja után, színtelenül elvegyülve a kifelé igyekvők közé.
Odakünn langyosan sütött a téli nap, a hetek óta tartó hideg felengedett, a hófelület megkásásodott, az emberek süppedve jártak rajta.
Kis István hunyorogva lépett ki. A homályos folyosó után bántotta a roppant fehérség és hirtelen világosság. Szeme sem volt rendben. Néha megtörtént, hogy pillanatokra forogni kezdtek kö[377]rülötte a tárgyak, vagy zavaros rongykép táncolt eléje. Már hónapok óta tartottak ezek a rendellenességek. De pénz hiányában semmit sem tehetett. Most végre itt volt a kedvező alkalom. Fizetését a minap kapta ki, s a szomszéd városban kiváló szakorvos is akadt. Komoly, idősebb férfi. Kis István sietve megebédelt, s az első vonattal odautazott.
*
A kis piros- és fehér-téglás előszobában már többen várakoztak. Közöttük néhány szegény, rosszruhás ember: az orvos ingyenes betegei. Sárga, fénymázas padon üldögéltek, csendesen beszélgetve. Nehéz sorukról, szegény emberek szürke napi gondjairól. Kis István melléjük telepedett s unalomból hallgatni kezdte őket. Később maga is szóba ereszkedett. De saját baja, a hallottak, s a sivár jelen, nyomasztóan hatottak reá. Messzire kívánkozott innen. Képzelete azonban nem talált helyet, ahol örömbeszökkent vagy kivirult volna körötte a táj. Uralkodó lélekszíne mindent szürkébe vont. Komor hangulatában újra magába süppedt, érezve, hogy a közös sorsban mily kevés választja el ezektől az emberektől.
A váróterem közben lassan kiürült, az orvos utolsóelőtti betegét vizsgálta. Kis István türelmetlenül várta a pillanatot, hogy sorra kerüljön. Már későre járt az idő, s az alászálló napot a nyugatról felkapaszkodó hófelhők teljesen eltakarták. Minden jel arra mutatott, hogy a sötétség beállta előtt megindul a havazás.
Végre hangosabb beszélgetés és léptek hallatszottak. Majd kinyílt az ajtó, s a lámpafényes keretben – betegét kisérve – megjelent fehér köpenyében az orvos. Magas férfi volt, feketeszakállas, lelkes tekintetű. Az ajtóból barátságos pillantást vetett Kis Istvánra, azután befelé tessékelte. Amaz szorongó érzéssel követte. Mint az olyan beteg, aki attól tart, hogy vizsgálat után nyomban műtőasztalra fektetik. De odabenn elszállt a rosszérzése. Az orvos meleg, bizalomkeltő hangja megnyugtatta.
– Foglaljon kérem helyet, s mondja el, mi a panasza – biztatta az orvos, mert bevezető szavaiból látta, hogy hosszabb mondókára készülődik. S hogy feszélytelenebb hangulatot teremtsen, odahúzta karosszékét a lecsapott fénykörbe s kezét ölébe téve, kényelmesen hátradőlt. Úgy figyelt fekete-szakállas, oldalra hajtott fejével, vontottan bontakozó beszédére. Néha egy-egy kérdést vetett közbe, utána tovább hallgatta. Mint az olyan orvos, akinek a beteg több a páciensnél: ember. Kis István a meghitté vált légkörben, látszólag belső felszabadulással tette sorsát a kezébe.
Mikor befejezte mondanivalóját, az orvos elgondolkozva hajtotta fejét tenyerébe. Amint így ült, szép magas homlokán fény játszott, mint valami régi tanulmányfőén.
Azon töprengett, hogy miként is kezdje. Mert a szerencsétlen [378] ember ajtót tévesztett, s idegorvos helyett szemorvoshoz jött. Bizonyára hálás dolog lett volna vele hosszabban foglalkoznia, s a hallottakkal meg nem elégedve, kutató tükrével bevilágítania a lélekszem ama rétegeibe, melyek a fehér idegszálakkal határosak. De elvetette magától a gondolatot. Ki tudja, meddig harapózott már a kór, s nem áll-e szemben egy teljes bomlásnak indult tudattal. Ezért kíméletesen odaültette Kis Istvánt vizsgáló műszereihez, megtükrözte szemfenekét, megmérte észlelt asztigmatizmusát, üvegeket próbált és olvastatta. Utána orvosi rendelvényére feljegyezte szemüvege méreteit és egy külön levelet is írt. Megcímezve, s leragasztva, azt is átadta.
– Szíveskedjék e levéllel kollégámat felkeresni. Az ő vizsgálatára is szükség van. – S barátságosan kikísérte. Az ajtóból, résztvevően hajolt utána.
Sorai egy idegorvosnak szóltak.
Kis István újra-támadt nyugtalansággal lépett ki a szitáló alkonyatba. Mintha láthatatlanul és el-nem-háríthatóan, finomszemű, szürke háló szövődnék körülötte – könnyű, pehely puha és tapadó, akár a póké. A magasból és minden oldalról, lassan ereszkedett lefelé. Míg a nagy lélegzetvételű szabadban járt, a különös érzéstől nem tudott menekülni. Csak benn, a harmadik osztályú szakaszban, nyugodott meg.
A rosszul megvilágított kupéban sokan utaztak. Szombat is volt, meg újabb bevonulok is felszálltak. A megszokott kevert közönség került össze. Ügyes-bajos kisember, csupa szoknyás parasztasszony, sápadt arcú gyerek, pókhasú kofa s néhány féluras kinézésű férfi. Szatyorral, batyuval, olcsó bőrönddel. Az egyik úribb ruhás szemben ült Kis Istvánnal, de a szakasz túlsó végében, az ablak melletti sarokban, akár ő.
Indulás után ez az ember szóba ereszkedett a közelében ülőkkel. Elég hangosan, hol ide, hol oda beszélt át. Kis István kezdetben nem sokat törődött vele; később egyre többször fordult felé, tekintetével. Figyelni kezdte széles mozdulatait, s kissé szokatlan arcát. Széles-villás, fekete bajusza volt, hosszú, fehér fénytelen orra, kihajló szemöldöke, hátrafelé kopaszodó homloka. Sokáig törte a fejét, hogy mire emlékezteti. Őrmester-típus – állapította meg végre megkönnyebbülten. Szót-vivő, ellentmondást nem-tűrő és másoknál mindent jobban tudó. Az egyszerűbb emberek látható érdeklődéssel hallgatták. Utóbb, néhány elszólásából kiderült, hogy vonaton utazgató titkosrendőr.
A vonatút vége felé közeledett. Újabb bakterház suhant el, nagybundás őrével és világító szívként kirakott lámpásával. Azután feltűntek az első külvárosi házak. Csupa egyforma, kopott sárga, alacsony épület. Mintha valamennyit ugyanabból a hibás mintából öntötték volna ki.
A csupasz, függönytelen ablakokon át be lehetett látni a sivár szobákba, a kopasz lámpák világában, készülődő emberek látszottak. Az egyik asszony valamit csomagolt, míg férje, – egy mar[379]cona kinézésű ember – báránybőr bekecsét vette magára. A villásbajszú nem állhatta meg szó nélkül:
– Ott van!… Már megint pakolnak! Csempész, tolvaj, betörő valamennyi. Ki kellene füstölni az egész fészket. Minden baj innen jön.
– Úgy, úgy – bólogattak a fekete fejkendős asszonyok.
– Engedelmet kérek… a háború az oka mindennek – szólt bele reszkető hangon egy fél béna vakember, csontpókos kezét görcsösebbre szorítva botján.
Kis István mindent hallott és értett, képzelete azonban folyton az előbb látott képre tapadt. A függönytelen szobákra, a szedett-vedett bútorokra, az éjjeli munkára induló emberekre s a marconaképűre. Úgy hatott reá az egész mintha megnyílt volna a házak oldala, beleik szennyével.
A vonat végigdörömbölt az egymást keresztező sínpárokon és befutott az állomásra. Kis István leszállt s hogy elkerülje a tolongást, a másik kijárat felé indult. Ez magasabb és díszesebb volt az előbbinél, s szépen faragott, zöld léchomlokzatú. Amikor kilépett rajta, egyszerre elvesztette tájékozódó képességét. Emlékezete szerint ugyanis szabad térre keltett volna jutnia, ő pedig egy végig emeletes házakkal megrakott, gyérvilágítású utcába került. Hiába erőltette gondolatait, mintha vasdarab hullott volna közéjük, nem akartak visszafelé forogni. Tovább haladt tehát, abban bízva, hogy előbb-utóbb kijut valamelyik ismertebb útra, s onnan hazatalál. Ekkor már besötétedett s a hó is szállingózni kezdett.
Különösen hatott reá, hogy az ismeretlen utca végén, a két szemközti házat, csúcsba szökő, kőcsipkés hídív kötötte össze. S még inkább, amikor túljutva, hasonló utcába került. Rövid egymásutánban, még kétszer-háromszor haladt át ily hídíves ikerházon. (Mintha a hiányzó keresztutcákat ezek pótolták volna.) Egy ízben annyira közel az előbbihez, hogy valósággal hallgató épületekkel körülzárt udvarban érezte magát, melynek elején és végén, hegyes, hósipkás őrtorony szundikált. Csodálkozott ezen a furcsa építkezési modoron. Sohasem hitte volna, hogy a régi, vidéki városban ily meglepetésre is bukkan.
Jó ideje botorkált a sűrűbbé váló havazásban, mikor világos, de néptelen körútra ért ki. Egy magas-oszlopos, ellipszis alakú, hamuszürke épületet látott a szembe levő tér közepén. El sem tudta képzelni, hogy milyen célt szolgálhat. Úgy állott magában, akár valami elnémult aréna, porondjára száradt embervérrel. Átment s a levegős téren széjjelnézett. Ott sem ismerte ki magát. Most már biztos volt a felől, hogy a városnak ezen a részén sohasem járt.
Újra elindult. Nekivágott a nyugati kerületeknek, hogy bemenjen a városi irodába. Ott bizonyára lesz még ügyeletes, aki [380] útbaigazítja, hiszen alig múlt hét óra. Erre a gondolatra megnyugodott.
A gyárban töltött idő alatt a városi irodában többször is megfordult. Most azonban nem emlékezett rá pontosan. Körvonalai árnyékba vesztek, mint minden másé, ami múltjához tartozott. Mégis elindult felkutatására. Bolyongásai során végre rábukkant. Hogy nem tévedhetett, a cégtábla is igazolta. Ott volt, akárki elolvashatta… Világos, hogy jó helyen járt.
Még bekukucskált a kapualjba, utána fáradtan felvánszorgott az emeletre. Ott, mintha tisztulni kezdett volna az emlékezete, ráismert helyekre, tárgyakra. Igen, ezeket a világos-zöld csempéket bámulta meg múltkor, a sima, csont sárga falakat, a legömbölyített szögleteket – s ez a ragyogó tisztaság tetszett néki annyira. Lám, ott van a sima-fehér irodaajtó is, ízléses cégtáblájával.
Odament s kopogtatott. Ha kolléga is, az ügyeletesek aligha ismerik.
Egy dallamosan csengő női hang „szabad”-jára benyitott, de az ajtóban zavarodottan állt meg. Ferdére-csapott lámpák fényköréből, négy, kérdő arc tekintett reá – két férfié és két nőé. Mind a négyen párás világításban lebegtek. Különben olyanok voltak, mint egy esti csoportkép tagjai.
A varázst a legközelebb ülő: egy zacskós arcú, tokásodó, szemüveges úr törte meg, midőn székében előrehajolva, biztató jóindulattal kérdezte:
– Mi tetszik?
Kis István képtelen volt válaszolni. Nem talált szavakat, melyekkel mondókáját megkezdje.
– Mi tetszik, kérem? – kérdezte újra a szemüveges, hasonló jóindulattal.
Erre Kis István nyelve is megoldódott.
– Bocsássanak meg, kérem – kezdte – …új kolléga vagyok, nem rég kerültem a városba, s hogy hazafelé tartottam, eltévedtem. – Idejöttem, s szeretném önöket megkérni, legyenek segítségemre… – tette hozzá bátortalanul.
– Ó, nagyon szívesen – válaszolta, most is a szemüveges – csak előbb befejezzük az inspekciót. Addig is vegye le, kérem, a kabátját és foglaljon helyet.
– Köszönöm – felelte hálásan Kis István, s mikor felakasztotta kabátját, félszegen széjjelnézett, egy széket keresve.
– Ja persze, önnek nincs hova ülnie – szólt oda hátulról a fiatalabbik tisztviselőnő, egy ragyogó hajú, csillogó szemű, szőke leány, huncut mosollyal – Itt van egy szék! De ha akar, ide is leülhet…
– Persze, hogy leülhet, hiszen kolléga – jegyezte meg kényelmes, vastag hangján a másik tisztviselő, egy hízásnak indult, kedélyeskedő agglegény. [381]
– Ne szellemeskedjék, inkább tanuljon már egyszer jobb modort – vágott vissza a szőke.
Kis István a rövid jelenet alatt, zavarában, tanácstalanul szorongatta a kezében a széket. A szőke, látva félszegségét, mosolyogva fordult hozzá.
– Jaj Istenem, hát maga még mindig áll!… Csak üljön nyugodtan ide. – Nem oda, ide mellém. Este pedig az én védnökségem alatt lesz. Ez Jeremiás úrnak szól. Őt ti. nem kell komolyan venni. A bibliában is folyton siránkozott, s most is azt teszi. Ez az ő főfoglalkozása.
– De zavarni találom önöket – szabadkozott Kis István félszegen s furcsa pirosság gyúlt arcán.
– Minket már nem, mi befejeztük.
– Ilyenkor már nem dolgozunk – sietett őt megnyugtatni kedvesen a másik tisztviselőnő is.
– Akkor meglephetne bennünket Mancika egy jó teával – fordult szemüvegét villogtatva, az elől ülő tisztviselő a szőkéhez.
– Szívesen, de az első főzésből nem jut mindenkinek.
– Istenem, legfeljebb várni fog valaki – vágott bele Jeremiás, mintha egyéb mondanivalót is tartogatna, de szőke kolleganője máris rácsapott:
– S az – maga lesz!
Míg a tea forrt s findzsákba szűrték, tovább beszélgettek és mókáztak. Végre ott párolgott mindenki előtt az illatos, aranyos barna ital, finom-mintás csészékben.
Kis István a szőke tisztviselőnő mellett ült, aki játékos ellenkezésből hű maradt vállalt szerepéhez s tovább adta a védnököt.
Ahogy teáztak és beszélgettek, könyökük s egy ízben térdük is összeért. Annyira véletlen volt az egész s jelentéktelen, hogy a lány észre sem vette. Annál inkább Kis István. A meleg leánytest érintése egész valóját átjárta s szinte az üdvözültség érzésével töltötte el. Öröm, hála, odaadás, szerelem kavargott lelkében, mint egy megittasultéban. Ünnep volt ez a találkozás, de egyidejűleg egy beteges és mind makacsabbá váló érzés felülkerekedése. Egyre jobban és jobban áthatotta, hogy csak itt, egyedül itt van biztonságban, a csillogó szemű, aranyos hajú, nevető arcú leány mellett, hozzáboruló, meleg teste oltalmában! Egy tapodtat sem mozdulhat innen, itt kell maradnia, vele, mellette, – ma, holnap, holnapután – mindvégig! Mert ki többé nem mehet, odakünn a véget nem érő, elhagyott utcákban, a sötétség leselkedik reá s az eltévedés.
*
Még beszélgettek, hozzá is szóltak, de ő egyre ritkábban és értelmetlenebbül válaszolt s egyre többet nézett maga elé. Később egészen elhallgatott s még közelebb húzódott a szőke lány[382]hoz, aki nem tudta megérteni, mi történhetett vele egyszerre s megijedt.
A többiek is észrevették a változást, felálltak, összebújtak és suttogva arról beszéltek, hogy mit csináljanak. De tőle, akár kiabálhattak volna, nem hallott már semmit, az arcok is messziről, sűrű párán keresztül ködlöttek felé, valószínűtlenül, mint alig létezők. Arra se rezzent fel, mikor a két férfi odajött és szólongatni kezdte, hogy jöjjön, mert bezárják az irodát és hazamennek. Hiába kérlelte a lány is, nem használt, mereven, rögeszméjébe rágódva, tovább ült székében. De mikor az fel akart állni, villámgyors mozdulattal elkapta, magához rántotta, úgy kellett kiszedni a kezéből.