Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Herceg János: Emlékezés Jovanovich Leara

Az irodalomtörténet nem tartja számon ezt a korán elhunyt bácskai költőnőt, mert munkássága mindössze egyetlen könyvecskére terjed és azt sem az irodalom élvezőinek, hanem hívőknek írta. Egy magányos lélek gondolatait akarta kifejezni Istenről, megfejteni az élet titkait és talán maga sem vette észre, hogy egy érett, befejezett lírai mű került ki közben a keze alól.
„Az én zsoltáraim” egymásba fűződő prózai költeményeket tartalmaz. Téren és időn kívül, tárgy nélkül és személytelenül, szinte a lélek dimenzióiban kezdődik Jovanovich Lea külön világa, mint minden hívő, megszállott emberé. Az Isten és az élet fogalma ebben ölt testet és hogy ez a külön világ valószerűséget kap, azt korántse a hitnek tulajdonítsuk, hanem annak az egyszerű és természetes írói érzékeltetésnek, amellyel oly biztosan dolgozik a szerző. Talán Tagore ünnepélyes rajongásából, vagy Keats egyszerű elámulásaiból tevődhetne össze hasonló mű. Jovanovich Lea azonban aligha ismerte Keats-et, vagy Tagore-t. Ő természetében hordozhatta ezeket az adottságokat, s hogy ily tö[373]kéletes formába olvadhattak, a gátlásokat megszüntető hitnek köszönhető.
Egyszerűség és pátosz szerencsésen egészítik ki egymást Jovanovich Lea könyvében és képei, mintha valami antik színpadon mozognának. „Ideje, hogy az élet vizéhez menjek és megmerítsem korsóm.” – Tiszta görög kép és az „élet vize” a közhelyből visszatér az antik bölcseletbe. A mértékkel tartott zengő nyelv, mintha a Károli-bibliából alakult volna újjá, határozott aláfestést ad a görög díszletnek. „Ahány a lélek, annyi az ösvény. Amennyi a szív, annyi melódiát suttog, csobog a víz titokzatos távolságból. Ott, ott a sűrűben, a szelíd partok között. Ott, ahol homlokom a partot súrolja, hogy korsómat megmeríthessem, ott fodroz szelíd hullámokat a mélység fölött.” – Szinte érzi az ember azt az ujjongó örömet, amellyel a szerző önkénytelenül felbukkant metaforákat üdvözöl, mert látja már, hogy ezekből lettek a jelképek, amelyek kimélyítik a gondolatot.
Csaknem hihetetlen, hogy ezeket a gyönyörű himnuszokat egy vidéki úriasszony írta, egy szép, magas, barna hölgy, aki szabályszerű társasági életet élt, jókedvű volt és elegáns. Irodalmi igényessége alig lehetett több, mint a dilettánsé, aki üres óráiban csendéletet fest, vagy verseket ír kedvenc költője modorában. Hogy forma tekintetében mégis ily tökéletes tudott lenni, tartalomban pedig ennyire kiegyensúlyozott, azt bizonyítja, hogy csakis önmagából merített. Felfedezte magának a lélek harmóniáját, az Isten közelségét, az élet szépségét és – a művészetet. Önkénytelenül, s épp ezért könnyedén, tisztán, salakmentesen. A felfedezés öröme vitte aztán tovább, mintegy kulcsot adva a kezébe, hogy megnyissa a többi zárakat is.
Istenkeresésében sincs semmi sablonos. Ebben éppoly egyéni és szabad, mint az irodalmi alkotásban. Isten dicséretében az élet dicsérete is benne van, s ezt Jovanovich Lea a párhuzamosságot tartva hangsúlyozza.
Vérbeli költő volt. Vajon tudatában volt-e ennek? Amikor könyve tizenhat évvel ezelőtt a Szociális Misszió-Társulat kiadásában, egyházi cenzúrával megjelent, legfeljebb a katolikus sajtó üdvözölhette, mint egy vallásos asszony lelki tükrét, az irodalmi elismerést azonban távol tartotta az előítélet. S kár, hogy mi is már csak a korán eltávozott író emlékének hódolhatunk megkésett, csendes ünnepléssel.
* [374]

Szemelvények Jovanovich Lea könyvéből

Ó, meddig hagysz még várakoznom, összekulcsolt kézzel rimánkodni bezárt ajtód előtt?
Ha a nap süt és erőt, kedvet érzek magamban – tervek és bevégzett munka telítik napom, így könnyen nélkülözlek. S nem sietek bezárt ajtód elé.
De, ha reményeimet egymásután megcsúfolja az élet, ha felhő felhőre tornyosul, esőcseppek hullnak és sötétedik, – hova mennék akkor?
Síró szívem panasza bezárt ajtódat zörgeti, s ha meghallgatást nem talál, a kóbor széllel tördeli a gyenge cserjék zsenge rügyeit.
*
Reggelre kinyíltak a rózsák. Ma éjjel nyíltak ki. A titokzatos éjben mi történhetett?
Reggelre kinyíltak a rózsák. Tegnap még alig bimbóztak, színük sem látszott, s egy varázslatos éjben megnyíltak a bimbószívek, bíborba gyúltak. A reggelt illatozva, kifesletten köszöntötték, s az esti könnyük szégyenkezve búvott a levelek mögé.
A sűrű éjben csak a szél rázta, az eső áztatta, hold nem sütötte, meleg elkerülte; mégis nyíltak. Egy titokzatos éjen át, reggelre kinyíltak.
*
Valaki minden gondolatomnál egy lépéssel előttem jár. Minden lépésemnél egy arasszal megelőz, s ferde árnyat vet utam elé. Sötét alak, s a kezében földet szorongat. Bármit gondolok, teszek, vagy érzek, földet ken hozzá. S a legszebb virágomat is porral hinti be.
Az én gyarlóságom ez, Uram!
Szeretném megkerülni, szeretnék elébe lépni. Szeretném, hogy ne ő lásson meg Téged előbb, s hogy szeretetem nélküle érjen eléd.
*
Nem az árnyas erdő lombos fái alá ültem, hol a tisztásra a napsugár smaragdfoltokat ejt. És nem a virágzó mező dús füvei közé, hol kezem illatos csokrot köthet. Sem a bűvös város csipkézett árkádjai alá, hol rózsásak a nappalok és a holdsugár ezüst fénye mellett is dalol az élet. Az út szélére ültem le. A poros országútra, a keskeny árok mentén, ahol csak csupasz katáng veti könnyű árnyát.
Az átall menők mosolyogtak, az arra menők szánakoztak rajtam. Kínáltak kincset a koldustarisznyájukból, énekelték együtemes dalaikat, virágot is dobtak felém, s fejcsóválva hagytak magamra.
Én csak mosolyogtam. Köntösöm szélébe rejtve arcomat, csak mosolyogtam egyre. – Ó, a balgatagok, hogy nekik mindez elég! Engem a féktelen nagyravágyás kínja gyötör Nekem e keskeny föld kolduskincse nem kell, ez kevés nekem. Nekem a király kincse kell! [375]
Vigy el engem innen!
Ahol elfeledi szívem a búsongást, s szemem a könnyeket; szavam az igazságtalanságot, lépésem a szürke bolyongást, tettem a kérkedést és szándékom a gőgöt. Ahol fáradt szemem elfeledi a távolba nézést, életem a küzdelmet, lelkem a szüntelen vágyat.
Ahol érzelmeim elérnek, vég nélkül és idő nélkül körülölelnek; – oda vigy el engem.
A csillagot a Te őrködő szemed akarta. A madárfészekkel telt csalitot a Te dalokkal telt lelked.
A hajnal szépsége a Te koszorúdból kihulló rózsa. A nap melege áldó kezed simítása.
A hegyormot Te akartad hóval fedni. A völgyet mosolyod rebbenése érte s virággal telt meg.
A tenger mélységén átszűrődő fény a Te szemedből sugárzik; a hullámokat, a vihart, a szivárványt is Te akartad.
Ó, akard, hogy az életem a Te akaratod egyik formája legyen.
Előttem állt és ó, jaj – én nem ismertem meg Őt. Kárba veszett minden időm, amit a várakozásban töltöttem.
Mindig a magasba néztem. A távolba néztem. Őt keresve. De arra nem gondoltam, hogy oly közel, oly közvetlen közel van.
A felhők között kerestem, mint az ég urát. A hegyen ülve, mint a bírót, trónon, mint a királyt. Hárfahangok között, mint melódiát, a liliomok között, mint szépséget.
De arra nem gondoltam, hogy az emberek között, a szenvedők között kelljen őt találnom; a mindenek Urát, a Királyt és Bírót, a Szépséget és Harmóniát.
Csak azt a pillanatot ne töröld ki emlékemből, mikor Téged először barátomnak neveztelek!
Csak azt ne, mikor a túlsó, messze távoli parttól tüzeket szóró óriás hegyek és villámostor csapásától még remegő folyam választott el Tőled és hozzád értem.
Csak azt ne, mikor teljes valómmal átláttam, hogy lehetetlen Téged egy pillanatra is felednem.
S amaz egyetlen első pillanatot ne halványítsd el szívem életében, amikor a Te akaratodat öltöttem fel, amikor szándékod lett akaratom ünnepi köntöse.
Hadd visszhangozza e pillanatok zenéjét emlékezetem minden oldalról, mint ünnepi harangszó csengését a távoli völgyek.
Vajon felér-e Hozzád az én szavam? Oda az örök csendbe, mit szó nem tör meg.
Oda Hozzád felér-e égő szívem tüzes vágya? Ahol a legpirosabb hajnal is színtelenné válva hódol lábaidnál. Ahol a napsugár didergő, hideg fény sugárzó melegséged mellett.
Mi ott az én szívem tüze, vágya, álma? Oda sem ér, hisz oly gyenge a röpte. Jöjj le Te magad érte, mert erőtlen szívem Hozzád fel nem ér. [376]