Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Jakovljević J., Stevan: Vérhullámokon át

– Részlet Stevan J. Jakovljević „Srpska trilógia” c. könyvéből –
Fedezékünk felett, a csillagos ég irányában, megfigyelő őrszemek körvonalai látszottak. A fedezékből idehallatszott a telefonisták egyhangú beszélgetése. Ebben a késő éjszakában egymás közt társalogtak, hogy el ne aludjanak.
A közelben küldönc várt lovakkal. Keskeny ösvényen mentünk a lövészárkok irányába. Az utat némely helyen földbeszúrt ágak takarták el, hogy az arra haladókat az ellenséges lövészárkok felől elrejtsék. De most éjszaka van… Reszkettünk a rakéták miatt, melyek a területet kilométernyi körzetben megvilágították… Időnként lövéseket hallottunk az előretolt őr állások felől.
Nemsokára széles országútra értünk, mely éles kanyarulatban ereszkedett le a moglénai síkságra. Visszafordultunk. Egy messziről is kivehető kanyarulaton túl ügetésbe kezdtünk, mert ez a hely éjjel-nappal ellenséges gyalogsági tűz alatt állt. Különösen nappal, mikor a mesterséges álcázás sem használ. Ezen a helyen nappal alig van közlekedés, legfeljebb, ha egy küldönc rohan át hirtelen.
Az úton hosszú trénsorokkal találkozunk, ezek lovon vagy kocsin élelmet és lőszert szállítanak előre. Valamennyien sietnek, hogy még hajnalhasadás előtt visszatérhessenek a síkságra. Ismét felhangzik a megszokott kiáltás: „Jobbra tarts!” – mert koromsötét van. Köröskörül egyetlen fénypont sem látszik.
Minél jobban közeledünk a síksághoz, annál tisztábban kivehető a lőszert szállító nehéz-teherautók búgása… Időnként villámcikázást látunk, s messziről mennydörgés morajlik hozzánk. Fülledtség érezhető, a levegő túlfűtött, a lélegzetvétel nehéz. A felcikázó villámfénynél pillanatra feltűnnek a hegycsúcsok, melyek ilyenkor még magasabbaknak látszanak és ijesztően fenyegetőek. Sietni szeretnénk, de félünk, hogy valakivel összeütközünk. A kül[365]dönc mellettem lovagolt, s mindketten szemünket erőltettük. Az egyik kanyarulatnál küldöncöm térdével málhás lóra rakott ládába ütközött. Miután kölcsönösen leszidták egymást, az utat tovább folytattuk. Közben útszélen pihenő trénnel találkozunk. Lovak nyerítése hallatszik, s szendergő őr árnyéka látszik.
Katunac lábánál jobbra fordultunk, Donji Pazar falu irányába. Az üteget megvárjuk, vagy itt találjuk valahol az úton. A villámlásnál úgy tűnik fel, mintha embereket látnék. Nemsokára beszélgetést hallottunk.
– Üteg az ott?
– Igen.
– Melyik?
– Az ötödik.
– Hol az ütegparancsnok?
– Az élen.
A katonák ledőltek az út oldalára, a lovak lehajtották fejüket. Útközben hol ágyúval, hol lőszerszekrénnyel találkozunk, míg csak nem érünk az üteg élére.
Ismét a parancsnok után érdeklődöm. Valaki a sötétből válaszol:
– Itt van az ágyú elején.
– Lazar kapitány úr?
– Igen. Ki érdeklődik?
Megmondtam nevemet és leszálltam lávámról. Ő az ágyú elejéről szállt le, s villanylámpáját arcomba kattintotta. Behunytam szememet. Ő eloltotta a lámpát s kezét vállamra tette.
– Hát élsz? – s megveregette vállamat.
– Hála Istennek…
– S már megint te?… Ugy-e, fent is van kutya?
Elnevettem magamat, mert tudtam, hogy kérdése a három év előtti bidzsa-mahali esetre vonatkozik.
– Hát még mindig nem felejtette el?
– Dehogy, sokaknak elmeséltem az esetet, s jót nevettek rajtad.
– Indulunk-e? – kérdeztem Lazar kapitányt, hogy eltereljem gondolatomat erről a kellemetlen esetről.
– Azonnal! – Az egyik katonához fordult: – Mondd Ćirić hadnagynak, hogy indítsa el az oszlopot.
Vezényszó hallatszik.
– Mindenki helyére!… Lóra!
Elővezették a parancsnok lovát.
– A „Vitéz” ez?
– A régi és hűséges társ. – A parancsnok felszállt. – Mi elől megyünk…
Indulhatunk.
Utánunk megindult az üteg.
Mikor kissé előre jutottunk, megkérdeztem a parancsnokot, [366] hogyan ítéli meg mostani helyzetünket, s mi van készülőben. Magasabb katonai képzettsége volt, s tudtam régebbről is, hogy jóslatai mindig beváltak.
– Támadás van készülőben – s megfordult, hogy lássa, nincs-e valaki a közelünkben. De mi jó messzire kerültünk már előre. – Ilyen méretű támadás még nem volt a Salonik-i arcvonalon.
Csodálkoztam, hogy miért választották támadásra éppen ezt a legalkalmatlanabb terepet.
– Ebben rejlik az elgondolás értelme. Az eltelt három év alatt a Salonik-i arcvonal minden szakaszán erélyesen támadtunk, kivéve itt, ahol most kell megindulni a támadásnak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egész idő alatt ölbe tett kézzel ültünk. Ezért a bolgárok a többi szakaszt megerősítették, megszervezték hadtápjukat, megbízható összeköttetést teremtettek és védelmi vonalukat erősen kiépítették. De az arcvonal eme vad részén nem számítanak reánk. Ezért a mieink ún. stratégiai meglepetést készítenek elő számukra.
– Mit nyerünk ezzel?
– Hát… ha az elgondolás sikerül, sokat. Ezekről az állásokról egyenesen Kavadár völgyébe vezet az út. – A parancsnok elhallgatott és visszafordult. Valaki felénk közeledett. – Á, te vagy Ćirić? – fordult szakaszparancsnokához. Én is üdvözöltem. Jó bajtársam volt még az önkéntes ütegtől. Lazar kapitány folytatta: – S ezzel a bolgár – német arcvonalat kettétörjük. Magától értetődik… ha az elgondolás sikerül.
– De lesz-e elegendő erőnk? – kérdezte Ćirić.
– Ma bennjártam a hadosztályparancsnokságnál – fordult a parancsnok Ćirić felé. – Akkor, amikor a falun mentem keresztül. Ott találkoztam egyik bajtársammal a felső-tiszti akadémiából… Csak, uraim, ezt a legszigorúbb titoktartással közlöm…
Mindketten becsületszavunkat adtuk.
– A támadást hat szerb és két francia hadosztály fogja végrehajtani. Lesz egy fő- és egy melléktámadás. A főtámadás Dobropolje ellen irányul, ami itt van előttünk. Ezt három szerb és egy francia hadosztály intézi. A mi másik hadosztályunk és egy francia, saját körzetében demonstratív támadásba kezd…
– A támadás súlya tehát ismét reánk, szerbekre nehezedik – vágott közbe Ćirić.
– Mint eddig is mindig, a Salonik-i arcvonalon – tette hozzá parancsnokunk. – Barátom megmutatta a hadsereg főparancsnokság utasításait, melyeket ma minden egység megkap. A végén van egy érdekes megjegyzés. Úgy szól, hogy az ellenséget „az emberek és állatok végkimerüléséig” kell üldözni.
– Tyhü, a teremtésit! – szaladt ki Ćirić száján. – De [367] lesz-e annyi hatalmunk és erőnk? Már ötödik éve, hogy napról-napra fogyunk.
– Most… mindent megtettek. Megtudtam, hogy a két kilométeres arcvonalszakaszt ötszáznyolcvan legkülönbözőbb űrméretű ágyú fogja tűz alatt tartani. Azt hiszem, hogy ez után a támadás után Dobropolje magaslati állása néhány méterrel alacsonyabb lesz.
– Ez azt jelenti, hogy egy ágyúra három és fél méteres szakasz jut… Ha az emberek legyek lennének, akkor sem tudnának megmenekülni.
Szerpentin-úton másztunk fölfelé. Az üteg óvatosan kapaszkodott, hogy zörömbölése el ne árulja. Valami a kezemre, majd sisakomra pottyant. Köröttünk nagy cseppekben esni kezdett az eső. Oly erősen villámlott, hogy szinte belevakultunk. Egyre mennydörgött – szakadt a zápor.
– Könnyebben tűröm az ágyútüzet, mint a mennydörgést – mondja Ćirić.
Villámok szaggatták a felhőket, az eső szakadatlanul ömlött. Libabőrösen ültünk lovainkon, miközben kövér esőcseppek peregtek rólunk. Minden oldalról villámlott, mennydörgött, morajlott… Sisakomról patakban folyt az eső nyakamba és hátamba. Egész testünket csuromvizesnek éreztük és borzongtunk. A villámfénynél észrevettem egy katonát, amint bőrzsákot húzva fejére, küldöncöm lovának farkába kapaszkodott. Pillanatnyi kép volt csak, de állandóan magam előtt láttam, mert bőrig áztam… A zápor folyvást erősbödött. Mintha görcs fogta volna meg fölöttünk az eget, s egy láthatatlan erő mindjobban szorítaná, hogy az utolsó cseppet is kipréselje. Egymást érték a villámlások, a mennydörgések versenyeztek, a hegyek és szakadékok jajgattak.
A természetnek eme elképzelhetetlen ereje előtt az emberek törpéknek, az ágyuk, ezek a borzalmas fegyverek pedig, játékszernek tűntek fel. Az arcvonal elnémult. Erős szél kezdett fújni… Egész zuhatag csapott arcunkba és nyakunkba csurgott… Hej, ha most olyan bőrzsákom lenne – s arra a katonára gondoltam, aki a ló farkába kapaszkodott.
Fenn, a magasban – egyre erősödve – folyton zengett-morajlott, majd egekig ható mennydörgéssel a föld egyik szélétől a másik széléig dübörgött végig… A természet mintha megőrült volna.
De mintha az istenítélet távolodnék. Az esőcseppek mind ritkábbakká váltak. Leszálltam lovamról, hogy kissé felmelegedjem. Küldöncöm közeledett, hogy átvegye lovamat, s ekkor újból megpillantottam fején a bőrzsákot. Háta mögé kerültem s villanylámpával megvilágítottam. Kicsiny, csámpás, egészen összeaszott katona tipegett a ló után, farkába kapaszkodva.
– Becsületedre válik pajtás – szólítottam meg.
– Így vasal Tasa – válaszolta zsákja alól. [368]
Nézd a Tanasiaját!… Mindig ő.
– Tudod-e, ki kérdez?
– Tudom, hogy nem vagy sem üteg-, sem szakaszparancsnok. Jelentéktelenebb személyekről Tasa alőrmester pedig nem vezet számadást.
Megmondtam néki nevemet.
Ő ledobta fejéről a zsákot s elkezdett mentegetődzni.
– Hol szerezted ezt a bőrzsákot?
– A telefonról. Azt belecsavartam köpönyegembe s az ágyú előrészén helyeztem el, bőrtakaróját pedig fejemre húztam. Mindig így csinálom. Ezért vagyok most száraz.
A villámlásnál két csillagot vettem észre a vállán.
– Bravó… Te csak előretolakodsz, Taso!
– Mint a hófúvás, hadnagy úr.
Taso elmesélte, hogy a régi állásban úgy élt, hogy már nem lehetett jobban.
– Azoknál a bolgároknál, akiket elfogtunk, két ezrest találtunk frankokban. Elmesélték, hogy néhány halott tisztünket fosztották ki, s éppen hazakészülődtek. De mi megelőztük őket, s a pénzen hárman szépen megosztoztunk.
– Hányan maradtak még életben a régiek közül az ütegnél?
– Hogy is mondjam, mindössze ketten: én meg a parancsnok. Úgy van az, hogy a „hitvány” még a háborúban sem pusztul el.
– Hékás, ha megcsaplak, megtudod, hogy ki közülünk a hitvány! – szólt rá a parancsnok a sötétből.
Taso gyorsan elhúzódott az éjszakában.
Elnevettem magamat. A parancsnok hozzám jött.
– Már kezdettől vesződöm vele, de semmit sem használ, folyton lődörög. Nyugtalan lelkű s állandóan töri valamin a fejét. Egyszerre csak ott látod a gyalogsági lövészárok megfigyelőhelyén, ahol mindenki ismeri. Annyi rohamban vett velünk részt. Majd a vonal mögött bukkan fel, s akkor jönnek ellene a feljelentések. Egyszer valamilyen ügyben Salonikibe küldtem. Ott összevásárolt mindenféle dolgot, s útközben valóságos boltot nyitott. Csere-berélt, eladott, egyszer, mint francia, máskor, mint angol, míg a járőr be nem kísérte… Összes dolgaiból egyedül csak harmonikája maradt meg, melyen megtanult játszani… És mégis kedvelem. Mit csináljak?… Szavamra mondom, ez az ember vidorságával, énekével és muzsikájával fenntartotta a szellemet katonáinknál.
Kanyargós úton haladtunk s lövészárokhoz közeledtünk. Az üteg lassan döcögött előre. Egyetlen szó sem hallatszott. Ezután egy sűrű bükkerdőbe fordultunk, mely teljesen eltakart. Balra tőlünk patakok csobogtak, melyek szakadékokon át jutottak le a síkságra.
Még egy kis idő s elkezd virradni. Az úton az osztályparancs[369]nok várt bennünket, akinek parancsnoksága alá került most az 5. üteg. A parancsnok az üteget a bükkerdő közepén állította meg.
– Itt teljesen rejtett helyzetben leszünk.
– Hogy fogok ebből az erdőből lőni? – kérdezte Lazar kapitány.
– A fatörzseket azonnal befűrészelitek, de nem vágjátok le. Minden törzset utolsó centiméterig fűrészelitek, éppen csak, hogy tartsa magát. Amikor pedig itt lesz az idő, katonákkal ledönttetitek, és azonnal elkezdtek lőni.
– És hol vannak az ellenséges lövészárkok?
– Az erdő előtt, hatszáz méterre tőlünk. Megfigyelőállomástok a gyalogsági vonalban lesz.
Szerepem befejeződött. Lazar kapitány, a parancsnok, hozzám jött.
– Köszönöm bajtárs! Remélem, hogy legközelebbi találkozásunk a szabad hazában lesz.
Magam is ugyanezt kívántam. Szívélyesen kezet fogtunk és elváltunk.
A raktárakat hét napra szükséges lőszerrel látták el, az emberek közt három napra való élelmiszer-tartalékot osztottak ki, s a felvételező állomásokon még tíz napra valót halmoztak fel. Az utakat kiépítették, a síkságon új repülőállomásokat létesítettek. A hadosztályparancsnok részére, a mi közelünkben, megfigyelő állomást emeltek, úgy hogy körülöttünk nagy lett az élénkség. A hadtest- és osztályparancsnok, a különféle küldöncök és segédtisztek állandóan jönnek-mennek, vizsgálják a terepet, valamit belerajzolnak térképükbe, s eltávoznak. Az utolsó parancsokat adják ki. Parancsnokunkat sürgősen a hadsereg-parancsnoksághoz hivatták. Amikor visszatért, ezt mondta:
– Végre, fiatal barátaim: most vagy soha… Mi, akik itt vagyunk, nem is tudjuk, hogy milyen nagyszabású előkészületek történtek. Hadseregünk arcvonalán: hetvenöt gyalogos zászlóalj, kétezer hatszázon felüli kézi gépfegyver és hétszáz gépfegyver, ötszáznyolcvan ágyú és nyolcvanegy repülőgép áll támadásra készen… Utolsó lapunkat tesszük fel: vagy-vagy!
Minden feszült várakozásban áll, mint a felhúzott fegyver…
*
Az egész arcvonal elcsendesedett. Így van ez minden naplemente előtt. Várjuk az éjszakát s a halálthozó nehéz pillanatokat… Friss szellő lengedezik. A nap, mintha csak az utat mutatná nekünk, lassan ereszkedik Dobropolje mögé.
…Valaha juhaklok voltak ott. Az éj csendjét csupán a juhok és bárányok bégetése és a csengők csilingelése zavarta.
Most ott nagy kietlenség honol. A föld feltúrva, egész töltések szelik keresztül-kasul, s a zöld-gyepes helyeket tüskésdrótok szövedéke fonja át. Az emberek alagutakba bújtak, ahonnan időnként, [370] mint halottakat vonszolják ki. Vagy sebesültek jajveszékelése hallatszik a föld alól…
A nap a hegyek mögött, a végtelenbe merült el. A magasban már csak visszfénye világít. Az előőrsök üdvözlik egymást, s máris visszhangzanak a puskalövések. Valamelyik fedezékből kiszűrődik a harmonika elnyújtott, fojtott hangja… Valahol öszvér nyihog…
Az összekötő-árkon át sarkantyúpengés hallatszik.
Küldönc-tiszt érkezik a hadosztálytól fedezékünkbe, hogy kapitányunknak valamilyen parancsot kézbesítsen. Mihelyt tiszt hozta, tudtuk, hogy az utasítás nagyfontosságú. Csak összenéztünk. Most, a végzet órája előtt, szeretnők, ha a csend tovább tartana. Mert ki tudja, mit hoz számunkra a holnap.
– Uraim, a parancsnok hivatja önöket – jelenti Isailo tisztiszolga.
Gyorsan felálltunk.
A parancsnok fedezékében lámpa égett. Ő az asztalnál ült és kezében tartotta a parancsot.
– Uraim, a mi támadásunk holnap öt órakor kezdődik.
Ez, az új naptár szerint, 1918. szeptember 14-én történt.
A szellő elcsendesedett, az arcvonal elnémult. Fölöttünk szélesen kéklett az ég, a nap végtelen sugaraival megvilágítva. A vöröses világítás lassan fölénk húzódott. A völgyet még pára és nehéz por borította.
Még csak negyed óra… Valamelyik szakadékból ködfelhő úszott elő, Dobropolje csúcsait nyaldosva. A sugaraktól megvilágított hegyormok olyanok voltak, mintha mosolyognának…
Mintha csak meghasadt volna a levegő. Messzelátóinkhoz siettünk. Szürke labdácskák százai rajzották körül Dobropolje csúcsait. Újak és újak követték őket. Azután gránátok fúródtak a földbe, a lövészárkok mögé, a fedezékek közé, a torlaszokba. A föld mintha forrni kezdene. Egész darabok repültek a magasba, s a drótakadályok, mint pókhálók szakadtak szét. Dobropolje fölé füst- és porfelhő emelkedett, akárha olajtartály égne. Időnként rajvonalágyúk romboló gránáttüze villan meg, vagy hegyi ütegek gránátjai nyargalnak végig, mint a varrógép tűje. Utána nehéz tarackok szántják fel a földet, s az egész hegy alapjában reng. A szakadatlan robbanások egyetlen roppant hangorkánba olvadnak, mintha száz és száz villám mennydörögne egyszerre. A magaslat pokoli sötétségbe borult, acél szánt, velőtépőn robban, leírhatatlanul és vég nélkül üvölt.
Az ellenséges tüzérség válaszol. De tüzelése szaggatott… bár néha túl hangos. Utána elhallgat, majd egyenként kezdi. Telefonon jelentik, hogy a harmadik üteg első ágyújának összes katonái elestek… Az ötödik üteg megfigyelője könnyebben megsérült… Dragiša hadnagy súlyosan megsebesült…
A füst függönyként terjedt szét a magasban s a nap elsötéte[371]dett. Fejünk felett: angol-francia tarackok és nehéz ágyúk lövegjei üvöltenek át. A levegőt mintha szaggatnák; hörög, a szakadékok sírnak. Ebben a zűrzavarban az emberparány reszkető kézzel és minden ízében remegve igazgatja a távcső mikrométerét… A telefonok szakadatlanul búgnak… A harc ismét fellángolt, mint mikor újra lecsap az orkán, s az ércvihar borzalmas erővel paskolja a földet, fáradhatatlanul, pillanatnyi szünetet sem tartva, egyre erősebben és hatalmasabban… A repülőgéprajok átszállnak az ellenség oldalára, s nagy szélességben bombákkal szórják tele. Az ellenség hadtápterületén már égnek a raktárak… Ebből az öldöklő küzdelemből senki élve meg nem menekülhet, sem a szerencsétleneknek segítségére nem jöhet. Eltűnt még az a kevés zöld pázsit is – széttúrt földhalmok, szerteszórt akadályok, és itt-ott egy-egy kivetett holttest mutatja a rettenetes pusztítást, mintha csak pokoli erők forgatták volna fel a vidéket.
A nap már lenyugodott. Az ágyúk továbbra is dörögnek. Az egyik helyen, talán fejvesztett félelemből, a bolgárok egy rakétát eresztettek fel, tüzérségüktől kérve segítséget. De inkább ne tették volna. Gránátok százai csapódtak abba az irányba s az egyik erdő égni kezdett. A háttérben szintén tűzvörös fény látszott… Mindenfelől ágyuk villanását látni, míg az állásokon gránátok gyúltak, acélfüggönyt vonva.
A tüzelés egész éjszaka ebben az iramban tartott.
A nap pirkadásával az ágyúk fokozzák erejüket. Az ellenséges fedezékek a föld színével egyenlővé váltak. A tüzelést már az ellenség hadtápterületére irányítják. Az utakat és vízmosásokat gránátokkal szórják tele, a telefonhuzalok szétszakadnak, és minden ellenállási fészek megsemmisül… Az acélhullám hegyre-völgyre terjed. A gránátzápor erdőket gyújt fel… Az acélzápor ezután fokozatosan visszahúzódik, hogy végül az ellenséges lövészárkoknál álljon meg, s az utolsó nyomorúságos maradványokat is megsemmisítse.
A gyalogosok magukra vették hadifelszerelésüket.
Az ellenséges tüzérség el lett hallgattatva. Ég és föld urai voltunk. Az ütegmegfigyelők szabadon kiálltak, hogy élvezzék a borzalmas látványt.
Az ég mintha parázslott volna az ellenséges hadtápterületen tomboló roppant tüzektől.
A mögöttünk levő terep lőszerszállító motorok zajától volt hangos. Az emberek éjjel-nappal, megállás nélkül szállították a gránátokat az állásokba, mert a harcnak még nem volt vége.
És ekkor a második napra virradtunk. Az emberek még megfeszítették utolsó erejüket. Az ágyúk tüzelése ugrásszerűen fokozódott, és tíz perccel hat óra előtt egyetlen mennydörgésbe csapott át, az egek kárpitjait szétszaggatva. Zúgott, bömbölt, tépett, hasogatott s a föld füstölgött. Lángnyelvek csapkodtak, úgyhogy az ellenséges arcvonal tűztengerré változott. [372]
Egyszerre csend… Pontosan hat óra volt. Feszült idegekkel figyeltünk… Lélegzetünk elállt a kínos borzadálytól és a nehéz várakozástól.
Vonalunk felett sisakok fénye csillan meg, s egy gyalogosszakasz kimászik… Határozatlanul megálltak… Ezután rajvonalba fejlődtek és tüzelésre emelt fegyverrel elindultak a romokon és széthányt földön… Utánuk sietett – fegyver nélkül – egy kicsiny, csámpás katona csizmában – Tanasije. A fedezékek maradványánál, figyelve megálltak. Néhányan óvatosan közeledtek… Utánuk mentek a többiek is… Átugorták az árkokat… Visszajöttek, valamit nézve… Azután – jobbra és balra – megindultak a vonal mentén.
Tanasije kiegyenesedik:
– Testvérek, valamennyien holtak… Gyorsan ide! És miként, ha ár szakítja át a gátat, a szerb ezredek úgy hömpölyögtek át a szakadékokon, hogy hősi nekirohanásban, akadályokat zúzva – vérhullámokon át – visszatérjenek hazájukba.
Fordította: Szirmai Károly