Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

1893 – 1933.

Született Pécsett, meghalt Stari Sivacon.

*

Az emlékezés élet- és jellemrajzot kíván tőlünk, de Szentelekynek egyéniséget alakító és színező, fiatalabb éveiről alig vannak lényegesebb adataink, s azok sem igen ellenőrizhetőek.

Szentelekynek nem voltak lélekgyökérig levilágító öntárulkozásai, így hát nem csoda, hogy értetlenül állunk életműve előtt, melynek ajtajához hiába keresünk kulcsot. A kulcsot Szenteleky sírba vitte magával. Csak a befejezett alkotás tűnődik nagy magányosságában. Megilletődve nézzük: honnan vette, s mikor rakta le a mester az alapot, honnan hordta össze a drága építőköveket, s mily belső törvényszerűséggel illesztette őket egymáshoz? Mert a legfontosabbra most még nem tudunk választ adni: hogyan lett Szenteleky azzá, ami volt, mikor elment?

Nem ismertük ifjúsága lélekútjait, nem tudjuk: mikor és hol barangolta és idegzette be azt a sokféle klímájú lélek- és kultúrtájat, mely oly gazdag és nemes fénnyel ragyogja be a harminc-éves írónak Pechán József, Novi Vrbasi festőművészről írt »Színek és szenvedések« című, európai horizontú tanulmányát s a többi kritikai vagy vitaírását, mely a Bácsmegyei Naplóban 1922 óta megjelent. Értelmetlenül állunk sokoldalú és mély műveltségével szemben, hiszen orvosi tanulmányai, profán foglalkozása, progresszív irányú, szellemi kapcsolata és tevékenysége, az idegen nyelvek tökéletes elsajátítása és az írással való próbálkozása szinte minden idejét lefoglalta. S emellett alig akadt számottevőbb, új könyv, melyet el ne olvasott volna. Hogyan juthatott el tehát már első kritikáiban annyi készségig, a dolgok látásában és megítélésében oly széles horizontig s a stílusban annyira egyéni karakterig? A századelő hihetetlenül fellendült esztétikai kultúrája és szellemi újjászületése hajtotta a kritika felé, vagy hozzájárult az idők mélyéből magával hozott veleszületett[655]sége is?… Még az öregkoránál fogva rosszakaratúan keserű, gnómszerű Kiss József sem hallgathatja el a dicsérő szót, mikor a fiatal Szenteleky felolvasta előtte róla írt kritikáját: »Milyen szép cikk, milyen szép cikk! Hogyan is tudott ilyen szép cikket írni?«

Hogy Szenteleky életét rekonstruálhassuk, nemcsak időtávlatra van szükségünk, hanem össze kell gyűjtenünk és feldolgoznunk szerteszórt s több kötetet kitevő levelezését is. Így talán közelebb jutunk ahhoz az emberhez, aki az utóbbi években sajnált már minden negyedórát, amit fölöslegességek elloptak idejéből, s aki panaszkodva sóhajtott fel, mikor Rollandról azt olvasta, hogy nem aluszik többet napi négy óránál. »Bár énnékem is elegendő volna, de az én szervezetemnek hat óra kell.«

Ritka pillanatokban hullajtott el azonban egy-egy önvallomást. Fiatalabb éveiben még inkább, mint később. Általában elhárította maga felől az érdeklődést. Férfiatlannak érezte a lírai öntárulkozást. Inkább figyelve hallgatott, mint beszélt. Válaszai rövidek voltak – mondattanilag többször kiépítetlenek. Gyakran félszegség érzett bennük. Vagy társalgásban: halk, sima udvariasság. Az igazság lázában azonban érdes keménységgel csaptak le mindig találó megjegyzései.

Szenteleky nem az élőszónak volt bizalmasa, hanem a tollnak, a papírnak. A papíron nem kell restelkedni, az ember lecsupaszíthatja önmagát, s mégis úgy érzi, hogy nem maradt meztelenül. Szerelmese lehet a szavaknak, virágosra, színesre csókolhatja őket – simogathatja s becézheti s meg-megrázhatja a Szépség sziromhullajtó fáját, vagy fehér gyapjas vágyhajókat küldhet a messzi azúrtengerre – senkihez semmi köze – magányosan kertészkedhetik a szavak meleg virágházában.

Szenteleky átadta önvallomásait a papírnak. S ha lírát írt, különösen prózait, mindig érezni lehetett, hogy esztétikailag kifinomult ember forgatja a szavak vetélőjét, a vérbeli muzsikus játszik a szavak zongoráján.

Ez az idő Szentelekynél a lírába való menekülés korszaka volt, a lírai önvallomásoké. A közlés, a megnyilatkozás vágya oly erős, oly kényszerítő, hogy keresztültöri az Isola Bella-regény kereteit. Az alakok a költő gyönyörűséges lírai nyelvét használják.

De a negyvenes év felé közeledvén lírája egyre ritkábban ejt verskalászokat, s meghéjasodik, megkeményszik, ha érző, meleg szíve dobogását nem is veszti el. A befelé tárulkozó poéta az »Úgy fáj az élet« hangjában már kitakartságot, túl[656]meztelenséget érez. A líra menekül, elbujdosik, csak még egyszer bukkan fel a halál előtt, a Felhőkben, de csodálatosan megtisztultan minden emberi gyöngeségtől.

Az utóbbi két esztendőben mind többet foglalkozik a kritikával, mely egy-egy kedvenc költőjénél: lírai rekonstrukció. (Fekete, Csuka)

Szentelekynek alapjában véve arisztokratikus természete volt. Ez magyarázza lelki meghéjasodását. Progresszív gondolkozását is ez a lelki arisztokratizmus szelídítette, hangfogózta. Éppen azért kevesen tudják, hogy a Szépségnek ez a nagy szerelmese s Rilke oly közeli rokona valaha abban bízott, hogy forradalom fogja átformálni becsületesebbre a világot. Rettenetesen kellett csalatkoznia. S a lassan gyógyuló, de mindig igazságért szomjazó lelkében felébred a nagy humanista, aki az Isola Bellában a szeretet és megértés szavával száll szembe a bolsevizmus marxista ideológiájával.

De ha műveiben rekonstruálni is tudjuk valahogy Szentelekyt, rejtőzködő egyéniségét mégis nehezen közelíthetjük meg. Leveleit böngészvén csodálkozva látjuk, hogy tulajdonképpen nem is ismertük.

Meleg emberszív-gyűrűvel vette magát körül, de a szeretetnek ebben az áramkörében egyedülvalóságban üldögélt.

Szerette az emberek közelségét, de fázósan, riadtan hárította el közeledésüket.

Odaadta magát az embereknek anélkül, hogy valakié is lett volna.

Mindenki azt hitte, hogy őt szereti a legjobban, és senkit sem szeretett jobban a másiknál.

Akiknek bizalmát hitelezte, azokban csalódott legjobban. S ezek legkedvesebb emberei voltak.

A legtágabb emberszeretetért harcolt, s gyűlölni kellett.

Ember volt, de Walter Pater azt mondja, hogy igazi mivoltunkat vágyaink, törekvéseink fejezik ki. Azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. S ebből a szempontból Szenteleky sokat realizált. Több volt a vágyembernél.

*

Sokan, akik az irodalmi eseményeket nem ismerik gyökerükig, úgy szeretik Szentelekyt beállítani, hogy legfőbb érdeme a Vajdasági Írás, a Mi Irodalmunk és a Kalangya megteremtése – szóval: a vajdasági magyar irodalom életre keltése volt.

Mi korrigáljuk ezeket a megállapításokat. Véget akarunk vetni a sok elferdített és valótlan fogalmazásnak. Ezt követeli tőlünk az igazság s a vajdasági irodalom. [657]

A Szentelekynév önmagát reprezentálja, nem szorul rá lopott vagy kisajátított fényekkel való felerősítésre. Szenteleky márkáját írásai garantálják, s nem az, hogy zászlónak adta a nevét néhány hajóra, melyeknek más volt a gazdája. Szenteleky a vajdasági irodalom nélkül is Szenteleky lett volna, mert ő már a 20-as évek elején beérkezett.

A vajdasági folyóiratok bölcsőjét Csuka Zoltán szövögette először célos és rakoncátlan tervek vesszőiből. Szenteleky ringatta, pólyázta és tartotta rendben a gyönge csemetét A vajdasági irodalomban Csuka Zoltán volt a fundamentum, és Szenteleky Kornél a felépítmény. E két nevet nem lehet és nem szabad egymástól elszakítani, mert akkor a vajdasági irodalmat tépnénk széjjel – azt a vajdasági irodalmat, mely a couleur locale-os keresztvizet az erdélyi irodalomtól kapta. Csukának szüksége volt Szentelekyre, mert nélküle a vajdasági irodalmat nem csinálhatta volna meg, de a vajdasági irodalomnak egyformán szüksége volt mindkettőre, mert sohasem támadhatott volna életre.

A sokak előtt nem rokonszenves Csukát szokatlan következetességgel sikkasztották el a vajdasági irodalom elszórt, párlapos történelmében. De az igazságszerető Szenteleky e sorok írójának küldött, 1931. augusztus hó 20-i levelében szép hitvallást tesz mellette: »…hogy többször költőietlen… erősebben kihangsúlyozni tiszteletlenség azzal a férfiúval szemben, aki annyi mindent tett irodalmunk megteremtése érdekében…« (Szentelekynek birtokomba került harmincnál is több levele tiszta képet ad a vajdasági irodalmi folyóiratok megindításáról s Csuka primer szerepéről.)

*

Szenteleky a legideálisabb irodalmi vezérnek született, de bénája volt a szerénységnek, s mint ilyen a mi irodalmi viszonyaink között sohasem válhatott volna vezérré. Szentelekyt a szerep- és tettvállalásra aktivizálni kellett, s ezt Csuka végezte. Ő nyugtalanította, keltegette és lelkesítette. Mert Szenteleky a Bácsmegyei Napló 1927. január hó 30-i számában még nem gondol sem folyóiratra, sem vajdasági irodalomra. »Sorsunk, helyzetünk arra kényszerít, hogy egyéni utakat tapossunk. Lehet, hogy így széthullunk, elkallódunk, mint a bitang jószág, de azért büszkén és szabadon járjuk a magányos csapásokat. Elbukunk, vagy célhoz érünk, de nem húzunk olyan igát, melyet magunknak kellene megformálnunk szürke művészietlenséggel. S éppen azért talán ki szabad mondanom a kívánságom: ne legyen vajdasági irodalom! [658] Legyenek írók a Vajdaságban, de hagyjuk a couleur locale-t, meg a sajátos vajdasági lelket…«

De nem sokkal később lelkesedve számol be övéinek, hogy a fiatal Csuka folyóiratot akar alapítani. S mikor 1928 májusában már meghéjasodik a tervezgetés, így ír Csukának: »Örömmel és nyugtalansággal olvastam végig levelét. Tervek! Perspektívák! Szinte diákos izgalom bizsereg végig idegeimen, pedig bizony már régen volt, mikor világnézeteket szerettem volna megdönteni egy forradalmi folyóirattal. Hitem sok sebet kapott már azóta, merészségem, aktivitásom elbágyadt, lelankadt. Nem tagadom: lennének terveim, akarásaim, ábrándjaim, de félek építeni arra a talajra, melytől mindig menekülni szeretnék: a valóságra. Ezért nem hiszem, hogy alkalmas lennék arra a szerepre, amelyre Ön kiszemelt… Ezek után a választást visszakínálom Önnek…«

Szenteleky nem szívesen fogatja be magát, ha a szerkesztői munkát különben kedvvel is végezné. Nem tud megalkudni, kompromisszumot kötni sem a közönséggel, sem az írókkal. »Nem akarok tért és dobogót adni a tehetségtelenségnek, ha mindjárt a nagytőke ajánlólevelével is jön.« – De mikor újabb levelezgetésre elfogadja, teljesen leköti minden idejét az irodalomnak. A sziváci műkedvelősködésnek vége. S a sivatagban gyötrődve, kínlódva, szomjasan keresgéli, gyűjtögeti, csiszolgatja és tisztogatja a köveket, a kavicsokat, hogy felépíthesse segítőtársával a kicsiny életművet. De a néma, szívtelen pusztaságban alig akad kő, alig kavics, csak sívó homok és homok, hogy minden csöppnyi oázisba-rügyezést eltemessen. 1929-ben panaszosan a következőket írja: »A V. I. körüli lelketlen és lehetetlen állapotok hosszas tépelődés után arra kényszerítettek, hogy lemondjak ennek szerkesztéséről. Nem tudom, de nem is akarom az okokat részletezni, de a nagy felelősséggel teljes átérzés után jutottam el erre a sötét határozatra, mely talán örökre lehetetlenné teszi, hogy ezen a földön magyar irodalmi szemle megjelenhessen…«

De az erdélyi írói világgal való kapcsolata életben tartja reménykedését. Különösen Kuncz Aladár meleg barátsága gyógyítgatja pesszimizmusát. Olyan rajongó örömmel várta messzi leveleit, akár mi: az ő leheletírásos, finom, kék borítékjait. (Hányszor kérdtük a postástól: Hát Sivacról nem jött levél? – Bizony most már többé sohasem fog jönni halk, biztató szót ejtő, a meleg pihés dicsérő szóval simogató elment.)

S mialatt Szenteleky Erdély felől várja az új napfelkeltét, a nyugtalan, leverhetetlenül optimista és merészen aktív Csuka új facsemete számára ás gödröt, hogy Szentelekyvel [659] együtt elültesse és betapossa. 1931 karácsonyára dr. Vilt Vilmos áldozatkészségével újságpapirosra nyomtatott, szegényes, de kedves lapmelléklet hull az ünnepi asztalokra: A Mi Irodalmunk – szerkeszti Szenteleky Kornél. Másfél év múlva napvilágot lát az első Kalangya.