Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Herceg János: Madách tragédiájának új szerb fordítása

Svetislav Stefanović munkájával most már három szerb fordítása van Madách Tragédiájának. Félszázad előtt Zmaj mutatta be Madáchot a szerb közönségnek meglehetősen szabad lazakötésű fordításban, úgyhogy inkább a mű bölcseleti része érvényesült, mint költői, vagy nyelvi szépsége. A szerb népi nyelv, az élő beszéd, nem sokkal előbb kapta meg kizárólagossági jogát az irodalomban – még nem volt rugalmas, többsíkú, személytelen nyelv, s csak egy-egy író stílusában tudott tökéletessé alakulni. A Tragédia ennélfogva hiába követelt feloldódást, teljes alázatot és formai hűséget Zmajtól; a magyar nyelv zengzetességére és Madách sajátos versmértékére a szerb fordító nem találhatta meg ugyanazokat a nyelvi és költői elemeket.
Nemrég a Kalangya adta ki Vladislav Jankulov újabb szerb Tragédia-fordítását és ezt követi most Svetislav Stefanović munkája. Jankulov fordításáról annakidején megállapítottuk, hogy nyelvezete erősen különbözik az élő beszédtől, ünnepélyessége helyenkint egyházi színezésű és a köznapi nyelv híg halmazállapotával szemben kemény, kötött és merev. Mindkét fordításban a pátosz keresi azokat a magasabb pontokat, amelyeket szenvedély nélkül, a zengzetességnek kellene elérnie. A pátosz bőbeszédűséget igényel, minduntalan áttöri a zárt forma korlátait, s a fordítók hiába küzdenek, csak merevíteni tudják a stílust, de a szabadjára engedett szóáradatot visszaszorítani medrébe képtelenek. A verssorok széttöredeznek, megszaporodnak; a fordítás legfeljebb tartalmilag hasonlít az eredetihez.
Svetislav Stefanović könnyebben dolgozott, több példa volt előtte és különösen a Jankulov-fordítás szolgált nagy segítségére. Feltűnik ez mindenütt, ahol a hasonló szerb szónak a magyarban más jelentősége van, mint a szerb nyelvben.
Miltiades! E szentélyben biztos vagy, meg ne mozdulj, – mondja Madách és úgy Jankulov, mint Stefanović egyformán megegyeznek abban, hogy a hű fordítás »ne miči se« a szerb nyelvben nem fejezi ki ugyanazt, amit az eredetiben. Előbbi megelégszik a »siguran« szóval, a sor végén, utóbbi a »zastićent« jobbnak találja. Különben teljesen egyezik a fordítás. Több helyen fordul elő ez a hasonlatosság, de sohasem úgy, hogy akár a versmérték, vagy a nyelvezet teljességében idézne fel hasonlóságot. Természetes, hogy vannak szavak, sőt mondatok, amelyeket lehetetlen többféleképpen fordítani, még akkor is, ha egy fogalom több kifejezéssel bír. Ezért ne csodálkozzunk a helyenkint azonos szövegen.
Stefanović fordításában az élő beszéd uralkodik, s ezt szövi át a régi szerb epikai nyelv, szemben Jankulovval, aki az ószláv egyházi nyelvhez folyamodott. És Stefanović bebizonyította, hogy a köznapi nyelvnek éppúgy van zenéje, éppoly fenséges és zengzetes lehet, mint a művi nyelv, ha költőien felstilizálják. Ezért az ő fordítása közelebb van a mai szerb közönséghez, mint akár Zmajé, akár Jankulové. Mondhatnám modern, a [560] szó nemes értelmében. Színpadi előadásra is alkalmasabb, mert a mértékkel tartott pátosz nem fárasztja annyira a közönséget, mint ahogyan az a másik két fordításról feltehető.
Mindazonáltal semmi esetre sem marasztalnám el Jankulov munkáját Stefanovićé mellett. Mert ha utóbbinál a könnyedséget, a biztonságot dicsérhetjük, Jankulovnál azt a bámulatos erőfeszítést kell megbecsülnünk, amellyel mégis egy sokkal gazdagabb nyelvet bontott ki, mint bármely fordító-társa. A hívebb és korszerűbb szerb Tragédiát Stefanovićnak köszönhetjük; a jó szándékot, az évtizedes munkát és nem utolsó sorban az igényességet – még ha öncélú volt is nyelvi szempontból –Vladislav Jankulovnak.