Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Herceg János: Szinbád

Szindbádról, a mesélő hajósról és könnyelmű úriemberről az egyszer nem Krúdy Gyula írt hosszú és kacskaringókkal teletűzdelt, a mesélés ürügyén örökké gyönyörű mellékutakon, regényes tabáni sikátorok és gazdag nyírségi udvarházak között kalandozó finom történetet, hanem hűséges tanítványa, Márai Sándor.
Egyetlen napját írja meg Krúdynak, aki maga volt Szindbád, s egész életében önmagáról és az ő sajátos, színes ködökben úszó világáról mesélt, amely vele együtt elmerült a múltba; egy napját írja meg, kalandos utazását hajnaltól hajnalig, lassú kocogását az ócska konflison a Lukács-fürdőbe, a New Yorkba, szakértő ebédezését a London éttermében, elégedett és bölcs hallgatását barátai körében, amely felért egy szórakoztató társalgással; egyetlen napját írja meg Márai Sándor, de ebben az egy napban benne van Krúdy Gyula egész élete, világszemlélete, filozófiája, sajátos úri magyar öntudata, s mindezen végighömpölyög az a bő forrás, amelyből gyakran mámorosan, az ébrenlét és álom mezsgyéjén állva, vagy két parti preferánsz szünetében, halálos biztonsággal és egy világfi könnyedségével kihalászta mindennap a maga remekművét.
Krúdy szegény volt, tönkrement úr, családja egy rozoga óbudai házban a legnagyobb nyomorral küzdött, de ő maga úgy élt valami földöntúli gondtalanságban, ahogy őseihez illett; előkelően, zárkózottan és gavallérosan. Az írást is úgy tekintette, mint egy aránylag könnyű kereseti lehetőséget, amellyel fedezheti különös passzióit. És közben észre sem vette, hogy egy egészen új irányt képvisel a magyar irodalomban, hogy megelőzte korát, sőt elébe vágott a modern Nyugatnak, amely Giraudoux-val és Proust-tal [556] csak ő utána találta meg az időtlen idő és a képzeletet felszabadító szerves szabálytalanság költészetét. Nemcsak az ő figyelmét kerülte el művészetének jelentősége, hanem korának kritikusaiét is, akik a romantikus bohém eseménytelen, majdnem minden cselekménynélküli írásaiban, nosztalgikus lírájában nem ismerték fel a kor irodalmának legnagyobb művészét. Egy furcsa paradoxon tartotta hálójában. Magatartása és mondanivalója korszerűtlen volt, de ahogyan írt, alakjait megrajzolta, az a forma forradalma volt.
Márai könyve mintegy összefoglalója, sűrített tartalmi kivonata, tömény párlata Krúdy munkásságának, s az irodalmi anyagból úgy emelkedik ki a mester alakja, hogy nemcsak a maga tragédiáját fejezi ki, hanem egyúttal megmutatja az egész úri Magyarország átalakulását, hozzáidomulását egy bizonytalanabb, hígabb, de mindenképpen lüktetőbb élethez. Az az osztály, amelyből Krúdy a bohémségbe lépett, a tönkrement dzsentri osztálya a kúriákból behúzódott a vármegyék és a főváros hivatalaiba; a pipázgató, vadászgató urakból egy új vezetőréteg verődött össze, amely a lehetőségekhez képest továbbra is meg akarta őrizni hagyományait. Krúdy azonban tudta, hogy nem csupán szerepcseréről van szó, hanem pusztulásról. Ő látta a szakadékot, amelybe belezuhant a régi magyar úri társadalom és látta, hogy a partokon egy új világ épül. Mikszáth még gúnyolódott, enyhe malíciával még szurkapiszkálta a dzsentrit, aki régi keretei között élt ugyan, de már vergődött a fejlődés nehéz súlya alatt; Herczeg Ferenc már az újjászületett hivatalnoki osztály felé küldte hódolatát és alázatos tiszteletét, – Krúdy azonban a tragédia tanúja volt és nem tudott felejteni. Minden idegszálával benne élt a régi világban, amelyről tudta, hogy múlt, lezárt idő és eltűnésébe, soha vissza nem térésébe, haláláig képtelen volt belenyugodni.
Pedig tekintetét olykor már elfogták az új élet fényei és gyakran mesterségesen kellett felidéznie a múltat. A képzelet nem mindig volt elegendő, életével szolgálta a letűnt időket és maga játszotta meg annak hőseit. Az ő stílusa ilyenképpen nemcsak irodalmi eszköz volt, hanem életforma is. Élet és irodalom nála különben is összefolytak és kiegészítették egymást. S most hét évvel halála után felfedezik Krúdy Gyulát. Egymásután jelennek meg róla a tanulmányok, amelyek jelentőségét méltatják. Az élet adósa maradt, az irodalom pedig most törleszti az adósságát, most fizeti neki az elismerést, részletekben. [557]
Márai nem a kései felfedezők csoportjába tartozik. Ő tanítványa Krúdynak. Ködtől és pókhálótól megtisztulva benne előttünk áll az új, a korszerű Krúdy Gyula. Bizalmatlan ő is, noha nemcsak Parádon járt és a bécsi sörpincékben, az európai szellem képviselője ő, de tele cinizmussal és hitetlenséggel és a sokat látott városi ember nosztalgiájával a kipróbált és jóváhagyott múlt iránt. A jelennel szemben szkeptikus, a múlthoz azonban távlata van, mint Krúdynak. Ezért nem érti nála senki jobban Szindbádot, rejtélyes életét és művészetét.
Márai könyvében Szindbád, – mint oly sokszor – újra feltámad és olyan hangon, amely a megtévesztésig hasonlít Krúdyéhoz, elmond még egyszer és most már igazán utoljára egy történetet a kalandos életű hajósról, aki némi lelkiismeret furdalással elindul Óbudáról, hogy Zsókának, a kislányának megszerezze a vizsgaruhára valót. A New York márványasztalánál megeszi a fokhagymás tokaszalonnát, csak úgy mellékesen ír is egy »beszélyt«, amelynek ünnepi tiszteletdíjára, hatvan pengőre oly féltékenyen vigyáz, mert otthon töltött káposztával és ropogósra sült karmonádlival várja hitvese, akit boldogabb perceiben Evelinnek szólított, várja a pénzzel, mert a vizsgaruhának szépnek kell lennie. De hát a tiszteletdíjat teljes egészében elviszi a fiákeros, hiszen egész nap és egész éjjel hurcolta magával Szindbádot. S a végre hazatérő Szindbád még egyszer felfigyel egy részeg mesterlegény vidám füttyözésére, a kakas hajnali kukorékolására, az ég parázsló színeire, Zsókára, aki vizsgaruha nélkül is megbékélten, boldogan alszik, teleszívja magát a töltött káposzta illatával, aztán meghal.
Kicsit úgy élt, mint távoli komája, Csicsikov, csak éppen tempósabb volt és csöppet sem agyafúrt. De a „szakmában”, ahogy mondani szerette, – Márai is ezt domborítja ki, – az első mester ő volt.
[558]

[Kép 03] Hangya András rajza [559]