Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

Ilka néni, az a bizonyos Ilka néni, akinek sok mindenféle baja annyi szomorú napot szerzett a hallgató asszonynak, férjhez ment. Az ura szép, elegáns ember volt, magas, karcsú, mindig jól öltözködő és a ruháiból mindig enyhe parfüm-illat és erős, finom dohányok illata áradt. Furcsa ember volt. Az apja hajdan négylovas hintón járt, úr volt, ő maga félbe maradt patikus. Kedves ember volt és kedvesen szórta szét azt a vagyont, amit az apja még meghagyott.
A fiú néma csodálattal nézte és azalatt a két-három esztendő alatt, míg Ilka nénivel eljárogatott hozzájuk, boldog volt, ha a hangját hallotta. Zengő, mély hangját, melyen oly kedvesen tudott beszélni semmiségekről. Arról pl. hogy egyszer vadászat közben eltévedtek és négy napig voltak hóviharban egy tanyán; vagy arról, hogy a város híres, nagyon gazdag famíliájának legszebb asszonya hogyan büntette meg az urát, mikor az három napig mulatott a cigánnyal, meg a menyecskékkel; meg arról is, hogy milyen kártyacsatákban hogyan vitézkedett, talán nem is olyan régen. A fiú szerette ezt az embert, de mégis úgy érezte, hogy ez a gyönyörű szál, igazi férfi valahogyan nem illik az apja társaságába. Összehasonlítást tett, lopva lemérte, hogy a két ember közül az egyik majdnem kicsi, karcsú és törékeny, a másik olyan erős és magas, mint egy jegenye. Valami rejtett féltékenykedéssel nézte az idegen férfit, akit homályosan az apja vetélytársának érzett. Sehogyan sem értette, hogy apja miért barátkozik ezzel az emberrel. Úgy érezte, hogy nem illik ez a barátság hozzá, s hogy a szép ember sokkal kevesebb, sokkal kisebb, mint ő. A mélyen zengő, duruzsoló hang esténként betöltötte a szobákat s a fiú, valamelyik sarokba [360] kuporodva, messziről nézte, hogy apja mosolyogva bólogat mindarra, amit a szép, hatalmas férfi mond. Ilyenkor az nyugtatta meg, ha ránézett az anyjára, aki ott ült a három ember között, apja mellett, szemben Ilka nénivel, arcán néha keresztülfutó, szomorkás mosollyal. Látta, hogy anyja figyeli a három embert, és újból mintha valami homályos sejtés telepedett volna lelkére, nagyon sajnálta az anyját. Ilka néni boldog volt, néha ránevetett a férjére, de minden ilyen nevetés után, mintha bocsánatot kért volna a másik férfitől. Ilyenkor hangja sötéten búgott, arca kipirosodott, a szemei csillogtak, és Péter megfigyelte, hogy egy este ötször-hatszor is végigfutott piros nyelve az ajkain, mint a cicáé, mikor a tejből pákosztoskodott.
Egy őszi napon, a fiú nagy meglepetésére, délután ráadták vasárnapi ruháját, az elegáns kék zakót, a fehér mellényt és anyja gondosan csokorra kötötte a nyakkendőjét.
– Esküvőre megyünk, délután esküszik Ilka néni.
A fiú szeretett volna valamit mondani, de megzavarta anyjának örömtől csillogó szeme. Aztán úgy tett, mint kicsi gyerekkorában, odatörleszkedett anyjához:
– Örülsz annak, hogy Ilka néni férjhez megy?
Anyja homlokán összefutottak a ráncok, szemei szúrósak és hidegek lettek, hangja elutasítóvá vált.
– Hogyne örülnék. Hogyan kérdezhetsz ilyent, tudod, hogy szeretem Ilka nénit.
Péter hallgatott. Valami nem volt rendben ezzel az esküvővel, valami történt, vagy készülőben volt. Az egész esküvő illetlennek és lehetetlennek tetszett. Ilka néni hozzájuk, éppúgy a házhoz tartozott, akár az eperfa, a galambdúc, vagy a hosszú, annyi bajt okozó szőke lány. Ilka nénit nem volt szabad odaengedniük az idegen emberhez.
– És hogy lesz most ezután? Ilka néni nem jön többé hozzánk? Apa se megy hozzá minden nap?
Azt hitte, összetörik nyakán a gallér, olyat rándult szavaira a csokor-nyakkendő. Ijedten nézett anyjára, de az csak mosolygott.
– Sok bolondságot tudsz beszélni, Péter. Miért ne jönne Ilka néni hozzánk? Csak nem gondolod, hogy ezután majd idegenek leszünk. Hiszen tudod, hogy ki lesz az ura. Te is szereted, mindannyian szeretjük.
Az esküvő nagyon csendesen folyt le. A fiú csodálkozott rajta, hogy Ilka néni kalapban áll az oltár előtt és egyáltalában nem hasonlított a többi menyasszonyhoz. Nem volt meghatva, nem sírt, és amikor kimondta az igent, nem az urára nézett, a szép szál emberre, hanem elnézett oldalt a padok felé, ahol apja állt. A fiú érezte, hogy anyjának a keze kicsit megremeg, de aztán egészen természetesnek találta, hogy összecsókolódzott Ilka nénivel. Este, a vacsoránál még mulatott is rajta, hogy anyja, sok unszolásra, egymásután két pohár bort is megivott. [361]
Ilka néninél nem okozott nagyobb változást a férjhezmenetel. Az egyik szobában ott lakott az ura, már amikor odahaza volt. Mert legtöbbször messze járt, híres helyettesítő volt. A környék valamennyi patikusát ő helyettesítette. Habár Péter hallott valamit arról rebesgetni, hogy ehhez nem volt joga. Mesélték, hogy jobban érti a mesterségét, mint akármelyik másik gyógyszerész, de nincs diplomája. Addig mulatott, addig vadászott, addig járt a tizedik megyébe nagy megyebálokra, amíg elfelejtett levizsgázni és megmaradt egész életére öregsegédnek. Ilka néni nem sokat törődött azzal, hogy otthon van-e a szép, mindig hangosan nevető s jókedvű ember, vagy sem. Néha panaszkodott, hogy most már kétféle anyagi baja van. Az egyik az övé, a másik az uráé. A fiú tudta, hogy ezek a panaszkodások apjának szólnak, aki néha hetekig bajlódott azzal, hogy rendet csináljon a furcsa házaspár furcsa históriáiban. Bonyolódott dolgok voltak ezek. Ilka néni zseniálisan értett a pénzszerzéshez. Volt Szegeden egy híres órás, aki ékszereket adott el részletfizetésre, természetesen rendes állásban levő embereknek. Ilka néni összevásárolt egy csomó ékszert, aláírt mindenféle papírt, mellyel – Isten tudja hány esztendőre – lekötötte a fizetésének egy részét, aztán potom áron eladta az aranyórát, a karperecet, a nyakláncot, a fülbevalókat, amelyeket így vásárolt. A sikerült üzletkötés után rögtön elutazott Abbáziába és onnan írogatott boldogan képeslapokat néhány héten keresztül. Péter mulatott rajta, hogy az anyja minden ilyen képeslapnál nagyokat sóhajtozik, és folyton azt magyarázgatja: Ilka már megint valami szamárságot csinált. Pár nappal Ilka néni hazatérése előtt megint jött egy ilyen képeslap. Egészen újfajta, nem abbáziai táj, hanem Ilka néni fényképe. Óriási fürdőkalap volt rajta, fürdőruhája leért a bokájáig és hatalmas gallér borult vállára. Péter érdeklődve nézegette a furcsa képeslapot, és nagyon elcsodálkozott, amikor anyja ráütött a kezére.
– Nem illik ilyen képeslapokat nézegetni. – Aztán odafordult az urához: – Nem is értem, hogy Ilkának hogyan jut eszébe ilyesmit postára adni.
Péter úgy találta, hogy ez a felháborodás egyáltalában nem helytálló. Ilka néni nagyon csinos volt az óriási fürdőkalapban és a hosszú fürdőruha egyenesen mulatságosnak tűnt fel. Eszébe jutott, hogy Paličon csendőrök cirkálnak a női fürdő körül, és becsukják azokat, akik csónakon közeledni mernek a szent fürdőhelyhez. Így már értette anyja felháborodását és egészen furcsa elképzelései támadtak arról az Abbáziáról, ahol a nők fürdőruhában állnak a fényképezőgép elé.
Ahogy Ilka néni hazajött, megkezdődtek a bajok. A szegedi órás-cég egy darabig csak felszólító leveleket küldözgetett, aztán pörölt és letiltotta a fizetést. Ilka néni keserves sírás között panaszkodott, hogy milyen kegyetlenül bánnak vele az emberek, és Péter igazat adott neki. Kegyetlenség volt, hogy Ilka néninek annyi költséget okoztak, és annyira meghurcolták hivatalos följebb[362]valói előtt. Erről panaszkodott folytonosan és Péter csodálkozott rajta, hogy apját ez mennyire idegesíti. Anyja mereven összeszorított szájjal ült az asztalnál, s hallgatta, hogy mit lehetne kezdeni a gonosz szegedi órás rettenetes eljárásával szemben. Akkor sem szólt semmit, mikor Ilka néni sírva borult az asztalra.
– Senki sem segít rajtam, senki sem törődik velem. Ti is csak hallgattok, és bizonyosan azt mondjátok: könnyelmű voltam.
A férfi tehetetlenül felhúzta vállát és látszott az arcán, hogy szeretne valamit mondani. Aztán ránézett feleségére és nagyot sóhajtva mégsem szólt semmit. Péter nem tudta nézni, hogy Ilka néni sír. Odament hozzá, a vállát simogatta és odahajolt könnyes arcához.
– Ilka néni, nekem van valami kevés megtakarított pénzem. Nem sok, de odaadom. Kölcsön adom és ígérem, hogy nem fogom letiltani a fizetését.
Ilka néni felnevetett, magához szorította Pétert, összecsókolta, aztán feje felett ránézett a hallgató emberre.
– A fiad, látod az rendes gyerek. Nem tudja nézni, hogy egy asszony sír és mindjárt belenyúlna a zsebébe.
Péter sehogy sem értette, hogy az anyja miért kel fel a helyéről és miért vezeti ki a szobából. Már nagy fiú volt, nem gyerek, akit ki kell küldeni, ha a felnőttek egymás között akarnak beszélni. Anyjának az arca azonban annyira hideg volt és merev, hogy nem mert egy szót sem kérdezni.
Pár hét múlva beszédtöredékekből megértette, hogy apja kifizette a szegedi cég követelését. Nem sokat beszéltek a dologról. Valahonnan nagyobb summa pénzt kapott, az egyik munkáját jól megfizették Pesten, és az egész pénzt odaadta, hogy kifizesse a fürdőkalap, meg az abbáziai szórakozás árát. Ezt hallotta. Néhány szót elkapott, amit anyja reggel még az ágyban mondott, és az a néhány szó egészen felkavarta. Anyja minden esztendőben elutazott fürdőre, de ez a fürdőzés minden évben új nagy kirándulás volt. A költségvetést kínosan aprólékos gonddal állapították meg, s még azt is kiszámították, hogy mennyi borravalót kell adni az orvos inasának. A hordárok, a vasúti költségek, a drága éttermek árai, hetekig szerepeltek, míg az anyja végre rászánta magát az útra. Most pedig apja egyszerre kifizetett mindent, mert Ilka néninek eszébe jutott, hogy Abbáziában akar fürödni. Megpróbált anyjával erről a furcsa dologról beszélni, de az csak legyintett.
– Péter, soha ne avatkozz bele az apád dolgaiba. Amit apa csinál, az jól van, helyes és ahhoz neked semmi közöd. Apa keresi a pénzt, és arra költi, amire akarja. Ilka néni a barátnőm, érted: az én barátnőm – és apa az én kedvemért segített most rajta.
A cseléd is hallott valamit erről a pénzhistóriáról, és ha a cseléd tudott róla, akkor egész természetes volt, hogy pár nap múlva az egész ház arról beszélt, hogy Péternek apja nehéz ezreket fizetett Ilka néniért. Az asszonyok egymásután kopogtattak be egy kis vigasztaló beszédre, és egymásután oldalogtak el bosszús, [363] fanyar arccal, mert a furcsa asszony megint úgy viselkedett, hogy senki nem tudta megérteni. Egyszerűen hazudott. Azt hazudta, hogy az ura semmit sem tud az egész dologról. Neki volt egy kis megtakarított pénze, amit esztendőkön keresztül gyűjtögetett, s ő fizette ki a szegedi órást. Nem nézhette, hogy szegény barátnője annyit szenved. Péter is hallotta ezt a mesét. Az egész ház beszélt róla. Néhány napig nem mert anyja szemébe nézni.
Ez a szegedi pénz nem változtatott semmit a két házaspár barátságán. A téli estéket megint csak együtt töltötték, és most már Pétert is elvitték ezekre az esti látogatásokra. Egy darabig hallgatta, ahogy beszélgettek, aztán félrehúzódott a könyvtárszobába. Ilka néninek rengeteg könyve volt és Péter talán azért szerette olyan nagyon, mert mindig szabadon gazdálkodhatott közöttük. Ilyenkor senki nem szólt bele, hogy miféle könyvet olvas. Apja egyszer se vette ki a kezéből a könyveket, azt sem mondták neki, hogy csavarja el már a lámpát, ne rontsa tovább a szemét.
Ezen az estén egy verseskötet került a kezébe. Meg se nézte, hogy ki írta a verseket. Szomjasan itta a sorokat. Furcsa szomorú és keserű versek voltak. Oldalról-oldalra mindig nehezebb szívvel olvasta őket. Sok mindent nem értett meg, sok minden idegen volt, de azt érezte, hogy az, aki ezeket a verseket írta, nagyon szomorú, szegény s beteg ember lehetett.
Azután egy vers került eléje. Az öregségről s a fiatalságról volt benne szó, az elmúlásról. Először csapta meg igazán a halál lehelete. Szíve elszorult, lélegzete elnehezedett s feje rábukott a könyvre. Sírt.
Így találták a szobába belépők. A patikus felvette a könyvet, nézte a verset, aztán mélyen zengő hangján felolvasta. Péter, hogy újra hallotta, még szomorúbb lett. Hiába, elmúlik minden, ami szép és minden, amit az ember csinál.
Ilka néni kinevette.
– Ugyan Péter! Nem vagy te öregember. Mi közöd neked ahhoz, hogy elmúlik az ifjúság.
A fiú most meggyűlölte Ilka nénit. Mindig szerette, mindent megbocsátott neki, azt is, amit csak sejtett, – de ezt a pár szót, úgy érezte – nem fogja elfelejteni.
Anyja megsimogatta a haját, és megereszkedett hangon csitította.
– Ne törődj azzal, hogy mit beszélnek. Nem szégyen, hogyha valaki sír, vagy szomorú, ha valami szépet lát, vagy érez.
Másnap apja megvette neki a verseskönyvet. [364]