Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Herceg János: Honvágy

A telepen zajlott az élet. Kenetlen kocsikerekek visítottak, mint az újévi malac, deszkák csapódtak a hatalmas kocsikra, amelyekbe nehéz muraközi lovak voltak befogva rézzel kivert szerszámmal, emberek nyögtek és ordítoztak: hóruk, hóó-rukk! és ingujjúkkal törölték izzadt homlokukat, míg a kerítésen túl fütyülve szaladtak a tolató mozdonyok.
Az egyik félszer alatt egymásra gurított hosszú szálfákon egy idősebb ember ült, teltarcú, bajszos, rövidre nyírt hajjal és széles, piros héjú ácsceruzával a füle mögött. Csak ült kicsit előre hajolva és nézett ki az eresz alól, valahova messzire. Nem látta most a kocsisokat, akik pedig úgy lopnak, mint a patkányok, ha az ember nincs a közelükben, csak rádobnak a lemázsált árura egy köteg lécet, pár hasáb fát és már gördülnek is kifelé a kapun. Nem hallotta az ordítozást, és a vonatok sem izgatták, amelyek kívül futkároztak a kerítésen. Pedig ennek a telepnek ő volt a lelke. Nélküle még egy gyufaszálat sem lehetett keresztbe tenni, nemhogy rakodni, jönni-menni, mintha ingyen adnák a fát.
Most úgy ült itt a félszer alatt az öreg, mintha semmi köze sem lenne az egészhez, mintha idegen lenne, aki hosszú útról jött és most leült egy kicsit megpihenni. Néha odahozták a mázsáló cédulákat, az orra alá tartották, írja alá Zelenka úr, mondták neki, s ő nem vizsgálódott, mint máskor, nem szidta az anyjuk istenit a tolvajoknak, akik még a nyelvük alatt is képesek kihordani a portékát, csendesen, unottan alákanyarította a nevét, aztán ült tovább egyhelyben, messze révedt tekintettel, mint akit iszonyú fejfájás gyötör.
– Nagyon nyarvognak most a cicák valahol, igaz-e Zelenka úr? – próbált vele társalogni az éjjeli őr, akinek nappal semmi dolga sem volt, csak ténfergett és viccelődött mindenkivel, meg nagyokat hazudott, hogy micsoda szép menyecskék lopakodnak hozzá éjszaka. – Hogy sikerült a lagzi? Látom nem Zelenka úrnak való a mulatozás meg a bor, nagyon kókadt lett tőle. [355]
Valamit morgott az öreg, érteni sem lehetett, szúrós szemével ránézett a bakterra, aki aztán hamarosan elhordta magát. Lehet csakugyan, hogy sok bort ivott az éjszaka, attól érzi magát most is úgy, mintha részeg volna. Nem szerette a bort. Megszokta még a szolgálatban, amikor tényleges őrmester volt, számadó altiszt, mert tiszta fej kellett oda. Hát azóta nem is kívánja az italt. S hogy a bortól vannak-e ilyen furcsa gondolatai, vagy attól, hogy a lánya férjhez ment tegnap, s most egészen egyedül van a világon, maga sem tudta.
Még az éjszaka, úgy hajnal felé, elkezdett valami zúgni a füle mellett, mint egy nagy dongó, úgy érezte először, aztán meg, mintha jegenyék sivítottak volna irtózatosan.
– Na jól megkénezte a bort az a bitang kocsmáros, csoda hogy nem fáj tőle a fejem – mondta még, de senki sem szólt, senki sem panaszkodott, csak ő hallotta ezt a furcsa sivítást: Sss, sss, sss, mint amikor a mozdony lassan megindul, de mégsem egészen úgy. Gyerekkorában a Vág mellett volt a házuk, s ahogy a vízimalmok lapátolták a vizet, az adott ilyen hangot. Mire a víz az ő házuk alá ért, ilyen zúgás lett a csobogásból. Hát ez az, ezt hallja ő most, akár mit csinál. Ez muzsikál a fülében hajnal óta, és nem tud szabadulni tőle.
S azután, hogy megismerte ezt a hangot, mint valami sűrű ködön át, elébe állt a házuk, a kicsi sárgára meszelt ház, alacsony kerítésével meg az udvar, amelynek a végében egy nagy ecetfa állt és nyögött a szélben, s mögötte ott húzódott a kert buksi káposztafejekkel, közöttük az anyja botladozott hallott hátával, mezítláb, lehajolt és felemelkedett, lehajolt és felemelkedett újra, mint valami gép. S ott látta magát is a ház előtt testvéreivel, nézték a Vágon leereszkedő tutajokat, délben megették a gancát, ugráltak, játszottak, beverték egymás fejét is talán és abban akkor nem volt semmi különös, semmi rendkívüli, semmi csodálatos, a víz zúgását sem hallották akkor, a házuk is olyan volt, mint más parasztház, az anyjuk anya volt, egyszerű, természetes, mint az élet. Minden ilyen egyszerű volt, csak most látja ilyen különösnek, amikor eszébe jutott a gyerekkora és az otthon, ahol pedig talán harminc éve sem járt.
Zelenka Mihály kibújt a félszer alól, mert szinte gyerekesnek találta gondolatait, röstellte őket, az úr is ott sétált kint az iroda előtt, Berger úr, ne mondja, hogy dángubázik, és nem vigyáz a telepre. Több mint húsz éve vezeti a telepet, sohse volt panasz ellene.
– Mi lesz avval a staflival? – kiáltotta a napszámosok felé. – Megint alulról húztátok ki ezt a köteget?
– Nekem nem köll a tetejéről – állt elébe egy zöldkötényes emberke, valami asztalos – csupa víz az, egészen gombás meg tele van csomóval. Létezik még fadepó a világon, mért hordjam én el [356] a szemetet… és kifelé fordította görcsös tenyerét, mint a szónokok.
– Na jól van Gonczlik úr, nem köll mindjárt fenyegetődzni, máshol se adnak rózsafát stafli helyett – felelte engesztelően Zelenka s ráhajolt egy deszkacsomóra és elkezdett számolni, hatszorötharminc, négy le marad huszonhat, három collos, hat negyedes az száztizenöt, mindég jó árat csinálok magának Gonczlik úr, nem panaszkodhatik… Aztán bement az irodába, kihozta az asztalos számláját, elment a mázsához, megnézte minden rendben van-e, onnan a telep másik végébe, ahol az épületfa állt, tett-vett dolgozott, veszekedett, káromkodott és kiabált, akárcsak máskor, mitha semmi baja sem lenne. Rettegett tőle mindenki jobban, mint a gazdától, látszott rajta, hogy zupás őrmester volt huszonöt évig, értette a regulát.
Hanem most nagyon nehezére esett a munka, kemény embernek ismerte magát világéletében, de most, mintha beteg lenne. Sose történt ilyesmi még vele. Hát igaz, mindenkinek rosszulesik, ha meg kell válni a gyerekétől. A lánya már nem is volt nagyon fiatal, egyszer férjhez kellett adni. Megöregszik ő is lassan elpatkolhat, mit csinálna nélküle a lánya. Így legalább elgondozta. Ez az élet rendje. Persze, hogy fáj neki de, hiszen mindenki így van vele. Amióta a felesége meghalt, a lány vezette a háztartást, ő várta haza meleg étellel, mosott, vasalt rá kislány kora óta. Nagyon összeszoktak. Ő nem kocsmázott, otthonülő ember volt, kicsit olvasott este az újságból, beszélgetett a lányával, aztán lefeküdtek. A fiatalok ugyan tovább is ott maradnak a házban, de nem olyan az, mint régen.
– Zelenka! – kiáltja neki az úr – holnap megérkezik két uszály rönkfa, majd maga menjen ki a csatornára és vigyázzon az átvételnél.
– Igenis Berger úr – feleli gépiesen, és már oda se néz, inkább arra túl a kerítésen, ahol a vonatok szaladgálnak. Az egyik vagon teteién egy fiatal vasutas áll fütyülővel a szájában és irgalmatlanul fütyül. Mintha valami irtózatos léggömböt akarna felfújni, úgy fütyül szusz nélkül, csoda, hogy nem reped szét a feje. Aztán azon kapja magát Zelenka Mihály, hogy a félszer felé húzódik. – Egye meg a fene dünnyögi, nem tudom mi van velem és megtörli izzadó homlokát.
Talán csak nem a halál környékez? Sokszor hallotta, hogy vannak emberek, akik előre megérzik halálukat. Megrendelik a koporsót, megmondják milyen legyen a temetés, aztán lefekszenek és várják a kaszást. El is jön értük hamarosan. Az ilyeneket hamar elviszi. Ő is így van valahogyan. Mintha valami hosszú útra készülne. Az ördög vigye el azt a vacak bort, mégis csak az adott be nekem, gondolja és mosolyog is magában, hogy ilyen szamár gondolatok járnak a fejében. Aztán fellélegzik, mert a fűtőház kéménye megfújta a delet, lehet hazamenni. [357]
– Na mi lesz azokkal a kocsikkal – kiáltja – miért nem mennek már? – nagyon türelmetlen, alig várja, hogy kitakarodjanak a szekerek és elindulhasson ő is végre, úgyis olyan nehezen telt el az idő.
Otthon már várták az ebéddel. Főzni nem kellett, maradt a lakodalomból. Dušan, a veje, még egy kicsit kapatos volt, haja az arcába lógott és folyton vigyorgott. – Na hajde tata – mondta neki Dušan, mert szerb gyerek volt, finánc. Jó állás az, nyugdíjas, nem jár nagy strapával, és külön is lehet keresni.
– Jól van, jövök már látod – mormogja a bajusza alatt, mert idegesíti a veje hívása. Mit tessékeli őt olyan nagyon, nem idegen ő, otthon van a saját házában. De a fináncnak nagyon felmelegítették a kedvét, folyton fütyürészik és enyeleg a menyecskével.
– Valami baja van, tata? – kérdezi a lánya, és az arcát vizsgálja.
– Mi bajom lenne? Hagyjatok már békivel, – dörmögi mérgesen. Igaz, mit faggatja. Nem gyerek ő, majd elviseli, ha valami baja van. Vagy mondja meg talán, hogy hajnal óta szüntelenül muzsikálnak a fülében, s mintha álomban volna, gyerekkori házukat látja maga előtt a kerttel, az ecetfával és az anyjával, amint a káposztafejek között hajladozik, s a Vág hátán a tutajosokat, sss, sss, sss – lehet ezt elmondani valakinek?
Szótlanul esznek, ő is meg a lánya is. Csak a Dušannak nem lehet elűzni a kedvét. Folyton beszél, s kezével a felesége után kapkod. Az meg hagyja magát. Nem röstellik magukat előtte, mintha ott se lenne. Mit csináljon? Úgy tesz, mintha nem látna az egészből semmit. Bort tölt és iszik. Hej, cudar élet, cudar élet!
Gyerekkorában volt nekik egy nagy fekete kutyájuk, Bogárnak hívták. Az nagyon ragaszkodott hozzá. Egyszer ő beleesett a Vágba, és ha nem lett volna a kutya, biztosan megfullad. De Bogár utána ugrott, elkapta a ruhájánál és kihúzta a partra. Jó kutya volt, jobb, mint némely ember. Kár, hogy most nincsen kutyája, elmehetne vele sétálni este munka után.
– Na hajde tata, na – mondja neki Dušan, és bort tölt a poharába. Iszik, mit is csináljon, ha a veje erőszakos. De hát az ő borát issza, meg az ördög tudja, most még ízlik is neki. Dušan tovább enyeleg, meg-megcsókolja az asszonyt, hogy már nem lehet kibírni. Egyszerre felugrik, mintha kést vágtak volna beléje, meglöki az asztalt, hogy csörömpölve gurulnak le róla az edények, veje és lánya szétrebbennek, és úgy néznek rá, mintha megőrült volna.
– Ki vagyok én?! – ordítja – Ki vagyok én ebben a házban? Senki, semmi? Ez már mindig így lesz most? Nem sül ki a szemetek?
– Érdekes a tata – felelte vissza a lánya halottfehéren – nem az utcán szedtem föl ezt az embert, az uram, mért szégyel[358]jem magam?
– Ezért neveltelek – folytatta tovább az öreg, ahogy a torkán kifért és öklével az asztalra csapott – ezért kínlódtam érted? – S úgy nézett a két fiatalra, mintha a szemével akarná őket elpusztítani. Lánya csendesen sírdogált és a kezeit tördelte, Dušan tehetetlenül totyogott körülötte és gügyögve csitítgatta. És ebben a percben, mintha valami iszonyú erős kéz markolta volna meg, elkezdte húzni kifelé a házból, ahol a fél életét eltöltötte, hogy elvigye oda a Vág mellé, abba a régi kicsi házba – talán a halál elé. Azok a kísérteties hangok pedig egyre erősödtek körülötte és lassan elsötétedett előtte a világ.
– Maradjatok csak magatoknak! – kiáltotta vissza az ajtóból. – Van nekem még helyem az életben, megleszek nélkületek is.
Azzal nagy léptekkel kirobbant a házból. Amikor az utcára ért, futni kezdett, futni, ahogy a lábai bírták, és mellette loholt a hang, mint egy hűséges kutya sss, sss, ssss… Hajadon fővel futott széttárt karral, mint amikor valaki a vízbe ugrik, csak néha kapott a szívéhez, amelyet most csapkodó madárnak érzett. Futott üveges szemmel és nem érezte, hogy a száját kiverte a hab, azzal sem törődött, hogy zsebéből kiesett a colstok és füle mellől a piros ácsceruza, csak futott, a vasút felé, ahol az a fékező dagadt fejjel még mindig sípját fújta, futott, talán igazi hazájába, a halálba, vagy őrületbe.
A fiatalok dermedten néztek utána a kapuból, mert nem értették, mi történt szegénnyel.