Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Kristály István: Szent Márton temploma

A város fölött ragyogott a nap
és közepén a templom, a nagy
kövekbe ágyazott szótlan, néma
hang. Két tornyán két béna ág,
aléltabb, mint kiszáradt fák:
a két aranyló kereszt.
Reggel volt, de a harmatot
felitták a halott galambok,
mik feketén és árván
álmodtak a kőszentek vállán,
kik magasan és elérhetetlenül –
a kőbevésett évszámon felül –
„E templom épült MDCCXI-ben”…
szám szerint éppen tizenketten
kőszemükkel nézték a várost…
*
Ezerkilencszáz és egyben
malterhordó lettem.
Ötven krajcárért vettem
egy kis sajtárt. Könnyű
fenyőfából. Mestere sejtette,
míg a pénzt eltette,
könnyes örömöm.
Egy krajcárt visszaadott
és hozzámosolygott
egy pillanatnyi fényt.
Az Újvilág-utcából,
fénylő fenyőfából,
vállamra vettem a sajtárt.
Mestertől-mesterig,
hajnaltól-estelig
kerestem a munkát…
Apró voltam és vézna,
öröm az arcomba –
sehol se kellettem.
De éjjel a sajtárt vánkosul kellettem
s két nyíló karommal átal is öleltem… [352]
De szép álmom is volt!…
Templomokban jártam.
Kupolájuk égbolt,
padozatuk mező,
sehol semmi felhő,
az arcom nevető:
Kis sajtárom telisteli
kenyérrel… szombathelyi
nagytemplomra
a maltert én vittem…
*
Alig hajnalodott, mikor útra keltem,
harmatváró arccal sehol se kellettem.
Déli harangszóra bejártam a várost:
én, szegény fiúcska, mit várhatok már most?
Zúgtak a harangok fehér bencéseknél,
szép fehér templomuk a temető szélnél…
Csilingelve áradt Szent Ferenc harangja,
ó, gyümölcsöskertű, mosolygó temploma!
Fent a Kálvárián karmeliták zengő
rózsafüzér álma, minden hang rózsatő.
Csodálatos ének, Isten-szava éled
nagytemplom harangja:
Köpenyét megosztó
Szent Márton himnusza…
Üres a sajtárom. Semmivé lett élet.
Botorkáló léptem a templomhoz téved.
Széles márványlépcső vezet a templomba…
Csak én vagyok árva – harangok hallója…
Szélesek a lépcsők, messze van a templom,
harangok szavából egyre jobban hallom:
tépett gyermekruhám, szegénység a bérem,
ha harangok szavát én utol nem érem!
De merre? de hova? ki mondja meg nékem:
Kicsi sajtárommal lehet-e reményem?
Toronymagasánál magasabb az ének,
fáradt gyermeklábak oda hogyan érnek?! [353]
Lenéztem a földre, onnan a magasba,
kenyértelen porból keresztes toronyra,
emberek arcába, halott sajtáromba,
templom elé tévedt árva kis magamba…
Nem tudom, hogy meddig zúgtak a harangok,
egy kis malterhordó magában zokogott…
De mire a könnyem végigfolyt arcomon,
tisztán láttam: megnyílt előttem a templom…
Galambok rebbentek a kőszentek vállán,
ragyogott a kereszt fent a templom tornyán,
kőbe vésett ember, csodálatos emlék…
s a gyermek megérzi Isten leheletét:
ott fent a magasba minden csupa mélység
s idelent a mélyben magasabb a mérték…
szereti a galamb még a hóembert is,
kereszt lesz a tornyon, akármilyen magas is!
kereszt lehet a kő, mégis égi mélység,
mi sem veheti el lélek adta ékét…
Harangok énekét!
*
Ezerkilencszáz és egyben
malterhordó lettem… [354]