Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Herceg János: Őszi vasárnap délután

Az asszony a szobában ült, az ablaknál, csipkefüggöny mögött, azon keresztül nézett az utcára. Kora ősz volt, vasárnap délután, a fákról zizzenve peregtek a megsárgult, száraz levelek, sebesen, mint az orsó, s az emberek siettek, mert hűvös volt már. Bolyhos horgolt kendőjét fázósan húzta össze magán az asszony és olykor felállt, arcát egészen közel tolta a függönyhöz, mert az ólmos szürkeségben alig ismerte meg a tovatűnő embereket.
Különben egykedvűen ült, talán bánatosan is, mint minden fiatalon özvegységre jutott asszony ősszel, vasárnap délután. Moziba kellene menni, gondolta, jól elmúlnék az idő, de aztán eszébe jutott, hogy nincs, aki megetesse a hízókat, a cseléd kimenőt kapott, pedig öt órára be kell önteni nekik a kukoricát, mert addigra olyan visítást csapnak, hogy a hetedik szomszédba is elhallatszik, és ha nincs otthon senki, még képesek kitörni az ólból. A gyereknek nem is mer szólni, hogy maradjon itthon az egyszer. Egyéb gondja sincs annak, s még hozzá vasárnap délután. Hiszen nagy fiú már, pelyhes az álla, most forr annak a vére, és ezer apró ördög húzza, csalogatja hazulról. De estefelé majd eljön Péter, addig csak elszórakozik valahogy.
– Béluci – kiáltott a másik szoba felé, ahonnan fiókok csapkodását hallotta – mit keresel fiam? Miért nem szólsz, ha kell valami, tudod, hogy nem szeretem, ha rendetlenséget csinálsz.
Először valami fojtott hang felelt vissza és az asszonynak a szemét is össze kellett húznia, arcát a hang irányába fordítania, hogy megértse, azután nagy robajjal kinyílt az ajtó és megállt benne egy hórihorgas kamasz térdnadrágban, kötött mellényben, a fején ferdére vágott kalappal.
– A söréteket keresem a puskámba, anyu – mondta a fiú kicsit nyafogó hangon, mert gyanította már, hogy az anyja nem szívesen engedi el a nagyszerű kirándulásra. – Cservenka bácsi vadászni hívott. A Gradina alatt tud egy barát, tele van szárcsával meg vadkacsával, azt mondja szűz terület, annyit lövünk, [329] amennyit akarunk. Guszti is velünk jön meg Lehotzky bácsi…
– Jaj, megint micsoda ötlet – siránkozott az asszony, – s engem rázzon a hideg az aggodalomtól. Nem engedlek és kész!
– De anyu – hízelgett a kamasz majdnem sírva és odament az anyjához, átölelte a nyakát és az ölébe ült – meglátod hozok neked szárcsát és holnap paprikást főzöl, kilenc órára különben is itthon vagyok, meglátod. – Hosszú ujjaival cirógatni kezdte anyja arcát, s hízelkedve hozzádörgölődzött. De anyu – kérlelte, majd durcásan toppantott a lábával.
– Inkább maradj itthon – válaszolta anyja reménytelenül, de már félig beleegyezően – s hogy kedvében járjon, elkezdte dédelgetni, mint annyiszor régen gyermekkorában.
A fiú hagyta, hogy eljátszogasson vele, tudva, hogyha beleringatja magát ebbe a hangulatba, utána mindenbe beleegyezik. Nagy gyakorlata volt már ebben. S miközben hosszú bakancsos lábai a padlón csúszkáltak, szempillái alól éberen leste anyja arcát, várva a kedvező pillanatot, midőn kiszabadíthatja magát ölelő karjai szorításából, s vállára veheti a flóberpuskát, hogy elmenjen a többiekkel vadászni.
– No jól van te csibész, jól van, – mondta végre az asszony olyan hangon, mintha hirtelen álomból ébredt volna, valami szép álomból és elhúzott hangjában még benne volt az öröm halk rezgése – de bele ne essél a vízbe. És vigyázz a puskára is, jaj Istenem, de komisz kölyök vagy, mennyi bajom van veled…
A fiú egyetlen ugrással az ajtónál termett, onnan integetett vissza fékezhetetlen jókedvében csibészesen: pa-pá, pa-pá – aztán kitárta karját, mélyen meghajolt és azt mondta: Bon soire Madam!
Az asszony felkelt helyéről és az ajtóhoz ment. Legszívesebben kikísérte volna ezt a betyárt az utcára, utána nézett volna, hogyan fest puskával a vállán, de mire ő megfogta a kilincset, addigra már akkora dördüléssel vágódott be a kapu, hogy az egész ház rengett belé. Így, mit tehetett volna egyebet, fel-alá sétált a szobában, ledobta a kendőt is magáról és énekelni kezdett. La-lalla, tralalla – dúdolta és olyan mozdulatot tett, mintha táncolni akart volna, keringőzni, mert egy pillanatra talán úgy érezte, hogy tükrös bálteremben van és keringőt játszik a cigány, la-lalla tra-lalla, s meg is feledkezett róla, hogy odakint ősz van, behúzott nyakkal sietnek az emberek, és a járdát kétszer kell söpörni naponta, mert tele van falevéllel. Megfeledkezett arról is, hogy moziba akart menni, s megfeledkezett az unalomról is, amely kínzóbb, mint a betegség. Valósággal boldognak érezte magát. De meddig tartott ez a boldogság? Egy percig, vagy addig sem. Éppen hogy párszor végigsétált a szobán, megállt a tükör előtt és megigazította szőke hajkoronáját, végigsimított almazöld atlasz pongyoláján, jobban összehúzta telt keblén a kivágást, s kissé megriszálta magát, ahogyan fiatal lányok teszik, mielőtt kimennek az utcára, mert így vigyáznak kecses járásukra. De amikor szembenézett magával, tengerkék szeméből egyszerre eltűnt a fény, s mintha húsos ajka [330] is lefittyedt volna kissé. Ez vagyok én, gondolta és elszomorodott, mint Anna Karenina annyiszor a tükör előtt. Éneklő hangja is egészen megváltozott, amikor lemondóan legyintett és felsóhajtott: Ó Istenem!
Aztán végigdobta magát a díványon, karját a feje alá húzta és nézte a mennyezetet. Eszébe sem volt, hogy megigazítsa pongyoláját, amely egy kissé felcsúszott és megmutatta formás lábikráját, gömbölyű térdét, olyan egyedül volt, hogy nem kellett törődnie semmivel.
Így múlott az idő, ha lassan is, de baktatott a délután, hogy helyet csináljon az estének, odakint finoman ereszkedtek a ködök, rétegekben, először a fák lombjait csavarta sötétbe, aztán a házak tetejét és itt-ott már kivilágosodtak az ablakok. Az idő múlik, az óra jár, akármilyen unalmas az élet. Az asszony tán el is szenderedett, álmodott is talán valami furcsát, ami szokása volt, amikor a hízók elkezdtek röfögni és ki kellett menni odaszórni elébük a kukoricát. Azután ismerős csengetés hallatszott, megérkezett Péter, az agglegény tanár, aki neki egyetlen barátja volt.
– Kezeit csókolom, Nusi – köszönt a tanár és angol pipáját kivette a szájából, az ernyőt pedig a karjára akasztotta, – mi szépet csinál Nusi?
– Itt dolgoztam kicsit a ház körül – felelte unottan és a fejéhez kapott, mintha migrén bántaná, – mindig akad valami dolog. Holnap például a szállásra kell mennem, megkezdődik a kukoricatörés, már hajnalban fölkelhetek.
– Hm, hm – hümmögött pipája mögül a tanár – ccc, ccc – sziszegte azután, éppen csak úgy, mintha a pipája szörcsögne, mert nem volt nagybeszédű ember. Be is mentek mindjárt a lakásba, az asszony még sopánkodott kicsit, a tanár pedig sziszegett és cuppogott az agyarai között és néha azt mondta: nehéz az élet drága Nusi, aztán leültek kártyázni. Így szórakoztak minden vasárnap este hat éve már, csak nyáron mentek a ligetbe sétálni, nézni a járókelőket, de ősszel ugyebár jobb a szobában. Az asszony likőröket tett Péter elé, mert a tanár szerette a pálinkafélét, s elkezdték a játékot.
Szótlanul, némán kártyáztak, a tanár megvolt a pipájával, az asszonynak meg másfelé járt az esze. Hogy ő milyen egyedül van, arra gondolt, s hogy tulajdonképpen mit is akar vele ez a mafla Péter már hat éve? Olyan álmos, langyos, lusta ember, békavérű, ahogy mondani szokás, megposhad minden körülötte, megkocsonyásodik, aki ennek a közelébe kerül. Még a szó is szétesik a száján; Nusi, amit pedig oly jólesett hallania, régen, oly pikánsul hangzott, simogatóan ez a becézés, mintha megcsókolták volna a fülcimpáját.
– Piros! – kiáltotta szinte dühösen és az asztalra csapott – még egyszer piros – s újra lecsapott, a tanár meg tökkel, makkal és zölddel válaszolt. [331]
Ezalatt a gyerek élte a világát kint a határban. Jó messzire mentek csakugyan, tán öt kilométert is megtettek és egy óránál tovább nem is vadászhattak. Szerencsére közel volt a csárda, oda mentek. Az öregeknek az különben is fontosabb volt, mint a szárcsa, mert szép csárdásné mérte a bort.
Az öreg Cservenka mindig talált valami ürügyet, amivel odacsalogathatta a csárdásnét és akkor olyanokat mondott neki, hogy az ember majd szétpukkadt a nevetéstől. Béla még nem volt soha ilyen társaságban, hát most igen jól érezte magát. Lassan belejött ő is a dologba, s még rá is kacsintott a csárdásnéra.
– Gyerek, gyerek, az orrodra verek! – mormogta Cservenka tréfásan. – Még hátadon van a tojáshéj, mit akarsz?
– Micsoda?! – sértődött meg Béla és elkapta a poharat, fenékig kiitta, majd újra töltött mindenkinek és azt mondta: – Na eksz, Józsi bácsi, eksz!
Ittak, dohányoztak, mókáztak.
A csárdásné kinyitotta az ablakot. Bőven és vastagon ömlött be az őszi levegő, bomlott már az avar, érezni lehetett erős, rothadó szagát, s a kocsmárosné hordóiban erjedt már a cefre.
– Még nyílnak a völgyben a kerti virágok. Még zöldell a nyárfa az ablak előtt – szavalta Lehotzky, mert ha ivott, szeretett verseket mondani. Közben nagyokat kortyoltak. A gyerek is ivott, belemelegedett a legénységbe, nem is látszott rajta, hogy részeg.
Pedig már későre járt az idő. A tanár régen haza ment, már ágyában feküdt, s a pislogó lámpa alatt Gobineau Parasztlázadásából olvasott pár oldalt elalvás ellőtt. Az asszony ismét az ablaknál ült, de most már nem nézett ki, hallgatódzott, minden idegszállal figyelt, mint egy jó öreg macska. – Hol van ez a gyerek, Istenem, hol lehet, – törte az eszét, mert lassan már éjfél felé közeledett és mindenféle rémképeket látott maga előtt. Csak nem történt valami szerencsétlenség, véletlenül golyó találta el és ott fekszik valahol szegényke sebesülten, piros vérében. Ó, minek is engedte el, most tépelődhet, gyötörheti magát. Egész testében remegett, fogai vacogtak és legszívesebben elindult volna az éjszakába, megkeresni, mert már nem lehetett kibírni a szörnyű várakozást és a borzalmas rémképeket. De hogyan menjen, amikor a lábára sem tudott állni, olyan gyenge volt a rémülettől. A legszívesebben kiabált, sikított volna torkaszakadtából.
Aztán végre az ezer idegen neszből egy ismerős jutott el a füléhez. Még messze lehetett a gyerek, de azért megismerte lépteit. Ő az, biztosan ő. A sarokról a hangját is hallotta, vidáman kurjongatott valaki után, búcsúzkodott a társaitól. No, majd ad ő neki. Ilyet csinálni, éjfélig elmaradni. Ki hallotta még ezt? No csak gyere haza, majd lesz nemulass, – gondolta és egyszerre elmúlt a vacogása, nem is remegett többé, sőt nevetett már magán, hogy micsoda rémképeket látott. De nyílt a kapu, nehéz léptek döngtek az előszobában és ő már az ajtóban lecsapott a fiúra: [332]
– Hol vagy, te csibész ilyen sokáig? Éjszaka vetődsz haza, mint a korhelyek? Hát van lelked?!
– Hohó, – állt meg a gyerek szétvetett lábakkal és olyan nagy volt most, olyan hatalmas, ahogy a puska félrecsúszott a vállán és mutatóujját tréfásan a levegőbe emelte. – Hohó, vasz szagt der bakter? – A hangja is szokatlanul mély és érdes volt, mintha férfi lenne. Még tetszett is az asszonynak a betyár, hogy ily hetykén állt a homályos előszobában és viccesen fenyegette az ujjával. De nem mutatta ezt, csak még egyszer rászólt, csendesebben: No gyere feküdj le, hiszen még részeg is vagy a tetejébe, látom.
Súlyos, kemény léptekkel ment anyja után a fiú, mint az igazi vadászok, amikor éjszaka hazatérnek, aztán megállt a szoba közepén és beleszimatolt a levegőbe:
– Megint itt volt az a pasi?! – kiáltotta nyersen, gorombán és kegyetlenül, mint valami zsarnok.
– Kiről beszélsz? – kérdezte az anyja, mintha nem tudná, kire gondol a fia. Eddig még sohasem beszélt így vele s ő most egy kis bűntudatot érzett, maga sem tudta miért.
– Az a pipás manusz megint itt rontotta a levegőt, érzem!
– Ugyan fiam, ugyan – csitítgatta csendesen az asszony – miért bántod azt a szegény embert, hiszen nem vét az a légynek sem.
– Ne lássam itt többször, – dörögte amaz, mint aki tudatában van óriási fölényének, tudja, hogy ő az úr a házban és nem tűr meg semmi ellentmondást – mert ha még egyszer eljön, gallérjánál kapom el és kiakasztom a spájzba a szalonnák közé, hadd száradjon össze!
Az asszony egy szót se szólt többé. Levette a hátizsákot a fiúról, kiszaladt a konyhába, lábvizet hozott neki és valami nagy melegség öntötte el közben belülről. Legszívesebben odaborult volna a mellére a kamasznak, ennek a komisz férfinek, mint ahogyan egykor az apja és a férje mellére bújt. Ezt szerette volna most is, nem tehetett róla. [333]