Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

A kortársak mindig zavartan állanak nagy halottaik mellett. Úgy érzik, hogy ők tartoznak halottjuk életszámadásával. A rohanó élet ezer gátja, az emberi lelkiség nem engedi, hogy az élővel összegeztessék munkáját. A halott pedig nem ad számadást, nem vádol, nem védekezik, nem világosít meg, helyre nem igazít. Homályt nem oszlat szét, leplet nem takar fel.

Szenteleky Kornél bűvös egyéniségét életében is éreztük. De halála után csodálatosan megnőtt lényének varázsa. Keressük, kutatjuk minden lépését, minden mozdulatát. Ó, ellentmondásokra is találunk. De ez nem őt kisebbíti, hanem töprengésünket növeli.

A mű, amelyen dolgozott, hömpölygésben lévő folyamat. A kövek kibaltázva, de faragatlanul vagy félig csiszolva, szerte feküsznek. A lelket ébresztő, parancsot osztó, a szigorú bíráló, a fizetséget adó pallér nincsen.

Elhagyta munkahelyét.

Amíg élt, vezette az építést. Nem méregettük őt, munkánk nem engedte. Hordtuk a téglát szorgalmasan, és örültünk a jó szónak. Az épület alapjait mégis lerakta. A tervrajzot itthagyta. A munka nem maradt félbe. A fundamentum erős. És akik a felépítésben kételkednek, azok Szenteleky Kornél alkotását nem ismerik, nem értékelik, erejében és lelkiségében még most sem hisznek.

Elveszett képességét, nagy tehetségét szent hittel pótoljuk. Ez a hit termeli ki, szüli meg azt, aki helyére állani hivatott. Az örökös kellő időben jön majd el. Csokonaitól Petőfi, tőlük Ady akkor vette át az Örökséget, amikor az idő a beteljesedést megkívánta.

Szenteleky Kornél elhivatottságát teljesen betöltötte. Hiánytalanul, egészen. Sok feladat várt még rá. Ragyogó szellemének, nemes lényének sok színes virágát vitte magával. Elvesztettük az embert, siratjuk a barátot, de a köznek mindent odaadott, aminek adására rendeltetett. Irodalmi és kritikai [646] művein felül, vallásalapító módjára hitet adott. Hitének lényege, legfőbb tétele: kultúránk bármelyik zsenge hajtását, ha a legszikkadtabb talajba is ültetjük, az szárba szökken, kihajt és virágzik.

Megteremtette a délszlávországi magyar irodalmat.

Ő is ezt tekintette élete fő művének. Egyik utolsó írásában is tanúságot tesz erről. Intelemszerűen, szelíden, de meggyőződéssel fordul a kétkedők felé. »Szeressük azt, ami a mienk.«

Alig távozott, és döbbenettel állapítjuk meg, hogy nagy, hitet adó élete számunkra is tele volt rejtéllyel. Életében, mint mindenkivel, vele is az emberi természet egyforma alapjának tág közössége keretein belül érintkeztünk. Még hajnalig tartó, meghitt beszélgetéseken is. Az emberi természet közössége ennél többet nem ad. Úgy járt közöttünk, mint mindenki más, talán csak halkabban, szerényebben. Nagy elhivatottságának tudatában volt, de takarta, és külszínben igyekezett környezetéhez hasonulni.

Tudtunk lényének sokféle színéről, emelkedettségéről, érzékeny lelkiségéről, szellemének biztos ítélőképességéről, költői vénájáról, fejlett művészi érzékéről. Zenei és festői hajlamairól. Ismertük benne a jó gyermeket, a családfenntartó lelkiismeretességet. Sok-sok nagy és apró tulajdonságait.

És most, hogy nincs közöttünk, lénye rejtéllyé vált, és lelkiségének, képességeinek végső forrását áthatolhatatlan homály borítja. A tudomány már rég feladta, hogy a lélek rejtett életének mélységeit a maga eszközeivel kutassa. Egyedül intuíciónk lehet vezetőnk, hogy lelkének nagy misztériumába betekinthessünk.

Nagy műve él, szívünkbe és tudatunkba véste. Őt magát kevéssé, lényének fragmentjeiben ismerjük csak. Talán ha ezeket a töredékeket összegyűjtjük, összerakjuk, közelebb jutunk hozzá. Bonyolult lényének titkait élete apró megnyilvánulásaiból deríthetjük ki. Ezeket kell összehordani, hogy lelkének nagysága a maga egészében domborodjon ki. Az eredmény talán tökéletlen, csak vázlat lesz, de minden egyes adat, amit leírunk, egy sugár lelkéből, egy pillantás lényébe.

Ehhez a nagy munkához néhány jelentéktelen apróságot jegyzek fel. Amikor történtek, semmiségek voltak, ma, ha azokra visszagondolok, mélyült értelműek. [647]

–

Szenteleky munkáit, irodalmi törekvéseit előbb ismertem, mint őt magát. Szerény írásaimat közös barátunk, Radó Imre mutatta be. Így vett ő rólam először tudomást. De útjaink amúgy is törvényszerűséggel futottak egymásba. Ő a lelkek istápolója, szép igazságunk álmodója volt. Én törekvéseink reális pionírja. Célunk egy volt, szerepünk más. Szentelekyből teljesen hiányzott a gyakorlati érzék. Nagy terveinek realizálásától távol állott. A könyvkiadási technika, az irodalmi propaganda, a naponta ismétlődő roham és harc, az állítások mindig megújuló mechanikája idegen volt előtte. Bár jól tudta, hogy ezek nélkül minden akarása meddő, céltalan. Ez adta első találkozásunkhoz a kimondott okot.

Szenteleky Suboticára jött, vendégem volt. Bármennyire is gyakorlati értelme volt összejövetelünknek, ünnepi érzéssel vártam. Első találkozásunk külső formája látszólag a szokott szívélyesség kereteiben mozgott. De kiéreztem, hogy két ismerős találkozik először.

Egyik szobámban Greco Madonnájának nagyon jó másolata függ. Szenteleky megpillantotta a képet, és egy árnyalattal emeltebb hangon ejtette ki:

– Greco.

– Szereted?

– Nagyon szeretem.

Pár pillanatig szótlanul néztük a képet, és átfutott rajtunk Greco nyugtalan, idegbomlasztó kínlódásának érzete, zseniális alkotásának lelkisége.

Így éreztük. Bizonyságom van erre. Szenteleky, aki nem volt áradozó természetű, hosszan rám nézett, karon fogott, és szótlanul mentünk ki a szobából.

Ezen a találkozón többen vettek részt. Írók, könyvkiadók. Az estét áttanácskoztuk. Ezerfejű problémáról, értékeink megjelentetéséről volt szó. Éjfél felé oszlott szét a társaság. Szenteleky nálam lakott, ketten maradtunk. Néhány pillanatig szótlanul néztünk egymásra. Benső örömet éreztem, mert úgy véltem, hogy az éjszaka csendjében vele lehetek, hallgathatom őt. De ő megfordult, kiment, és kis, sárga, bőr kézitáskájával tért vissza. Tétován megállt a szoba közepén, arcán tanácstalanság ült.

Mi egyebet tehettem éjfélkor vendégemmel, aki látszólag zavartan állt előttem, táskával kezében; így szóltam hozzá:

– Kornél, utaztál, késő van, fáradt lehetsz, feküdj le!

Szerettem volna beszélgetni vele. Fürödni lelkében, szellemében. De a vendégemnek tartoztam ezzel az udvariassággal. [648]

– Igen, igen – mondta bizonytalanul; búcsúztunk, és bement szobájába.

Másnap elutazott. Engem már korán reggel dolgaim sürgettek el mellőle. Búcsúzásunkkor ezt mondta:

– Szerettem volna az éjjel veled még sok mindenről beszélni, de nem akartalak zavarni.

Nagyon bosszankodtam ezen. Pótolhatatlan veszteségnek éreztem az elmaradt beszélgetést. Mindketten egyet akartunk, de túlérzékenysége, határtalan tapintata ezt lehetetlenné tette.

Személyes érintkezésében ez a motívum gyakran döntő szerepet játszott.

*

Terveink kezdtek megvalósulni, sűrűn leveleztünk. A személyes érintkezést mégsem pótolhattuk. Ő nehezen utazott, sem orvosi foglalkozása, sem a pusztító kór nem engedte. Mi jártunk ki hozzá.

Ilyenkor nála vacsoráztunk. Az asztalfőn Nagyasszony édesanyja ült. Tizenegy óra felé kopognak. Az orvost a beteghez hívják. Szenteleky készülődik. Künn zabolátlanul tombol a szél. Rázza az ablaktáblákat. Metsző hideg van. Az ősz télbe hajlik. Sápadt, soványodó arcára nézek, a szívem majd megszakad érte.

– Veled jövök, Kornél, úgyis beszélnem kell – vetem oda látszólag könnyedén.

Tiltakozik, részvétet sejt, és azt nem tűrte. Csak mikor édesanyja szól rá, akkor enged.

Kilépünk a kapun. A szél rajtaütéssel hideg, csípős port csap arcunkba. Szenteleky köhög.

– Ne menj, Kornél! – kérlelem. – Ez lehetetlen!

Ő szótlanul indul. A szél hóval kevert port vág hozzánk. Szenteleky fulladozik a köhögéstől. Öt lépésenként megállunk, nem bírja légzéssel az utat. Végtelennek tűnik a cél. A sötétségben az egyetlen fény, zseblámpájának bágyadt sugara, mint lidérc himbálózik. A sivaci utcák hepehupásak. Fáradtan mássza meg az emelkedéseket. Többet állunk, mint megyünk. Ilyenkor hátat fordítunk a szélnek, mert még az egészséges tüdő sem juthat másképp levegőhöz.

Megérkeztünk a beteghez. Két kiéhezett komondor barátságtalanul fogad. A házból sötét, kendős alakok bújnak elő. Elszegényedett parasztgazda rossz levegőjű, gerendás szobában fekszik. Körülötte a családtagok. Az eset egyszerű; ismételt szélhűdés. Megvizsgálja gondosan, nincs sok tennivalója. Leül az asztalhoz. Sercegő petróleumlámpa világítja meg ar[649]cát. Körülfogják, beszélgetnek. Indul, belső zsebébe nyúl, és ő, az orvos pénzt vesz elő, és az egyik öregasszonynak adja. Nekem hátat fordít, hogy ezt ne lássam.

Megint az utcán vagyunk. A szél eszeveszetten tombol. Homokot csap arcomba, szemeim könnyesek lesznek, nem tudom, mitől?

*

Lázas munkában voltunk. Népszerűsítettük íróinkat, ismertettük irodalmunkat. Városszerte megrendeztük a Kalangya irodalmi estélyeket. Novi Sad volt az első állomásunk. Ide még meghívtuk őt. Már nem jöhetett el. Levélben válaszolt, és többek között ezt írta:

»Nagyon sajnálom, hogy vasárnap este nem lehetek köztetek. Nekem fáj legjobban, hogy örök árvaságra vagyok ítélve, de ezt megváltoztatni nem lehet. Semmi értelme se lenne nyavalyás testemet odavonszolni, olcsó részvéteket és szánalmat elkönyvelni, s aztán itthon jó pár napig vagy hétig sínyleni a kirándulást. Egy lázas, hápogós, kínzó köhögésektől görnyedő ember nem való társaságba, még kevésbé a felolvasóasztal mellé. Lélekben mindig veletek vagyok, különösen vasárnap este nem távozom el mellőletek.«

Irodalmi estélyünket így hát nélküle tartottuk meg, de – talán távolmaradása miatt – az egész este az ő ünneplése volt. Hitünk és lelkesedésünk átragadt megértő közönségünkre. Sikerünk volt, ami még nagyobb tevékenységre sarkallt.

Szenteleky előadásaink lezajlásáról először mindig a napilapokból értesült. Mi azután külön is referáltunk neki. A forró esték, a közönségünk szeretetteljes rokonszenve érlelte meg bennünk azt a gondolatot, hogy Szentelekynek Sivacon rendezzük meg az immár népszerűvé vált Kalangya irodalmi estélyt. Érezze ő is a kitörő lelkesedést, lássa vetésének virágba borulását. De ismertük érzékeny természetét, csak hosszas tanácskozások után, szinte ravaszkodva közöltük tervünket. »Nem neki, hanem a sivaciaknak – így adtuk elő – rendezzük azt.«

Szenteleky ezt elhárította. Ezt írta:

»A sivaci ünnepség teljesen megvalósíthatatlan. Itt nincsenek magyarok, csak ezer magyar zsellér él a szláv-germán tömegben, a magyarul érző intelligencia öt, legfeljebb hat család. Itt három embert sem tudok elszállásolni, harminc ember elhelyezése megoldhatatlan feladat. S ráadásul én olyan nyavalyás vagyok, hogy semmiféle ünnepségen nem tudnék részt venni. A láz, a köhögés valóságos antiszociális lényt formált belőlem. Nagyon köszönöm ezt a megható ragaszkodást, [650] a hatalmas hegy megmozdulását, de Mohamedből már semmit sem lehet csinálni, legjobb őt nyugton hagyni.«

Mi ismertük Sivacot. Ez a falu úgysem került volna még sorra. Előadásunkat neki akartuk rendezni. Igazát beláttuk, és elállottunk ettől.

Irodalmi estélyeink iránt élénken érdeklődött. Nagy figyelemmel kísérte minden lépésünk, hiszen ő állott ezek mögött, az ő szelleme éltette, táplálta megmozdulásunkat. Látogatásaimkor apróra kikérdezett. Egyik beszámolóm alkalmával megkért, legközelebb hozzam ki előadásomat. Műsoraink minden számát jól ismerte, hiszen minden novella, minden vers érezte simító kezét. De az én előadásom, ami irodalmi program és propaganda is volt, ismeretlen volt előtte. Megígértem és megtettem.

Egyik délután magammal vittem. Rendelőjében öt óra felé végzett. Rögtön lefeküdt. Láza ilyenkor erősödött. Ágya mellé ültem, halkan beszélgettünk. Szerettem volna előadásomat felolvasni, de restelltem előhozakodni ezzel. Talán terhes neki, talán tetszelgőnek gondol. Hallgattam hát erről makacsul. A vacsorához felkelt. Közvetlen utána megint lefeküdt. Ismét ágya mellett voltam, végül ő tört meg.

– Elhoztad a felolvasásod?

– Igen.

– Olvasd fel!

Nagyasszony édesanyját bekérte. Én olvasni kezdtem. Felült ágyában, előrehajolva figyelt. Amikor a róla szóló részhez értem, megtörtem felolvasásom. Azt mondtam, hogy mindkettőnknek jobb, ha a róla szóló részt lehagyom. Beleegyezett. Nem olvashattam fel Szentelekynek, nemcsak az ő dicsérete miatt, nemcsak mert fájdalmat okoztam volna, hanem elérzékenyülésem is meggátolt volna ebben. Hozzáfűztem ehhez még, hogy a róla szóló rész után »Akácok az őszben« című versét olvastam fel. Előadásomat befejeztem. Melegen megdicsért, tekintete a távolba meredt. Pillanatokig hallgattunk.

– Csak azt nem értem – törte meg a csendet –, hogyan adhatod elő versem. Az nem alkalmas erre, egészen monoton.

– Dehogy – mondottam, titkos gondolatát eltalálva –, engedd meg, előadom. – És máris olvastam. Sokszor szavaltam el ezt a verset, de soha annyi érzéssel és melegséggel, mint akkor.

– Szép, szép – szólta el magát lelkesülten –, mintha nem is én írtam volna. Modulálható.

Meghatódott, és annyira felélénkült, hogy sokáig nem engedett el maga mellől. Sejtettem, hogy örömet szereztem neki, [651] de csak később tudtam meg, hogy nagy öröme telt ebben, mert sokat emlegette.

Későn váltunk el egymástól. Én másik szobában kaptam szállást. Feldúlt érzésekkel feküdtem le, és ha el-elszunnyadtam, elfojtott köhögése riasztott fel. Egyikünk sem aludt. Reggel megkérdezte, hogy köhögésével nem zavart-e, tudtam-e aludni?

– Köhögtél? – csodálkoztam. – Nem hallottalak.

*

Kora délután ér az utas Sivacra. Szenteleky ilyenkor rendelőjében van. A falusi orvos fogat húz. Belépek. Szinte szörnyűlködve látom, hogy ez a finom művű, törékeny fizikumú ember hogyan tudta az ott heverő háromgyökerű, hatalmas zápfogat kihúzni.

Különben rendelője semmi különöset nem árul el. Rendes, fehér tónusú, higiénikus berendezés. Csak aki jobban szemügyre vette, furcsállhatta, hogy a sok orvosi könyv között legalább ugyanannyi szépirodalmi mű foglal helyet. Íróasztalán garmadában levelek, kéziratok. Rendelője volt dolgozószobája is.

Új páciens kopog. Az oldalajtón a lakószobába tűnök el.

Régi berendezésű négy szobát lakott édesanyjával. Nem nagy értékű berendezés, de patinás. Tele mindenféle emlékkel. Családi képek, kézimunkák, apró, kedves tárgyak. Minden szobában egy-két szekrény állott, zsúfolva könyvekkel. A könyveknek még sincs elég helyük. Mindenütt könyv. A zongorán, a szekrényen, az asztalokon. Könyv könyv hátán. Hálószekrényén kéziratok. Levelek halomszámra. Ágyában is leveleket írt.

Csendes falusi délután. Amíg rendelőjében van, könyveit vizsgálom. Szobáról szobára járok, nézelődöm. A könyvekben széljegyzetek. Magyar és szerb könyveken kívül német, francia olasz és angol könyvek hevernek szerteszét. Amilyen nyelven olvasott, olyanon jegyzett is. Orvosi munkák is itt-ott. Betegségével sokat foglalkozhatott. Egy könyvre bukkantam, ami a tüdőbeteg lelkiéletét, speciális pszichikai folyamatát írja le.

Teljes tudatában volt betegségének, azt aprólékos részleteiben figyelte. Lelkében mi mehetett végbe, milyen küzdelmet folytathatott, arra igazán soha senki nem fog felelni tudni. Az élet szerelmese volt, a szépnek és jónak rajongója. A nemesnek, a nagyszerűnek imádója. Tervei, céljai voltak. Ugyanakkor a biztos pusztulás, a kór tüneteit figyelte. Betegségé[652]ről nem-igen beszélt, igyekezett ez elől kitérni. Tapintatból kerültük is ezt a kérdést.

Ezen a napon konferenciánk volt. Többen érkeztek. Megindult a tanácskozás. Órákon át beszélgettünk. Többek közt arra kértem, hogy egyik könyvről írjon kritikát. Nem volt sürgős. Néhány napi időnk volt erre. Szótlanul felállt, bement rendelőjébe. Azt hittük, valami dolga akadt. Alig múlhatott el tíz perc, hosszú árkus papirossal jött vissza. Tele volt írva az ő jellegzetes, apró, szúrós betűivel. Egyetlen javítás, áthúzás nem volt azon. Klasszikus tömörséggel, ragyogóan oldott meg egy kényes feladatot. Könnyen dolgozott. Csak ezzel magyarázható, hogy annyit végzett. Kevesen tudják, mennyit dolgozott! Egy vitánk alkalmából mégis elárult valamit. Ezt írta:

»Én szívesen csinálom tovább a dolgaimat: a kritikát, a buzdítást, az útmutatást, a tervek és elgondolások vázolását, ezt a szívós, kazinczyskodó szerepet, de ismétlem, nem hiúságból – munkám nagyobb részéről úgysem lehet tudomást szerezni –, hanem tisztán kötelességérzetből. Bevallom neked: engem egy mélyebb kötelességérzet késztet a munkára.«

A sok beszélgetéstől fáradtnak, kimerültnek látszott.

Későre járt az idő, amikor elbúcsúztunk. Autó várt ránk. Berobogtunk az éjszakába. Az első falu előtt, félúton autónk defektust kapott. A helyzet vigasztalan volt. Minden kísérlet eredménytelen maradt. A sofőr végre is beült helyére a reggelt várni. Visszamentünk Sivacra. Eszünkbe sem jutott volna éjnek idején Szentelekyt zavarni. De rendelőjének ablaka még világos volt. Gyengén kopogtunk, ő megjelent az ablaknál, a hold megvilágította sápadt arcát, fehér orvosi köpenyét.

– Miért vagy még fenn, mit csinálsz?

– Korrigálok.

*

A Mártonhegyi szanatóriumból ezt írta:

»Én a lehető legnagyobb csendben igyekszem megjárni a hátralévő pár lépcsőfokot. Ez így van rendjén, ebbe mindkettőnknek bele kell nyugodnunk (óh, emlékszel-e a genovai temetőben a scala ultimóra?). Eddig se panaszkodtam önmagamról, csak száraz tényeket közöltem, azt is a Te felszólításodra. Ezentúl azonban felesleges lesz magamról minden szó, újabb terveid elvonják érdeklődésedet a munkaképtelenné vált munkatársról, s én nyugodtan zárkózom be önmagamba, mint Marcus Aurelius hűvös, megtisztult magányába.« [653]

Amikor hazajött, Suboticán kiszállt. Önfeláldozó hitvese és én vártuk. Fáradt volt nagyon. Csendesen, nyugodtan beszélgettünk. Rájöttem, hogy még mindig remél, mert minden orvosi tudása és lemondása ellenére azt mondta, hogy miután most ennyire munkaképtelen, Branislav Stanković: Nečista krv című munkáját lassanként lefordítja. Úgy mondta, hogy neki kell vállalkozni erre, mert tömör, délszerb stílusban írott könyv, tele van népies, török és bolgár kifejezésekkel.

Még dolgozni akart, tervezett és remélt. A pályaudvarra már nem tudott gyalog kimenni a fáradtságtól. Kocsin hajtattunk oda. Az elválás pillanata érkezett. Máskor melegen búcsúztunk. Átöleltük egymást még nemrégen, amikor a határon átutazott. Most nem mertem érzékenyen búcsúzni tőle. Hátha félreérti, hátha sejtetem ezzel, hogy mi játszódik le bennem.

Megállt, rám nézett, mintegy várva, hogy mit akarok, hogy akarom. Zavaromat szerény mosollyal lepleztem.

Megértőn, végtelen szelídséggel nézett rám, mintha keresztüllátna rajtam. Sírni szerettem volna, kiabálni, tiltakozni. Ő csak nyugodtan nézett. Arcán elfojtott szenvedés, messzibe látó megismerés ült. Átszellemülten, szótlanul állt. Nem bírtam tovább. És minden belső kínom egy buta mondatba fulladt.

– Szervusz, Kornél, szerencsés utat!

Kábultan, tompán mentem ki a pályaudvarról. Háborgó igazságtalanság érzése dúlt bennem. Nem láttam többé.