Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Kisbéry János: Németh László: „Szerdai fogadónap”-jának margójára

„Az én bosszúm: a mű” ezzel a fogadkozással fejezi be Németh László önéletrajzát és számol fel egy magatartást, melyet általában félreértettek, s mely miatt annyi támadás érte. Értelme, hogy nem személyeskedik többé. Nincs ráutalva arra az elégtételre, arra az alapjában véve méltatlan bosszúra, mely neki a világgal való közvetlen leszámolás. Hiszen író. Ha bosszúra szomjazok, arra ezer és egy mód van, a nélkül, hogy vén asszonyként perlekednék az igazságért. A személyes érdekeltség mindig gyanús. Néki tehát amennyire csak lehetséges, nem lesznek többé személyes ügyei.
Amióta ez a bejelentés megtörtént – nem is olyan régen – Németh László minden jel szerint felszabadult, s eddigi termékenysége hatalmasan meg növekedett. Nem túlzók, ha azt állítom, hogy alig győzőm az olvasást abban az iramban, melyben ő az írást. Írásai egymásután látnak napvilágot: „VII. Gergely”, „Papucshős”, tanulmány Berzsenyiről. „Kocsik szeptemberben”, „Alsóvárosi búcsú”, „Kisebbségben” „Szerdai fogadónap.”
Sikerült-e Németh Lászlónak betartania fogadalmát? Voltaképpen tisztázásra szorul az is, hogy mit értett e fogadalom alatt? Annyi biztos, hogy fent idézett műveiben szó sincs semmiféle személytelenségről. Németh László minden írása továbbra is átlátszó kulcs-regény, amelynek hátterében az író életének szereplői és kulisszái állanak (A helyzet talán lényegesen más lenne, ha önéletrajzát nem adta volna közre.) A „Szerdai fogadónap” Barbián Miklós-a mögül minden kendőzés, a vonatkozások gondos eltüntetése és meghamisítása ellenére is Babits Mihály jellegzetes alakja bontakozik ki, meglehetősen éles körvonalakban, nem is szólva arról, hogy a Barbián Miklós név is mennyire Babits Mi[326]hály nevét hallucinálja, nemcsak azonos kezdőbetűivel, rokonhangzásával, de jellemző szlávos-romános idegenszerűségével is. Berzsenyi tanulmányának hőseiben is lehetetlen fel nem ismerni a Németh-Babits ellentét szereplőit.
De mit jelent mindez? A kérdés nyilván az, hogy alkotóművész-e Németh László vagy egyszerűen irodalmi terrorista. Teljes meggyőződésünk szerint az előbbi. Alkotóművész, akinek zsenije páratlan a maga nemében. Ha pedig úgy van, nincs helye semmiféle vádaskodásnak. A lángelme: törvénye önmagának, akinek eszközei, amelyek által megvalósul, bizonyára nemcsak szentek, de elengedhetetlenek is: feltételek. A lángeszme feltételei… Aki a lángelmét holmi jámbor kotlóstyúknak képzeli, olyanformán, hogy az személyes indulatoktól háborítatlanul, isteni érdektelensége és megkísérthetetlensége magaslatán él, egy elvonatkoztatott világban, az aligha jutott közel a kérdés lényegéhez. A művészi teljesítmény éppúgy a létért való küzdelem egyik tünete, mint bármely életjelenség. A művésznek legfeljebb az érdekeltsége mástermészetű. Jóllehet, merőben szélmalmok ellen hadakozik, de harca feltétlenül jogosult, lévén a létjogosultság egyetlen és legfőbb mértéke az a súly, amellyel a dolgok az alany megítélése szempontjából latba esnek. A szenvedés lehet merőben valamely őrület, beteges érzékenység, túltengő önérzet eredője, de mint érzet, többé kétségbe nem vonható, és meg nem cáfolható. Mondd, hogy a művészt, a lángelmét gyógykezelni kellene, kigyógyítani rögeszmés megszállottságából… Végre is, mért ne lenne ez okkal-móddal lehetséges? Csakhogy ölni nemcsak fegyverrel lehet. Úgy kell lennie, hogy a művész maga is ragaszkodik „őrületéhez.” Hiszen éppen ez a ragaszkodás, a szertelenségnek és holdkórosságnak ez a hajthatatlansága tette őt rendkívüli emberré és rendkívüli értékké: művésszé, lángelmévé. Kívánhatjuk-e tőle, hogy feladja helyét, ami végső fokon: önmagával való azonossága feladását is jelenti? A kívánság képtelen és megvalósíthatatlan. Itt mit sem lehet többé visszacsinálni, bármely kívánatosnak látszanék is egyébként, talán magának a művésznek egyes megpróbáltatottabb lucidum intervallum-os pillanataiban is. Ha olvassuk Németh László írásait, sorstársi mivoltunkban is lépten-nyomon szörnyülködnünk kell a sorsüldözöttségnek és elkárhozottságnak azon az állapotán, mely benne tombol, és arra kényszeríti, hogy azzal egyensúlyt tartson. Amit egy-egy ilyen Németh László sorsában elvállalt, az elég lenne legalább ezer másiknak arra, hogy nyomorultul belepusztuljon. Egyetlen kiragadott példa a regény hősét, Pétert, akit nyilvánvalóan önmagával azonosít, a természetrajz-tanára „halálosan” megsérti. Ez a sértés alapjában véve tudatlan és szándéktalan, de az ifjú lelkében szörnyű felfordulást csinál. Mindössze annyi történik, hogy a tanár, szokott modorában, alkalomadtán vele szemben is megenged bizonyos fölényes hangot, kifigurázza. Tehát csak nem tesz különbséget, nem bánik vele a rendkívüli tehetségnek kijáró tisztelettel és megbecsülés[327]sel, amire pedig ő magátólértetődőleg igényt tart Péter önérzetén ez a sérelem halálos sebet ejt és minden sejtje, minden idegszála elégtételért liheg. Ez az elégtétel a sérelem természetéből következik. Péter megtudja, hogy a tanár írt egy természetrajzkönyvet a felsőbb osztályoknak és nyomban hozzáfog, hogy annak anyagát – amelyből minden valószínűség szerint maga a szerző sem tudna hibátlanul idézni – az első szótól az utolsóig – bámulatosan rövid idő alatt – bemagolja. Ez az ő bosszúja. Be akarta bizonyítani, hogy a sérelem méltatlanul érte. A dolog valami úton-módon kitudódik – talán ő maga „jelentette fel” magát – és az a tanár, aki őt ebben az ügyben maga elé idézi, fejcsóválva jegyzi meg: „Micsoda ország felforgató lesz tebelőled!…”
Mi egyéb is lehetne? Aki így szenved semmiségektől s ekkora bosszúvággyal hat vissza rájuk, annak a sorsa egyszer és mindenkorra beteljesedett. Aki ennyire védtelen és kiszolgáltatott, s ugyanakkor ennyire érzékeny és becsvágyó, az összetevőiben és jellem-meghatározásaiban tipikus papiros-ember, akinek a papiros egyetlen és nélkülözhetetlen lételeme, mint a halnak a víz, vagy a madárnak a levegő. Nincs kibúvó, hátsó ajtó. Ő csak papíron boldogulhat az életével; csak papíron állja meg a helyét, és csak a papíron érvényesülhet azzal a súllyal, amelyre minőségénél fogva tart igényt, mert erre egyéb helyzeti erő hiányában, a valóságos életben képtelen. Így lebeg élet és papiros között, Mohamed koporsójaként, szívében állandó Isten- és lángelmekáromlás sérelmeivel, örök hadiállapotban mindazzal szemben, ami ellene tör s őt elveszíteni, megsemmisíteni igyekszik. Élete azzal telik el, hogy védi a megérdemelt helyét, visszautasítva és kellő értékükre szállítva le az élet méltatlan piszkolódásait. Ez az elégtétele s egyben az a gyógyító ír és kötés a sebein, amelytől a különben rendszerint jelentéktelen karcolás, mint a cukorbetegek esetében, halálosan elmérgesednék. Ez a feladata és ez az, amit művészetnek, művészi alkotásnak nevezünk. Ha tudni kívánjuk: ezért alkot a művész. Vedd el tőle azokat a személyétől elvonatkoztathatatlan indítékokat, amelyek harcra és bosszúra késztetik, váltsd meg szenvedéseitől, gyógyítsd ki beteges rögeszméiből, és elvetted tőle a művészetét is, megsemmisítetted minden arra irányuló akaratát és becsvágyát, hogy nagyot és rendkívülit alkosson. [328]