Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Békássy Gyöngyi: Mezőket járva

A viharterhes ég még hangtalan,
Komor nagyúr a csend a nagy mezőn,
De a borzongó fűnek hangja van,
Hajló gazocska rí esedezőn,
Szánom letörni, állok a mezőn.
A földi élet kegyetlen, otromba,
Lábunk gyilkol, bár nem tudjuk, mikor,
Tépő kezünk világokat dönt romba
– Sok kínt vet föl az élet, míg kiforr! –
S mindegyik léptünk szépséget tipor…
Hisz minden talpalatnyi földön kis világ van,
Füvek, bogárkák élnek boldogan,
Lélek pattan ki a pöttöm világban,
S lélek veszt harcot és romlás fogan
Amerre ember lába átrohan.
Atyám! A mezőben csodáért kiáltok:
Ha lélek vinné léptünk, nem a test!
Nyomunkban áldás kelne, sosem átok!
Tipró a letiporttal esdve esd
Léptünk az anyaföldön Te vezesd!
Atyám! A magyar sors sodrába kiáltok:
Utunkon gázol – nem ember – rút vaskor,
Tombol a veszett, részeg halottas tor,
Nyomán űr tátong, mohó, véres katlan.
Atyám! Elvész itt most az akaratlan!
A rétre térjünk-e, törtetve, tiporva?
Tán keveset tapos le sarkunk a sajgó porba,
S lábunk a küzdő rögben elakad…
Atyám, ne hagyj itt veszni gyalázatban,
Bűntelen hadd legyen léptünk s alázatlan,
Jaj, adj fajomnak táltos szárnyakat! [552]

[Kép 02] Hangya András rajza [553]