Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Herceg János: Botrány a családban

Elismerem, minden oka megvolt a nevetésre annak a vasutasnak, aki a hasát fogta, amikor meglátott leszállni a vonatról. Fekete bársonyzeke feszült rajtam, lebegő lila művésznyakkendőt viseltem és fehér teniszcipőben rúgtam a port. Egyik kezemben a hosszú festőállvány, másikban pedig a zsák, amelyben a vásznat és az ecseteket cipeltem egyik faluból a másikba, mivel vándorfestő voltam. A falusi gyerekek sem ok nélkül szaladtak utánam és rikoltoztak: héj zsidó, mi van eladó? – valóban úgy nézhettem ki, mint egy különös madárijesztő, vállamra lógó rendetlen hajammal, amelyet csimbókokban vitt széjjel a szél.
A hegyes bajszú, bicegő hajdú nem is akart beengedni gazdájához, láttam legszívesebben becsukna a tetves zárkába zsebmetsző cigányok közé, de legalábbis kifaggatna, nem én húztam-e ki az elmúlt búcsúban a pap aranyóráját, mert úgy szúrt a szemével és annyit kérdezett, mintha zavarba akart volna hozni, hogy végül mégis rátérhessen bűnös titkaimra.
Erélyes fellépésem segített át a bajon s az a szerencsés ötletem, hogy gazdáját egyszerűen Gyulának mondtam, mintha pincér lenne, vagy legalábbis jó barátom. Amikor megkérdeztem tőle, bent van-e Gyula, meghökkent és váltogatta repedt csizmáit, reszelte velük a padlót, bajuszának két hegyes vége alázatosan lekonyult, hunyorgó szemében pedig valami ijedt tiltakozás jelent meg, de én tudtam, hogy az nem ellenem szól, hanem ura ellen, akinek talán mégsem ment el a jó dolga, hogy ilyen jött-ment rongyásszal tartson fenn barátságot.
Már rátette kezét a rozsdás kilincsre, de még kapirgált görbe ujjaival a vastag ajtón, amely olyan volt, mintha csokoládémázzal kennék hébe-hóba; egyik oldalán ujjnyi tócsában állt a festék, másikon meztelenül lógott ki a fa; már köhécselt, amivel figyelmeztetni akart, hogy: no most bekopogok, de én megijedtem, hogy csak csalogat, s esze ágában sincs kopogtatni, ezért ellöktem az ajtó elől és benyitottam a hivatalba.
Gyula íróasztala mögött ült, kopaszon, kövéren, sápadtan és püffedten, mint egy eleven halvány. Nehéz szemhéjait, amennyire tőle tellett, felhúzta, hatalmas fejét előretolta, láttam meghökkent egy kicsit, mert nem találkozott még eleven művésszel és mindig kerülte a bolondokat. Mintha morgott is volna valamit, vagy csak zavarát nyelte le vastag kortyokban? [542]
– Alázatos tiszteletem, Gyula bátyám – így köszöntöttem kedves, csengő hangon – bocsásson meg, hogy munkájában zavarom.
Erre ő még előbbre tolta nehéz fejét, egy égő sugárkévébe, amely a tenyérnyi ablakon úszott be virágillattal és barmok bőgésével. Kék kezét, amely kövér volt, de mégis olyan, mint egy gyermeké, kék kezét felemelte, felém bökött, mint a tanító az iskolában és így szólt:
– Na mi az? – És a keze a levegőben maradt, mintha megmerevedett volna kis időre, vagy mintha fenyegetni akart volna, hogy addig nem teszi le, míg nem válaszolok. Mit is tudtam volna mondani erre a kérdésre, ami nem is volt kérdés, csak kényelmes, lusta böfögés, ahogyan a parasztokkal szokott beszélni.
– Festőművész vagyok, most jöttem Münchenből, a művészetek városából és portré-tanulmányokat szeretnék végezni az intelligencia körében.
– Na és? – böfögött ismét és végre leeresztette kezét az asztalra, amelyen nagy darab véres hurka feküdt, mintha éppen uzsonnájában zavartam volna meg. – Na és? – dörmögött még egyszer most már egykedvűen és felvett az asztalról egy olyan monoklit, amilyet az órások használnak, azt ráültette egyik szemére és vizsgálni kezdett tetőtől-talpig.
– És, mint a helyi intelligencia legelőkelőbbjét, legyen szabad Gyula bátyámat megtisztelni legelőször.
– Hát ez nagyon kedves, kérlek – akart motyogni valamit újra, de én a szavába vágtam, nem engedtem, hogy folytassa, hogy udvarias szólamokkal lökjön ki, én beszéltem, hivatkoztam őseimre, akiket hősöknek és nagyuraknak ismer a történelem és az ő dicsőségükhöz én méltó akarok lenni művészetemmel. Csak futólag említettem, hogy a szolgabíró jó barátom, – s pillanatra magam is elfelejtettem, hogy hozzá is így törtem be, tőle tudtam egyébként, hogy Gyulának hívják ezt a szörnyeteget és biztos sikerem lesz nála – s valóban, a szolgabíró említésére leeresztette kicsit borzalmas szemhéjait és most már helyet mutatott maga mellett egy vedlett hátú karosszékben, amelynek mozgott és sírdogált a lába.
Barátságosan elbeszélgettünk, igaz, folyton nekem járt a szám, ő kijelentette, hogy vendége vagyok, reggeltől estig pingálhatok a házában, s egyáltalán érezzem magam úgy, mint otthon.
– Foglalkozol numizmatikával, kérlek? – kérdezte később, és ismét feltette szemére az órás monoklit, egy penészes rézpénzt emelt a napsugárba és élvezettel csettintett a nyelvével, hogy ilyen ritkaság került a birtokába. Mielőtt hazamentünk, megettük a véres hurkát, a bicegő hajdú felpakolta poggyászaimat az udvaron ácsorgó kocsi csomagtartójára és ugyanazon a sárga batáron, sovány gebékkel döcögtünk mi is végig a falun. [543]
Most már nem röhögtek rajtam a gyerekek, nem kiáltoztak: zsidó, zsidó, a kapukban álltak tátott szájjal, egy lábon és úgy bámultak utánunk. Akácfák integettek az útról és messze egy szürke ház ablakából piros kendő lengett felénk.
– A feleségem már vár ránk – pufogta Gyula egy zökkenőnél és dagadt ujjával a piros kendő felé mutatott.
*
Vilma, Gyula felesége, szép, szőke asszony volt, kékszemű és hideg, mint a szentek. Az ura nem érdemelte őt, s ezt úgy látszik az asszony is tudta, mert nem volt hozzá soha hízelgően kedves, szüntelenül a fejét fájlalta, kendőket csavart a nyakára és minden reggel templomba ment. Békésen éltek mégis, a férj boldog volt, – ott vannak neki a rézpénzek, gondoltam – az asszony pedig, talán nem is akart boldog lenni.
– Hát itten festhetsz öcsém rogyásig, – szusszantotta Gyula, amikor asztalhoz ültünk – van itt asszonynép, baromfi, gyümölcs a fákon… Csinálhatod, kérlek a művészetedet…
Még délután elindultam egy kis terepszemlére, bejártam a gyümölcsöst, a kicsi szőlőt, amely a ház végében, ragyogó lankán feküdt, fiatalon és zölden, mint egy egészséges gyermek; eljutottam a szérűskertbe is, ahol Milka, a cselédlány teregette a mosott ruhát. Egy székről ágaskodott a magas kötél felé, nyújtogatta a karját, feszítette a derekát, ahogy átdobott egy-egy darabot a kötélen, s szoknyája ilyenkor térden felül csúszott és kivillantak erős lábszárai, amelyeket én lilának láttam és hamvasnak, mint a szilva.
Legszívesebben berohantam volna a lakásba, hogy megörökítsem ezt a képet, de röstelltem magam az asszony előtt, hát csak szívtam a pipámat és messziről sandítottam a lányra.
A ház verandájáról Vilma kiáltott felém, hogy jöjjek, nézzem meg a szobámat, ki van takarítva, tiszta, elfoglalhatom.
– Sajnálom, hogy nem adhatok szebbet, kényelmesebbet – mentegetődzött és összefogta nyakán a kendőt, mert még délben a torkára panaszkodott – ez a mi vendégszobánk és kívánom, hogy jól érezze magát benne. – Menni akart, de én visszatartottam és pimasz hízelgéssel így szóltam:
– Azt hiszem, mindjárt nagyságos asszonyon kezdhetném a képet, szép finom az arca, élvezet lesz dolgoznom.
– Ó, csak nem, – rémüldözött őszinte hévvel – csak nem akar engem lefesteni?! Mire való az? Csináljon inkább az uramról egy képet és arról, akiről ő szeretné… Rólam, minek?
Kerestem a szavakat, hogy valami kedveset és megnyugtatót mondjak, mert éreztem, hogy erre most nemcsak a helyzet megmentése miatt van szükség, de az asszonynak is ez kell. Ő várt is néhány pillanatig, hátraszegett fejjel nézett rám, de hogy meglátta buta bámulásomat, szó nélkül megfordult és kiment.
Este a vacsoránál, amint megettük a húsokat, Gyula feje előrebukott, mint egy hatalmas görögdinnye, s míg a tésztát és gyü[544]mölcsöt majszoltuk, ő aludt és hangosan hortyogott.
– Így szokott mindig – mondta az asszony – akár vendég van, akár egyedül vagyunk, ő elalszik. Napjában tíz szót sem beszél velem. Talán csakugyan piócákat kellene ráengedni, vagy vért venni tőle, mert így egyszer elalszik az asztalnál és nem ébred fel többé.
Sírva fakadt. Oldalt fordult az asztaltól, úgy törülgette könnyeit. Eljövendő özvegységén szomorodott el, vagy unalmas életén? Egyelőre nem tudtam választ adni magamban erre a kérdésre. Szótlanul ültünk hát, az asszony néha sóhajtott. Milka lerakta az asztalt, aztán lehajolt gazdája lábai elé és kezdte oldozni róluk a csámpás cipőket.
– Ez is szép szokás, ugye? – fordult felém könnyeiből Vilma. – Itt kell levetni róla a cipőket, mert ha érzi a hideg köveket, felébred és bemegy aludni. Ezt is ő akarja így.
S valóban, alighogy Milka lehúzta lábáról a cipőt, és harisnyát kioldotta alsónadrágja szárait, hogy kibuggyantak vörös, visszeres bokái, Gyula nagyot nyögött, karját a levegőbe lökte, ásított és lassan felállt.
– Jójcakát, gyerekek – intett nekünk boldog félálmából mosolyogva, aztán betotyogott a szobába. Egyedül maradtunk és nem tudtunk miről beszélni. Az abroszt gyűrögettem és utánoztam az asszony sóhajtásait, aztán elbúcsúztam tőle.
Szobámba mentem, kinyitottam a kertre nyíló ablakomat és néztem bele az éjszakába, szerettem volna visszacsalogatni a délutáni hangulatot Milkával, de nap helyett hold volt az égen, hosszúra nyúltak az árnyak, ami akkor valóság volt, most sejtelem lett; sárgán ragyogtak a csillagok, messziről részeg legények éneke és kutyaugatás hangzott felém.
Aztán megnyikordult az ajtóm és a résen Gyula dugta be fejét.
– Hát te nem feküdtél le? – csodálkoztam – Azt hittem régen alszol, s valami szépet álmodol.
– Á, fenét, – pislogott – feljöttem egy kis diskurzusra, mert tudod, az asszony előtt nemigen lehet okosan beszélni.
Csodálatos, most nem láttam oly rútnak, oly püffedtnek, dagadtnak. Fürgén mozgott, széket vett, leült, keresztbe tette lábát, legényesen kacsintott rám, hogy valami érdekeset fog mondani. Vártam mikor teszi szemére az órás monoklit, mikor emel rézpénzt a levegőbe, de neki esze ágában sem volt ilyesmi.
– Mondd öregem, csakugyan ügyes vagy te a portré-festésben? – kérdezte váratlanul, és úgy elhúzta száját, hogy nagy fülei megmozdultak, mint két legyező.
– Megpróbálhatjuk, kérlek. És azt hiszem a nagyságos asszonyról különösen sikerült képet tudnék festeni. Szép arca van, puha, nőies, de mégis határozott, nemes vonalú, tiszta…
– Menj a pokolba! – dörmögte bosszúsan. – Csak nem képzeled, hogy a feleségemet akarom lefestetni? Szó sincs róla! [545]
– Hát kit? – bámultam értelmetlenül.
– Milkát.
– Nem értem. Ezt a kis cselédet?
– Igen, őt.
Furcsának találtam a dolgot, de ő mosolygott és fürkészően hunyorgott felém. Eszembe jutott az a jelenet ott az asztalnál, amikor Milka lehúzta lábáról a cipőjét és megláttam visszeres bokáit; nevetnem kellett.
– Nézd – mondtam neki tréfásan, mint a cinkosa – én szívesen lefestem azt a lányt, de ha baj lesz belőle, te tartod a hátadat.
– Ne félj, nem lehet baj – felelte türelmetlenül. – Mikor kezded el?
– Akár mindjárt reggel, nem bánom.
– Csak hajnalban festhetsz egy-két órát, amíg Vilma alszik. Mert, tudod, egy kicsit féltékeny rám az az asszony. Hát szóval én négykor felkeltlek Milkával együtt, jó? – Megállapodtunk és ő elment.
Nekem újra nevetnem kellett, hát persze, szeretője, azért is csiklandoztatja vele a lábát vacsora után. – De csakhamar elkomolyodtam. Gazember, mondtam félig hangosan magam elé, gazember. Gyorsan lefeküdtem és vártam a hajnalt. Sokáig nem tudtam elaludni, félálomban fetrengtem és Milkával álmodtam azután. Ruhákat teregetett a napon és hívott engem a szőlőbe. Mentem volna szívesen, de ott terpeszkedett egy karosszékben Gyula és nézte a lányt.
Hajnalban nem kellett engem ébreszteni. Az ablaknál álltam már és lestem a pirkadó napot felbukkanni két szőlőtő között. Gyula halkan surrant a szobámba, kicsit lihegett az izgalomtól. – Lehet már, megvagy már? – Valami ilyesmit motyogott és kivezetett a szérűskertbe, ahol Milka már várt ránk. Egy fának támaszkodva állt, bután mosolygott és én akkor láttam csak, hogy egy szál ing van rajta.
– Így szeretném, pendelyben – mondta Gyula izgatottan, remegő hangon – mert ez az igazi.
Reszkető kézzel rajzoltam meg a vázlatot. Többet nem is csinálhattam akkor reggel. Milkához nem beszéltem, rosszkedvű voltam, fáradt, mint akit megvertek. Fiatal voltam még és romlatlan.
Szédülten ültem a reggelinél. Gyula nagyokat nyújtózott, az asszony pedig megkérdezte milyen volt az első éjszakám házukban.
– Nagyszerű. Jól aludtam és tündérekkel álmodtam, mint régen már.
– Meghiszem azt, – mondta Gyula – nálunk ízlik az alvás.
Kábultan járkáltam egész nap, elkerültem az asszonyt, kerültem Milkát, legszívesebben ebédre sem mentem volna, de nem tudtam elfogadható okot találni, hogy kimentsem magamat. Határta[546]lan gyűlöletet éreztem Gyula iránt, tudtam volna megölni, széttaposni a fejét, mint valami mérges hüllőnek.
Következő hajnalon szobámba hívtam a lányt. Az alapszíneket nem rakhatom fel napsütésben, hazudtam Gyulának, tompított világítás kell ahhoz.
– Szereted te ezt a gazembert? – kérdeztem Milkától minden átmenet nélkül, amint Gyula kisurrant a szobából. – Szereted, mondd, ne hazudj?
– Nem. – felelte csendesen és lehajtotta a fejét, mintha egyszerre elszégyellte volna magát.
– De a szeretője vagy! Elcsábított, ugye? Megfenyegetett, hogy kidob, ha nem leszel az övé, kitoloncoltat a faluból, tönkreteszi a családodat, kilöki apádat, azt a nagybajuszú hajdút a hivatalból, ugye kényszerített a gazember, ugye?
– Nem vagyok én az ő szeretője – válaszolta sértődötten, szinte dacosan a leány – van nekem különb legényem. Csak ő ruhát vesz nekem, pénzt ad, meg hát, ő a gazdám. Szereti, ha körülötte forgolódok, szereti, ha csiklandozom a talpát esténként… ez az egész. – Aztán felkelt és menni akart.
– Ne menj még – kiáltottam eszelősen és megfogtam a karját – ne hagyj most magamra, mert megőrülök.
Leült, ölébe tette kezét és nyugodtan nézett rám.
– Mit akar velem az ifiúr? – kérdezte.
– Hát nem vagy a szeretője, ugye – mondtam megcsendesedve – azt mondod, nem vagy. Jó, menj akkor…
De amikor felállt, hogy elinduljon, átöleltem. Ő ellökött, de én erősebb voltam nála, birkóztam vele, csókokkal borítottam el hamvas arcát, rugalmas karjait, fekete haját, amely olyan volt, mintha nem is haj volna, mintha húsból és vérből volna, mint a teste…
A nap már elérte ablakomat, kint lángokban állt a lanka és én akkor megfogtam Milka kezét, a szemébe néztem, mély barna szemébe és csendesen, mintha magamnak mondanám, így szóltam:
– Lehet, hogy te cseléd vagy, paraszt vagy, nem hozzám való, de szeretlek. Talán azért van ez, mert fiatal vagyok, te pedig gyönyörű vagy, erős, mint a természet, vagy az élet. És én most úgy érzem, az lenne a helyes, ha elmennék veled innen, elmennénk és szeretnénk egymást örökké, és te szülnél nekem erős fiúkat, meg kedves kislányokat… Akarod, Milka?
De ő nem felelt. Zavartan állt mellettem néhány pillanatig, akkor kiment a szobámból, hogy megfejje a teheneket és elvégezze a munkát a ház körül.
Aznap hangos sírásra lettem figyelmes. Milka sírt, az asszony kiáltozott vele. Csapkodást hallottam, talán meg is verte.
Elmentem a kert végébe, hogy semmit se halljak, az ecset idegesen járt a kezemben, rikító foltok meredtek rám a vászonról, [547] szerettem volna összetörni mindent és meghalni azután. De nem volt erőm semmihez.
Később Milka jött értem. Szeme ki volt sírva és hiába faggattam, nem akart beszélni. Asszonya hivat, menjek fel a házba, ennyit mondott csupán, aztán elsietett.
Vilma az ebédlőben ült, a rózsás abrosszal leterített asztalnál, az ő szeme is vörös volt, a sírástól nyilván. Azért hivat, hogy kidobjon, mert megsejtett valamit, gondoltam, de ő mosolyogva fogadott.
– Csak két napja, hogy itt van a házban – mondta és hosszú ujjaival a nyakán babrált, kendőjét húzgálta – de nekem máris hiányozna, ha elmenne. Azért van ez bizonyára, mert hozzánk oly ritkán jön valaki, s nekem nagyon jólesik egy kis változás, mert senkivel nem érintkezem, láthatja, még az urammal sem beszélek. Tudja, nagyon boldogtalan vagyok, amiért nekem nincs gyermekem, talán ezért is romlott el az életünk. De miért is beszélek magának ezekről az unalmas dolgokról? Hiszen csak azt akartam megmondani, hogy érezze jól magát és maradjon még sokáig nálunk. És ne törődjék az urammal…
– Boldog vagyok, hogy itt lehetek, asszonyom – feleltem zavartan – a férjével pedig igazán csak annyit törődöm, amennyit megérdemel. Ugye, nem haragszik ezért az őszinteségért?
Szemei megteltek fénnyel, arca mosolygott, s hosszú szép kezét kinyújtotta, mintha meg akarta volna simogatni a fejemet, de megfogtam és megcsókoltam.
– Köszönöm, hogy megértett, – súgta halkan –, de menjen most, fessen, álmodozzon, érezze jól magát.
S akkor egyszerre boldognak éreztem magam. Sokáig örültem a fiatalságomnak, erőmnek, akkor nyírattam rövidre a hajamat, dobtam sutba bársony zekémet, s mindent, ami nevetséges külsőt adott. Férfi lettem, hódító… és azt hittem a nappal pajtáskodom. Szerelmes voltam, fiatal, boldog.
Gyula minden este betotyogott a szobámba. A képet akarta látni Milkáról. Türelmetlenül sürgetett.
– Sokáig pingálod te azt a lányt, barátom – mondta és láttam, hogy gyanakszik rám – lehetne talán mégis látnom a képet, ha nincs is készen.
Disznószemeit belém fúrta, éreztem, sejti a titkot és nevettem tehetetlenségén, ahogy előttem ült, azaz inkább lógott a széken, mint egy súlyos, elomló batyu, állati vággyal és emberi türelmetlenséggel, telítve. Amiért ő reménytelenül vágyakozott, az enyém lett. Pedig úgy élhetett volna, mint egy basa, de tehetetlenséggel verte meg az Isten. Visszeres lába volt, rengő kövérsége, lusta volt, renyhe és öreg, fogatlan száján befújt a szél. Nem vetekedhetett velem. Azt hitte cselédje vagyok én is, vagy, mint a felesége, pénzzel fizetett mártír, aki kiszolgálja őt. Csúnyán csalódott. [548]
– Hohó, pajtás – mondtam neki fölényesen a képre, de másra gondoltam – hohó, nem olyan egyszerű a dolog, ahogyan te gondolod. A művésznek át kell élnie feladatát, anélkül nem megy.
– Talán jobb lett volna el sem kezdened – jegyezte meg bánatosan – úgy látszik túl nagy feladat ez neked.
– Éppen ezért sikerül majd, mert izgat, mert nagy feladat – magyaráztam kegyetlenül – hiszen a fiatalság: erő és hit – s az túlsegít engem a bajokon.
– Majd meglátjuk, – szólt felém az ajtóból kifelé menet – majd meglátjuk mi lesz a végén.
– Meglátjuk, persze – feleltem és kitört belőlem a kárörvendő, kaján nevetés – meglátjuk…
Kedvenc voltam a házban. Vilma anyás szeretettel vett körül, gyengéd volt, kedves és figyelmes. Milka pedig nem mondta többé, hogy különb legénye van. Boldogan simult karjaimba hajnalonként, s talán már ő is hitte szegény, hogy egyszer elmegyünk együtt és örök szerelemben élünk majd, mint a galambok. Az asszonyok hittek, megbíztak bennem. Egyiküknek sem jutott eszébe ellenem fordulni, egyikük sem érezte, hogy egyszer még nagyon boldogtalanok lehetnek miattam, mert szerencsétlenségüket mégis én hoztam felszínre.
Gyulával szemben már nem leplezték gyűlöletüket. Vilma gorombáskodott vele, Milka pedig sokszor órákig hagyta hortyogni az asztalnál, míg eszébe jutott levetni lábáról a cipőket és elvégezni a vacsora utáni szertartást.
Ő kétségtelenül észrevette ezt. Néha elfogta cinkos tekintetünket Vilmával, szerelmes pillantásainkat Milkával és olyankor bosszúsan dörmögött. Általában, nagyon megváltozott az utóbbi napokban. Keveset evett, nagy feje, amely gömbölyű volt, most megnyúlt és arcán vastag redőkben lógott a háj. Egy este, amikor csakugyan sokáig váratott magára Milka, Gyula hirtelen abbahagyta a hortyogást, kék öklével az asztalra csapott és felkiáltott:
– Mi az, mi van az én házamban?! Hát senki sem törődik velem? Minek vagytok itt? Minek vagy itt?! – És felém bökött és vészt jóslóan hordozta körül elborult, véres tekintetét. Félelmetes volt és szánalmas egyszerre.
– Nem vagyok a cseléded, hogy így beszélj – állt fel Vilma – éppen elég sokáig voltam a cseléded, mert hallgattam, mert irtóztam a családi botránytól, elég ideig voltam a rabszolgád, többé nem leszek az. – Hideg volt és kegyetlen, szavai úgy hangzottak, mintha halálos ítéletet hirdetne zsarnoka felett.
– Mi?! Micsoda?! – És feltápászkodott Gyula is, megmarkolta az asztalt, várni lehetett, hogy földhöz vágja, pozdorjává töri, de ebben a pillanatban előkerült Milka, elkapta a dühöngő ember karját, megrázta. [549]
– Elég! – ordította. – Elég volt, gazember, most vége mindennek. A disznók közé kellene zárni magát az ólba.
És vaskos kezével verni kezdte gazdáját, sikoltva, mintha a saját haját tépné és kacagott is kísértetiesen a felszabadultság mámorában.
– Ne sajnáld, Milka! – kiáltott az asszony is – most megfizetünk neki, most szabad vagyok. – És felkacagott velőtrázó kacagással, mint az őrült.
Dermedten ültem néhány pillanatig a székre fagyva. Gyula feje tompán koppant az ütések alatt és akkor egyszerre, mintha engem vertek volna, úgy éreztem. Az asszonyok összefogtak a férfi ellen és mindez miattam. Kínos érzés volt. Hirtelen felugrottam az asztaltól, felszaladtam szobámba, összekaptam szegényes holmimat és kirohantam a házból.
Hetekig, hónapokig nem leltem nyugtomat, nem tudtam elfelejteni azt a borzalmas estét, s azokat a szép napokat. Szenvedtem, gyötrődtem, kínlódtam sokáig. Az emlékezés is sokáig kísértett. Milkát láttam, kemény karjait éreztem a vállamon, hamvas arcát simogattam és csókoltam a haját, amely olyan volt, mintha húsból és vérből volna. Hosszú ideig emlékeztem Vilma jóságára, szenvedő, puha asszonyiságára, amely olyan volt, mint egy őszi napsugár.
És most kezdem sajnálni Gyulát is. Most, hogy öregszem, félek, hogy a szellemek, akik mindent látnak, és mindent tudnak, visszafizetik nekem, mert ilyen csúfosan megcsaltam őt a fiatalságommal. Félek az öregségtől, növényi ételeket eszem, korán fekszem, korán kelek és pálinkával dörzsölöm a bokáimat. Minden reggel nagyobb lesz a homlokom, és évente elhullattok egy-egy fogat. Szeretnék hinni az angyalnak, aki ágyamnál ül éjszakánként és biztat, felejtsem el a nőket, zárjam ki szívemből a szerelmet és minden jó lesz akkor. Félek, mert nem szeretnék úgy járni, mint Gyula, szerencsétlen barátom, akit megcsaltam.
Mi is lett vele? Megfojtották akkor este, vagy azóta is ott trónol hivatalában, mint a bálvány? S az asszonyokkal? Milka talán a városban fonnyadt el, Vilma pedig továbbra ott maradt boldogtalan és irtózva gondol arra, hogy egyszer mégis botrány volt a családjában?
Vagy talán alattomosan szövetkezve együtt tették el láb alól zsarnokukat, légypapírt áztatva ételébe, hogy örökre szabadok legyenek…