Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Végvári Zsolt: A Beogradi „Bólyai Farkas” egyesületről

Már megszoktuk, hogy iskolaév végén minden iskola igazgatósága értesítőt ad ki és beszámol az elmúlt esztendő munkásságáról. Szokás ilyenkor megdicsérni, példának állítani a jelesen végző diákokat. Nem ezt teszem, mert sokszor bebizonyosodott, hogy ez téves szokás. Az életben a küzdelmes harc, nem kérdezi, hogy milyen a bizonyítványunk, hanem azt vizsgálja, hogyan tudjuk megállani a helyünket és – különösen ma és itt – hogyan tudjuk szolgálni népünket.
Tulajdonképpen nem beszámoló, hanem inkább kép akar lenni ez a kis írás, mely keresztmetszetét adja a Beogradban tanuló magyar egyetemi hallgatók életének és felelősségteljes munkájának.
*
Hét esztendővel ezelőtt a Beograd-i egyetemet látogató magyar hallgatók között néhány öntudatos, előrelátó magyar ifjú mozgalmat indított, hogy a magyar egyetemi hallgatók egyesületét megteremtse. Minden kezdet nehéz és bizony sok akadállyal küzdöttek meg ifjaink is annak idején, amikor megindult a toborzás. Hamarosan rájöttek – még a tartózkodóan viselkedők is – hogy mennyire szükségünk van egy egyesületre, ahol a Beogradban tanuló magyar diák nemcsak otthont talál, hanem ahol a történelemben, helyesírásban és irodalomtörténelemben tovább is képezheti magát.
Hogy mennyire szükségünk volt és van még ma is erre az egyesületre, azt legjobban bizonyítja az a munka, melyet egyetemi hallgatóink az egyesület keretén belül és kívül végeznek. Maga az egyesület arra hivatott, hogy tagjait népünk öntudatos, hű fiaivá és erős oszlopaivá nevelje. Tudatában vagyunk annak, hogy népünket nemcsak azon a téren kell szolgálnunk az egyetemen, melyre képesítést nyerünk, hanem kulturális és gazdasági téren is. Csak így tudjuk betölteni azt a feladatot, melyre – különösen a kisebbségi sorsban – népünk szolgálata kötelez.
* [309]
A Beograd-i Braničevska utcai 6. számú ház kívülről semmitmondó, szürke, régi épület. Ebben az épületben van a „Bólyai Farkas”, a Beograd-i magyar egyetemi hallgatók kultúregyesülete. Amikor az ember belép az udvarba, szép virágos-kert fogadja rózsákkal és egy hatalmas hársfával. Az érkező máris otthon érzi magát. Hát még, amikor benyit a kis szürke ház ajtaján. Hazai levegő csapja meg, mosolygó arcok, és magyar szó fogadja. Milyen jólesik a nagy városban a hazai légkör, milyen megnyugtató, hogy megeredhet a magyar szóáradat, és szabadon repeshet a lélek e kicsiny szigeten, mely a miénk!
A keresztény magyar szellem mindenképpen kifejezésre jut egyesületünkben. Nincs különbség közöttünk, bármely felekezethez is tartozzék, s legyen szegény vagy gazdag. Ezt nem csak valljuk, hanem egyesületünk minden munkájával és életmegnyilvánulásával is bizonyítjuk.
Az elmúlt iskolai évben különösen arra törekedtünk, hogy ifjainkban meggyökeresedjék a kötelességtudás és a népünk iránti felelősségérzet. Nem könnyű feladat ez, amikor szétszórtan élünk és középiskoláinkban egészen más a szellem De a feladat szent, mert népünk jövője függ attól, hogy milyen vezetőket nevelünk számára. Ez a nevelési irány nemcsak elsőéves hallgatóinkra vonatkozott, hanem egyesületünk minden tagjára. Meg is értette mindenki és szorgalmasan részt vett minden olyan összejövetelen és előadáson, amellyel nemcsak önmagát művelhette, hanem amelyeknek tanulságaival felkészülhetett népe nevelésére is. Az előadások megválasztásánál és összeállításánál különös figyelemmel voltunk arra, hogy azok ne csak elszálló mondatfoszlányok legyenek, hanem termékenyítőleg hassanak, és a gondolkodásra serkentsenek, tehát ne múljanak el nyomtalanul. Sokszor rájöttünk már, hogy milyen nagy szükségünk van mindannyiunk lelkének felrázására. Szinte megkönnyebbülten távoztunk el egy-egy előadásunkról, tudván, hogy általa nem a magunk oltárán gyújtottuk meg a lángot, hanem szenvedő népünkén. Mikor honfoglaló őseinkről, Árpád házi királyainkról, Rákócziról, nagy költőinkről, népi zenénkről stb. hallottuk remegő hangon felcsendülni a szót, szemünk elfátyolosodott a könnytől, mert éreztük, hogy áldozunk. Türelmetlenül vártuk mindig a szerda estét, hogy halljuk a hívó, biztató, tanító, intő és megtartó szót. De nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem a Beogradban lakó, kulturált s magyar szót szomjazó lelkek is várták mindig ezt a napot. Ilyenkor, előadásunk után, felcsendültek népdalaink és szárnyra kopott örömünk és bánatunk. De bármennyire is örültünk, sokszor sírtunk gyönyörű népdalunkkal:
„Jaj Istenem, rendelj szállást
Mert meguntam a bujdosást
Idegen földön a lakást.
Éjjel-nappal a sok sírást.” [310]
Előadásainkat, népdalainkat kivittük a falura is. Nemcsak csoportosan, de ha egy-egy ifjú megjelent közülünk otthon vagy másutt, nem állhatta meg, hogy ne szóljon valamit népünkhöz – ne tanítsa, ne buzdítsa. Igaz, sohasem munkálkodhatunk fajtánkért annyit, hogy azt állíthassuk magunkról: eleget tettünk küldetésünknek, mert küldetésünk halálunkig tart. Egész életünk egy égő fáklya, melynek lángja csak annyit ér, amennyit a magyar eszme terjesztésében s a sötétség eloszlatásában bevilágít.
Amint láthatjuk, munkakörünk igen tág. Amit végeztünk, nem azért tettük, hogy megdicsérjenek érte, hanem mert elkötelezettséget érzünk népünk nevelésére. Hogy munkánk milyen eredménnyel végződik, azt most nem tárgyaljuk, de hisszük, hogy nem volt hiábavaló. Mint ahogy a magvető is elveti a magot, és nem tudja mennyit fog hozni a termése, mi is így munkálkodunk, bízva a Mindenható megsegítő erejében. Munkánk értelmét fejezzék ki egyik neves írónk e gyönyörű sorai:
„Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges-végtelent,
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy mikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés…”
*
A Beograd-i magyar egyetemi hallgatók „Bólyai Farkas” kultúregyesületének 91 rendes tagja van. Körülbelül 20-an vannak olyan Beograd-i magyar egyetemi hallgatók, akik távol tartják magukat egyesületünktől. Tagjaink többnyire szegény sorsú szülők gyermekei, s így segélyre szorulók. Nehéz a sorsuk, de türelmesen hordozzák terhüket, mert tudják, hogy mily szép hivatás vár reájuk. Egyesületünk sokszor erején felül segélyezi tagjait. Mindez természetesen csak pártoló tagjaink nemes áldozatkészségével lehetséges, akik tisztában vannak ifjúságunk neveltetésének és taníttatásának fontosságával. De még sokan nem ébredtek rá arra a felelősségteljes kötelességre, hogy gyermekeiket taníttatniuk kell, mert önmaguk létét és megmaradását csak így biztosíthatják. Pártolnunk kell tanuló ifjúságunkat, mert ők a mi jövőnk.
Itt megemlékezünk magyar tanítóképzős növendékeinkről is. Az elmúlt iskolai esztendőben 55 magyar tanítójelöltünk látogatta a Beograd-i tanítóképző magyar tagozatát. Ezek ifjúsági internátusban nevelkednek, ahol jó irányítás mellett készülnek a reájuk váró felelősségteljes és szép munkára.
Van önképzőkörük, ahol előadásokat tartanak, szavalnak, énekelnek, több hangszeren muzsikálnak, s ezzel is bővítik tudásukat. A tanulmányi eredmény, mellyel befejezték az iskolai esztendőt, biztató.
Bízzunk ifjúságunkban, mert megérdemli bizalmunkat. [311]