Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Herceg János: Szenteleky szerepe

A jugoszláviai magyarság kisebbségi élete két egyforma tartamú időszakra oszlik. Az első tíz esztendőben, amelyet talán a tájékozódás idejének nevezhettünk, népünk erejét a politika gyűjtőmedencéjébe próbálták vezetni, majd az 1929. év után, amikor a diktatúra lehetetlenné tette a kisebbségi politikát, megkezdődött a magyarság lelki megújhodása.
A húszas évek elején még nagyban folynak a kivándorlások. Akik nem tudnak belenyugodni a változhatatlanba, tovább mennek, akik pedig vállalják a kisebbségi sorsot, reményekkel vigasztalódnak. A reménynél egyebük csakugyan nem maradt. A jugoszláviai magyarság életkerete napról-napra kisebbre zsugorodik. A hivatalok egyre fokozódó nacionalizálása számtalan magyar ember kezéből üti ki a kenyeret. Akinek mégis sikerül megkapaszkodnia, annak legalább látszatra, meg kell tagadnia magyarságát. Középiskoláinkat egymásután zárják be, és a Pribičević-féle névelemzés a magyar anyanyelvű gyermekek kétharmada előtt csukja be a magyar elemi iskolák kapuit.
Népünknek le kellene törölnie a táblát, s elölről kezdeni mindent. Nehéznek, s szinte kivihetetlennek látszott a feladat, mert az itteni magyarság nem szokott hozzá az önálló élethez, – kezdeményező szerepe sohasem volt, s mint a monarchiának néprajzilag legszínesebb területén élő nép, örökké faji és politikai kiegyenlítődésre szorult. Tábláját több-kevesebb jóindulattal mindig mások írták tele, s neki aztán csak alkalmazkodnia kellett a szöveghez. A szó: kisebbség, toborozáshoz még nem elég erős, sem ahhoz, hogy világnézeti és osztálykülönbség fölött hidat húzzon és megalakítsa a maga egységét. A jövőről összedugott fejjel, s keserű szájjal, mint egy Ady-versben, lefüggönyözött szobákban beszéltek.
A történelemben tíz-húsz év azonban csak egy pillanat, s a gyorsan tűnő időben a jugoszláviai magyarságnak mégis sikerült magára találnia. Nem a gazdasági és politikai jogok kivívásában, hanem a sajátosan kisebbségi magyar öntudat kialakításában. Ez pedig a második tíz esztendő idejére esik és megteremtője, bármily hihetetlenül hangzik is, a szárnyait bontogató jugoszláviai magyar irodalom volt. [301]
Amikor minden politikai törekvés zátonyra futott, munkába kezdett a vajdasági magyar irodalom kis élcsapata. Írók addig is éltek ezen a területen, de vajdasági irodalomról legfeljebb, mint gyűjtőfogalomról lehetett szó, szellemi elkülönülésről semmi esetre. Aztán egyszerre, úgyszólván máról-holnapra, elkezdték hírét verni a vajdasági irodalomnak, hirdetni az összetartást és a hűséget vidékünk és népünk iránt. Az irodalmi mozgalom buzdító jelszavait átvették a lapok, s lassan kisajátították az egész hangszerelést. Végre megkezdődött a magyarság szellemi szervezése ebben a szétszórtságban és általános szervezetlenségben. Az irodalom ugyan sohasem győzött, s polgárjogot még ma sem nyert ezen a területen, de a hírverés jelszavai megmaradtak. A kovász kifolyt a teknőből és erjedni kezdett tőle minden élet, ami körülötte volt. Csodálkozni nem kell ezen, hiszen Kazinczyék idejében pontosan így történt: egy előfizetési ív nagyobb eredményt ért el, mint egy politikai beszéd, még akkor is, ha a hallgató nem nyúlt a zsebébe. A politikai szervezőket Kufsteinba vitték, s hogy a kulturális szervezésben tulajdonképpen megint csak politikai erők kapnak lábra, azt a hatalom csak jóval később vette észre.
A vajdasági magyar irodalom megteremtése Szenteleky Kornél nevéhez fűződik. Fekete Lajos erőteljes, kisebbségi öntudattal telített versei és Csuka Zoltán hite, rugalmassága és szervező készsége adták meg Szentelekynek, aki addig tündöklő elszigeteltségben élt, az első lökést az itteni nép felé. Még a Kalangya megjelenése előtt kezdett kibontakozni vidékünk kulturális jövője az egyik napilap irodalmi mellékletén, amelyet Szenteleky szerkesztett.
Amily szép volt Szentelekynek ez a későbbi szerepe, oly csodálatos, bár viszonyainkra jellemző a fejlődése. Bontsuk ki alakját a kegyelet elcsépelt szólamaiból és a megdicsőült halott magasztalása helyett, kísérjük végig a küzdő embert pályáján. Halála óta hét év telt el, s ez az idő életünkben, ha nem is történelem, de irodalomtörténet. Halott siratás helyett emeljük magunk elé példaként az élő ember cselekedeteit.
Szenteleky Kornél szerb patrícius-családból származott. Gyermekkora boldog gondtalanságban telt el. Igen korán tanult idegen nyelveket, s mire ifjúvá érett, járatos lett a világirodalomban. A századforduló sajátos irodalmi ízlése még tartott, s az iskola fogalmazása a szépről, amely akkor az, ha érdek nélkül tetszik, az úri osztálynak valósággal hitvallása lett. A realizmus mélyen úszik a víz alatt, s ami fölötte van, az a csendes mélabú, enyhe érzelgősség és regényesség. Az élet olyan, mint az álom, vallotta a vidéki magyar úri rend, Camoes portugál költő gondolatát felkapva, mert nem látott túl a kerítésén, s nem is akart rajta túllátni. A békebeli Bácska boroshordókkal és óriás kondérokkal volt tele, a megye urai állandóan úgy éltek, mint valami népünnepélyen, ahol a szó csak anekdotákban forog, s csárdás után a Sorrentoi emléket játssza a cigány. A Millennium boldog mámora [302] ezen a vidéken tartott legtovább. Talán szándékosan őrizték, mintegy utolsó kitombolásképpen, vagy csak azért nézték oly buzgalommal a rózsaszínű felhőket, mert éppen itt, már készülőben volt a vihar.
A fejlődő embert természetesen még igényeiben is befolyásolja osztálya. Amikor a fiatal Szenteleky az élet teljességéhez a nap mellé az árnyékot kezdte keresni, nem lépte túl osztálya határát, ahol pedig oly bőven szemlélhette volna, hanem azon belül kutatott utána. Reviczky Gyula, Leopardi, Nietzsche, Lessing, Szent Ágoston; költők, bölcsek és szentek adták neki azt a párlatot, amellyel eltarthatta, a romlástól megóvhatta az osztálya gazdag tömlőjéből szívott édes ízeket. Amolyan szellemi menekülés volt ez, kibúvás a lelkiismeret súlyos feladatai elől, menekülés a csömörtől, amelynek előbb-utóbb lázadásban kellett volna kitörnie.
Szenteleky fejlődésének ezeket a jeleit későbbi írásaiban is megtaláljuk. Első regényében, a Kesergő szerelemben a háború előtti Bácska, helyesebben a megye székhelyének életét írja meg elnéző szeretettel, világfájdalmas szemlélettel, amely nem tudott megkeseredni, s enyhe ízű maradt, mint a pörkölt cukor. Lengváry szerkesztő, aki egy kicsit Krudy Rezedájára hasonlít, elmegy erről a vidékről, mert úgy érzi, kötelesség szólítja, valójában azonban a veszélytől fél, a sártól és a paprikástól, a tespedéstől, amely elnyeléssel fenyegeti. Elmegy és visszatér újra, mert ezt a vidéket örökre itt hagyni csak a koporsóban lehet. Bácska csodálatos misztikuma nem bontakozik ki könyvében. Azt sem érezni, ami tulajdonképpen naggyá és végzetszerűvé teszi ezt a vidéket, mint az ország viharsarkát, ahol a gondtalanság, a jólét álarca mögött, az együgyű nemtörődömség vastag levegőjében, iszonyú dráma folyt és folyik azóta is. Csak jóval később, a halál kapujában világosodott meg Szenteleky előtt, hogy a nemzet tragédiájának magva ebbe a talajba esett, amikor lázas vízióiban úgy látta küzdeni egymással ezen a területen több nép erőit, mint roppant bivalyokat a roskadásig telt gyümölcsfák alatt, míg bent a házban dagadt pofával, mosolyogva alszik a gazda. Csak akkor döbbent rá, hogy mi is történik itt, az életnek micsoda küzdelme folyik… – Mindebből a sejtésnek csupán vékony fonala húzódik végig korai regényén. Amíg a biedermeieres történetet vetette papírra, legfeljebb a forró szél csapott arcába, amelyről nem tudta, hogy milyen erők üzenete, csak a felkavart, kellemetlen portól tüsszögött.
Későbbi írásai a fejlődés ellentétei szerint teljesen elfordulnak Bácskától. Szenteleky gyökerét vesztve él, s bármennyit is ír, célját nem találja meg. Nem is egyéni, a lélek válságáról van itt szó, hanem a viszonyokról, az egész életről, amely teljesen megváltozott. A monarchia összeomlott, Bácska már nem a Szent Korona országának tartozéka, s az ország után recsegve-ropogva összedőlt itt még egy külön világ is, amelyben a magyar középosztály élt. A lappangó nemzetiségi indulatok felszínre kerültek és [303] győzelmet arattak. Szenteleky a magyar hivatalnokosztály menekülését szemlélve, igazolva látja saját menekülési vágyát. Fiatalon került egy nagy poros bácskai faluba, ahol szerbek és németek mellett csak elenyésző számban laktak magyarok. Ott kellett élnie és küzdenie a megélhetésért. Társtalanul, egyedül élt a szívében magyar érzéssel, amely származása ellenére sohasem hagyott kétségeket benne, s irodalmi törekvéseivel, amelyek olykor-olykor egy nagykultúrájú széplélek enyhe izzású líráját és nosztalgiáját fejezték ki. Ekkortájt jelent meg „Úgy fáj az élet” című könyve, amely az eltűnt időnek kíván emléket állítani: annak, ami szép volt és, ami vissza nem tér sohasem. Szenteleky a múltban él és vágyódásaiban a jelenhez, a körülötte zajló élethez semmi köze. Egész írói munkásságának az „Úgy fáj az élet” a legjellegzetesebb megnyilatkozása. Halk szépségeket foglalt egybe ebben a kötetében, vitrinbe való darabokat, amelyekben érezhető az őszinteség melege, s csodálatraméltó a kimért irodalmi ízlés és a tökéletes forma. Ezek a semmilyen irodalmi műfajhoz nem tartozó apró remekművek szinte az életen túl játszódnak és az önmagáért való művészet kiteljesedései.
Ezután már csak egy-két év kell, hogy Szenteleky Kornél felismerje gyökértelenségét, ha lábát megvetni egyelőre még sehol sem tudja. „Lebegek, mint tükrös buborék” írja egyik sanremói versében, és az olvasó érzi már, hogy ezt a lebegési nem a tengerpart és a pálmák kábító szépsége adta, hanem őszinte vallomás ez a lélek mélyéből az egyén egész életéről. A falujába visszatérő író már nem tud kitérni az egyre megújuló kérdések elöl, s ha egyelőre tagadásban is, de megkezdődik viaskodása a környezettel írói és élete céljáért. Csak támad és gyűlölködik még, de az addigi előkelő közöny és zárkózottság után ez már nagy eredmény. Azt jelenti, hogy számol az ellenséggel, és előbb-utóbb megvívja vele harcát, amelyben csak ő, egyedül ő lehet a vesztes.
„Nem kérdem szabad-e, helyes-e,
józan, hizlalós, értelmes dolog-e
álmodni bércekről, búzátlan sziklákról,
sasokról, fényekről, Párizsról, világról,
csodáról, mákonyról, szent, jó asszonyokról…
Éjjel van, horkol a dagadt disznóhizlaló,
a százláncos gazda gutaütötten emészti
az esti vinkót, meg a paprikást,
mialatt én spanyolul tanulok,
Hölderlint, vagy Rimbaud-t forgatom bűvölten,
Van Gogh lángoló vonalait ámulom,
vagy Nietzsche megejtő mélységeibe szédülök
sápadtan, lázasan, szikkadt szemekkel.” [304]
A falusi vasútállomás „keserű várótermében, melyben az utálat öklöndözik leragadt szemekkel, zsírfoltos batyuk, kajla kosarak, szurtos parasztok” között, a váratlanul feltűnő előkelő hölgyet nem a férfiéhség üdvözli, hanem az osztályrokonság, azé az osztályé, amelyből Szenteleky a nélkül, hogy észrevette volna, kihullott, s most gyökértelenül próbál megfogódzkodni a peremén. De hiába szeretne elmenni vele, „és soha vissza nem jönni bűzös, batyus kis állomásra,” ő ide van kötve a bácskai rögökhöz, más választása nincsen.
Szenteleky Kornél ebben az időben lett szabadkőműves. Hogy ebbe a szűk társadalomba is magányossága, nyugtalansága és igényessége lökte be, azt későbbi fejlődése világosan bizonyítja. Olyan közösség volt ez mégis, amelyben többé-kevésbé irodalmilag művelt, gondolkodó emberekre talált. Meglehet, hogy bizonyos szociális szempont is vonzotta, mert a társadalmi ellentéteket akkor még ő is csak szánalommal és jótékonysággal képzelte megszüntetni. Ezután került hozzá közel Thomas Mann harcos humanizmusa, Romain Rolland pacifizmusa, ezután kezdett sodródni a szabadkőműves eszményeken túl a kollektív baloldali irodalom felé.
Az Isola Bellában e belső vajúdás salakjait hordta ki, s formáló ereje, finom írói művészete, emelkedett bölcselete tudta csak eltakarni a nyersanyagot, de úgy, hogy betemette vele a regényt, s ami megmaradt, az a tanulság volt, hágcsó a tévelygések útjáról a valóságok és a kisebbségi öntudatosodás felé. Kacskaringós utakon járt, irdatlan ösvényeken, mert egyenes út nem létezett, ellentmondásokkal ütközött meg, míg végre mégis elérkezett hivatottságához és elérte élete célját, a neki való szerepet.
Mi volt nagyobb benne: a teremtő, vagy az összefogó erő? Mint író, nem juthatott el azokra a magaslatokra, amelyeket a nagyműveltségű ember megpillantott. A prózaíró nem érik meg könnyen és fiatalon, s ő már ifjúsága delén, betegségével, a tüdőbajosok sajátos pszichózisával volt elfoglalva. A közeli halál aztán a felismert szerep eljátszását sürgette, gyorsan, lázasan kellett dolgoznia, összesűrítve cselekvési vágyát, hogy a hátralevő két-három év alatt minél többet valósíthasson meg belőle. A maga fájának gyümölcsét már nem várhatta meg, hát elültetett egy egész erdőt.
Amikor Csuka Zoltán rugalmassága és akadályokat nem ismerő hite hajlékot talált a vajdasági irodalomnak, először egy napilapban, majd a Kalangyában, Szenteleky lett a szellemi vezér. A kapott keretet neki kellett kitöltenie, s ő, mintha egész életében erre készült volna, hamarosan feltalálta magát. Ettől az időtől kezdve minden sora program és útmutatás. Nemcsak az irodalomról írt oktató cikkeket, hanem a kisebbségi életről is: nemcsak cikkeket írt, hanem leveleket is. Rengeteg levelet, amelyekben úgy szórta szét tudását, mint valami nemes szívű gazdag, aki halála előtt szétosztja vagyonát a szegények között. Naiv falusi műkedvelők verseivel bajlódott, hosszú leveleket írt boldog-boldogtalan[305]nak, aki csak hozzáfordult egy elbizakodott pillanatában. A legjelentéktelenebb irodalmi szárnypróbálgatást is számon tartotta, megjegyzett magának mindent és mindenkit. Bizakodó szemmel nézett a műkedvelők felé, mert belőlük remélte benépesíteni azt a kopár területet, amelyen a vajdasági irodalomnak akart sátrat ütni. A semmiből kellett valamit teremtenie, s ezért nem törődhetett azzal, hogy gaz és dudva veri fel erdejét, – végeredményben mégis az erdő volt a fontos, amely elképzelhetetlen gaz és dudva nélkül.
Az irodalmi műkedvelők ebben az időben aranykorukat élték. Szentelekyt pedig egyre több támadás érte azok részéről, akik nem a vajdasági irodalommal egy időben lettek íróvá és magasabb színvonalat követeltek. Az írói érzékenység nem akarta megérteni, hogy Szenteleky nemcsak szerkesztő volt, hanem elsősorban egy szellemi mozgalom vezére, hogy egy folyóiratot nem csupán már régebben dolgozó írók munkáival akart megtölteni, hanem egy többszólamú kórust is összehozni, s itt azt sem tartotta bajnak, ha nem minden hang csengett ki tisztán az együttesből. Több színt, több hangot, több frissességet és lendületet kívánt, s a meglevő, mindössze öt-hat írótól, mindezt hiába várta.
Számolt azzal is, hogy a szélesebb közönség, amelynek rokonszenvét kellett megszereznie, irodalmi téren neveletlen, s a kontármunka sokkal közelebb áll hozzá, mint az igaza érték. A műkedvelő félig még maga is közönség, s egy irodalmi, vagy bármily mozgalom megszervezésénél, elengedhetetlen szükség van rá. A műkedvelő a hangadó, a hírverő, s amikor propagandát csinál önmagának, használ az egész ügynek is. Ezzel szemben a komoly íróművész rendszerint fütyül a közönségre, és esze ágában sincs, hogy annak igényeit kiszolgálja, kegyeit keresse. Gondoljunk csak ismét Kazinczyra, aki a maga mozgalmát Kis Jánossal és társaival szervezte meg, míg Berzsenyi niklai magányában bújt meg.
Az aztán már nem Szentelekyre, hanem a közönségre és viszonyainkra jellemző, hogy a műkedvelőknek nagyobb sikerük volt, mint az igazi tehetségeknek. S még ma is azon keveseknek, akik nem estek ki a rostán. Meghitt barátai előtt Szenteleky nem egyszer panaszkodott emiatt. Mert ő pontosan tudta, hogy ki mit ér és kitől mit várhat. Csak az ügy érdekében nem kürtölte világgá véleményét.
A tehetséges írók viszont a műkedvelők szomszédságáért kárpótlást kaptak, szeretettel, s figyelemmel halmozta el őket, s a felfedezés önkénytelen örömével sietett megírni rajongását, ha egy-egy olyan írást kapott, amely fölötte állt a többinek. Az író sohasem érezhette benne a vetélytársat, született szerkesztő volt, aki fel tudott oldódni a tehetség tiszteletének alázatában.
„Én szívesen csinálom tovább a dolgaimat – írta egyik barátjának – a kritikát, a buzdítást, az útmutatást, a tervek és elgondolások vázolását, ezt a szívós kazinczyskodó szerepet, de ismétlem nem hiúságból – munkám nagyobb részéről úgysem lehet [306] tudomást szerezni – hanem tisztán kötelességérzetből. Bevallom neked: engem egy mélyebb kötelességérzet késztet a munkára.”
Ezt a kötelességérzetet nála egy belső szenvedély fűtötte, s hogy feladatát elvégezhette, kielégülést szerzett. Nem az a kötelességérzet volt ez, amelyet halála óta annyiféleképpen próbálnak megváltoztatni tartalmában és irányában, kizárólagossági elvet magyarázva bele a társaskörökben, politikai megbeszéléseken, kávéházakban és a sírja fölött.
Ő egy felismerésnek tartozott, amelyben Bácska igazi arca mutatkozott meg előtte. A táj, levegő, népi színesség, történelmi és politikai hagyomány összeállott ebben a felismerésben és egy sajátos egységet mutatott fel. Ez volt az, amit ő egyszerűen és jobb irodalmi megkülönböztetés híján: couleur localenak nevezett, s amelyből a jövő vajdasági magyar irodalmat látta kibontakozni. De ki értette meg ezt a törekvését, ki látta meg, amit ő meglátott? Ez a felismerés éppoly kevéssé volt csak magyar, mint csak irodalmi, baloldali, vagy keresztény. Minthogy ezen a vidéken a kizárólagosi magatartás csak egyénekben élhet, ő pedig egy közösségnek volt a vezére. Fejlődése alatt sokfelé járt, s eljutott az elefántcsonttoronytól a kollektív irodalomig, állandó olvasója volt a Monde-nak, a francia kommunisták lapjának, könyvespolcán ott voltak a szovjetírók legújabb kötetei, ugyanakkor Grecoért lelkesedett, Fiorettit olvasta, halála előtt áttért a katolikus hitre és temetésén három piros inges szokolista vitt egy koszorút.
Nem véletlen dolgok ezek az ő életében, s fölöttük nem lehet szótlanul elnézni. Kiegyenlítő szellem volt, mint ahogyan örök kiegyenlítődésben, a szögletek lehorzsolásában, az ellentétek megszüntetésében folyik a mi életünk is, az eredmény azonban végső fokon mégis megkülönböztető. Vidékünk néprajzi, földrajzi, táji és szellemi arculata, politikai rétegződése és történelmi múltja egyedülálló a maga nemében. S ezt a sajátosságot akarta ő az irodalomban kifejezésre juttatni, diadalra vinni.
Magyar irodalmat csinált! Az ő mozgalma nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Politikai alapja ennek a mozgalomnak az volt, hogy meg kell tartani a magyarságot jobb időkre, ki kell fejleszteni benne egy erős ellenállást a beolvadással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri összefogás erejét, s várhatott-e ennél szebb programot akár politikustól is az ember. Ő pedig csak író volt. S talán ezért volt nagyobb hitele, ezért volt nagyobb eredménye a jelszavainak, mert állapítsuk meg még egyszer: a vajdasági magyarság politikai öntudatra ébredése az ő mozgalmával kezdődik. Politikusok dolga, hogy sikert érjenek vele.
Mély hite olykor már csak elvonatkoztatva, jelképekben fejezhető ki. Ilyen jelképes írása az „Akácok az őszben” című verse is, amelyben az akácok végül szomorú bácskai magyar emberek alakját öltik: [307]
Vártok valamire bús, árva akácok?
Álmodtok-e néha nagy, zúgó erdőről?
Vagy belenyugodtok a mostoha sorsba,
s nem törődtök véle, a holnap mit őröl?
Mennyi árva akác áll a nagy világban…
Nagy testvéri vággyal gondoltok-e rájok?
Rosszabb, jobb-e sorsuk, milyen az ősz arra?
Tépi őket ott is ember, vihar, átok?
Ne nyögjetek tarlott bácskai akácok,
sáros világtoknak ha nincs fénye, pírja,
lesz azonban ünnep, lesz még egyszer május
s a sok akácillat összeborul sírva!
Azt mondanánk talán, hogy megelőzte korát, ha a szó nem volna túlságosan nagyképű viszonyainkhoz. Annyi azonban biztos, hogy egy emberöltővel előttünk járt. Nem azzal, amit csinált, hanem amit tervezett, aminek szükségére rámutatott, s amit meglátott. Bácskai, vajdasági szellemiségről egyre kevesebbet hallani halála óta, a világpolitikai átalakulások is háttérbe szorítják a regionalitást, s helyébe a szürkébb, de erőszakosabb szó, az „élettér” költözik. A szigeteket elmossa a tenger, amelynek már egészen más a természetrajza és törvénye.
A vajdasági irodalom szervezési mozgalma lejárt. A műkedvelők lassan eltűntek, Szenteleky erdeje ritkább lett, levegősebb, gondozottabb, fái közt, mint gyakrabban ragyog fel a tiszta művészet fénye. Az ő szellemiségéről már senki sem beszél, de a kisebbségi öntudat ébresztője, ha nem is közvetlenül, mégis ő volt, s ezt, legalább ezt nem szabad elfelejteni. [308]