Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Reményi József: Nihil

Ember, már sajnos sajnálni sem tudlak,
lámpafényben is megvert az arcod.
A lombtalan s mesétlen züllő erdő,
a nyári napra ráijesztő fertő,
nem rettentőbb, mint mécstelen harcod.
Hátranézek, s csak őrülteket látok,
előrenézek s vér bántja orrom.
A forró álmok megfagytak a földön,
s a kísértetek pénzét bárhogy költöm,
a sötétnél sötétebb a korom.
Kisfiú voltam s kifúltam, ha játsztam,
de másnap megint megnőtt jókedvem.
Kamasz voltam s a templomi harangban
felismertem, ki hitemmel egy rangban,
nem tudom mindezt mért emlegetem.
Tán azért, mert már soha vissza nem tér,
nincs muzsika, mely derűt ígérne.
Nincs sirató szó, melytől gazdagodna
a vágy, a szép s jó, s nincs tűz, mely ragyogna,
s nincs óbor-íz, mely a mától védne.
Ó világtalan lélek, merre járkálsz?
Ó keserűen bolyongó magány.
A múzsák egén nincsen hajnalcsillag,
nincs varázsige s nincsen boldog illat,
s hullák csüngenek minden gyümölcsfán.
Cleveland [541]