Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

1922…

A Stari Sivac-i doktort a szomszéd faluba beteghez viszik. Erősen süt a nap. Porzik a rossz megyei út. Lépten-nyomon kátyúba zökken a kocsi, a doktort kegyetlenül lovagoltatja a féderes ülés.

Hőség, por, rabvallató kocsirázás közben a Magyar Könyvtár füzetébe merül az orvos. Szerepet tanul belőle… Fedóra. Színmű öt felvonásban. Jövő szombat este az új Stari Sivac-i doktor eljátssza Fedóra egyik szerepét.

A kocsin tanult. Nem ért rá máshol. 1922… A konjunktúra félelmetes magasságokban repült. Mindenki dolgozik. Mindenki pénzt keres, és azt száz ürügy alatt össze-vissza költi el. A paraszt zongorát vesz, és orvost hívat.

Az új sivaci doktor reggeltől estig biciklivel járja betegeit, egy nap három faluban is meg kell fordulnia. Bizony csak így, hogy Kulára viszik, jut hozzá, hogy szerepét tanulgathassa. Néha-néha félreteszi a füzetet. Elborul. Eszébe jut, hogy Dettrének vasárnapra vezércikket ígért. No, az is meglesz. Meg kell lenni. A vasárnapi cikk is van olyan fontos feladat, mint a szombat esti műkedvelői játék…

*

Estélit harangoznak Kulán. A Sivaci doktor indulóban van hazafelé. Kocsija előtt porköpenyét ügyetlenül rángatja magára. Autó robog el mellette, benne ismerős ül. A sofőr fékez… Az ismerős széles gesztusokkal, öblös hangon üdvözli a doktort:

– Szervusz, Kornél!

A doktor szelíden mosolyog, és várja az ismerőst, aki már kiugrott kocsijából, és hangos örömét előrelódítva, öles léptekkel siet feléje. Várta két vagy három perces sorsát, mellyel most ajándékozta meg ez az autósapkás, ez az olajos bőrkabátba bújt, messze városi ember. Tűri, hogy nyalábolja ölelésével, hogy a levegőbe emelje, s rázogassa. Ijedten hallja: [640]

– Barátom… ez aztán a véletlen. Éppen arra gondoltam, hogy már ha keresztülmegyek Sivacon, benézek hozzád, eltöltök veled egy estét. Remélem, az én kocsimon megyünk tovább?

Nincs menekvés! Nem néhány percnyi sorsról van itt szó. A régi iskolatárs, a lelkes barát már döntött, beléje karolt, beültette kocsijába, és majd otthon fogadhatja vendégül. Vacsorát kell főzetnie, sört, bort kell összehordatnia, éjfélig vagy talán még tovább is ott ülni a lebzselő vendég mellett, beszívni a nehéz szivarfüstöt… Pedig neki dolga van, ez az elherdált éjszaka örökké hiányozni fog.

De gondolatai nincsenek arcára írva. Kék szemei szelíden mosolyognak, szinte biztatják vendégéül fölcsapott ismerősét, aki pillanatra véletlenül belekeverődött tekintetébe.

– Tudom, hogy vendégszerető ember vagy. Anyád híres konyhájára sokszor gondolok vissza. A te drága édesanyád főztéből eszem én ma este… Köszönöm neked, Kornélkám… Hogy vagy?… A múlt héten beszéltem Mari nénivel. Sok szépet mesélt felőled. Nagybüszkén mondta, hogy te vagy itt a magyar irodalom minden reménysége.

– Téged érdekel az irodalom? – szólalt meg a sivaci doktor. Mint véletlen ajándékot fogadta, hogy útitársa zajos beszédéből kicsapott feléje az »irodalom« szó. Belülről is megbékélten mosolygott.

– Hogy engem érdekel-e az irodalom?… Hogy a csudába ne érdekelne! Csak volna időm hozzá! Kinek van arra ideje? Nekem traktorokat kell eladnom. Két-háromszázezer jugó koronát kell havonként megkeresnem. Ford rám parancsolt. Különben fuccs a képviseletnek… És közben még műtrágyát is muszáj eladnom… Ki tud ma egy képviseletből rendesen megélni?

Harsogva nevetett. S öntelten a sivaci doktorra nézett, kinek fanyar mosolyából elismerést olvasott ki.

– Tudod – beszélt tovább nagy lendülettel Kotlay Jani –, rábeszéltek! Volt már négy szemeszterem, de rábeszéltek! Jó kiállású legény vagyok, rendes a pofám… Gépügynök?… Gépügynök!… Összeverek egypár milliót. A magyar úrnak is szabad összeverni egypár milliót…

A sivaci doktor az autó egyik sarkába bújva bámult a beszélőre. Úgy tett, mintha figyelne, pedig csendben a szerepét memorizálta.

Az ülésről lecsúszott a Magyar Könyvtár füzete. Utánakapott, de Kotlay Jani ügyesebb volt, felvette, megnézte és elolvasta a címlapot: Fedora. [641]

– Olvastam ezt a darabot. Nagyon szép, szomorú darab. Még gimnazista koromban olvastam.

– Kötelező olvasmány volt.

– Lehet… Nem emlékszem… Mindig kívántam, hogy egyszer színpadon láthassam.

– Akarod látni színpadon?… Szombat este eljátsszuk Stari Sivacnak és Novi Sivacnak… Gyere el te is. Neked is eljátsszuk.

– Te is játszol?

– Játszom.

– Te is? – mondta hitetlenkedve, és furcsán nézegette a doktort… Aztán térdére ütött, harsogó nevetésre fakadt. – Nohát, ezt aztán megnézzük!

*

Kotlay Jani másnap ebéd után Somborban, az Olvasókörben preferánszozott, uzsonna után a Loydban tártlizott, este pedig Suboticán, a Városi Kávéházban szórakozott. Mindenütt azzal mulattatta társaságát, hogy elmondta sivaci élményét. Jóízűen, a maga módja szerint mesélte el, hogy mi készül Sivacon. Szenteleky Kornél fellép a Fedórában. Írnokokkal, mesterlegényekkel, falusi kisasszonykákkal együtt kocsmában, hordókra épített színpadon műkedvelőzik. Földesurak, tanárok, ügyvédek, orvosok, exportőrök, politikusok hallgatták Kotlay kávéházi tónusú viccelődéseit, és hitetlenkedve rázogatták fejüket. Újságírók, vajdasági írók grimaszos mosollyal fogadták a hírt.

Kotlay Jani mindenkit meghívott a sivaci előadásra. Nem lehet elmulasztani, meg kell nézni Fedórát Sivacon, látni kell Kornélt a színpadon.

Istenem, nem értették meg Kornélt. Sem ő, se te, sem én.

*

Meglátogatta a húga.

– Kornélkám, kinevetnek. Kérlek, tégy le arról, hogy fellépj szombat este. A sombori urak mulatnak rajtad. Nevetségessé teszed magadat.

Csendesítette a húgát:

– Nem hagyhatom el társaimat. Az urak mulassanak. A jó urak… Persze, heccet látnak benne… Ostobák… Drágám, figyelj ide! Tudod, hogy zenekart is szervezek. És ha nem akad muzikális dobos, akkor én fogom a zenekarban verni a dobot… Együgyűek… Nem látják meg, hogy ez is munka. Ezt a munkát is el kell végezni. Sőt, itt kell elkezdeni a munkát. Nagy dolog az, ha az elhagyott, mindenkitől elhanya[642]golt faluban húsz ember összeáll, és szerepeket dadognak, negyven ember kórusban énekel, harminc ember zenekarban muzsikál. A lelkek legtisztább szervezkedése ez… Szellemi élet… Bízzál bennem, Györgyikém, ne törődj az urakkal… Látod, már ők is idefigyelnek. Egyelőre gúnyosan néznek Sivac felé… De talán egyszer eltűnik arcukról, lelkűkből a grimasz, és rádöbbennek a példára.

*

Szombat este meggyújtották a sivaci vendéglő nagytermében a karbidlámpákat. A hevenyészett színpad előtt százféle székből sűrűn rakott sorok várták a közönséget.

A színpadon a szereplők fülledt izgalomban, mint agyonfestett viaszfigurák álltak, és agyukban ijesztő rémként cövekesedett a jelenésüket megelőző »végszó«.

A férfiöltözőben a híres sombori színházi fodrász Kornélt festi. Halkan tárgyal vele: »Ez az igazi grófi arcviselet…« Kornél mosolyog, és a parókák, szakállak, bajuszok gubancából egy konyuló bajuszt választ ki.

A fodrász már elment. Kornél a tükörben nézi magát. Bámulja az idegen arcot. Mosolyog, de a bágyadt mosoly megbúvik a vastag festék alatt, csak kék szeméből ömlik a derű, melyet egy csipetnyi grimasz árnyékol be.

Kopogtatnak.

Fedóra lép be.

– Művésznő! – tréfálkozik Kornél. – Talán még egy utolsó próbát kíván a legkényesebb, legnehezebb jelenetünkből? Higgye el, ez a próba sem segítene. Hangom gyönge… nem tudom a nagy szavakat harsogva kiáltani.

– Maga nem szerepet játszik… Engedje meg, Szenteleky, hogy megmondjam, maga ez estén…

Megfogta a leány kezét. Nem engedte a mondatot befejezni.

– Kérem, ne essék ki szerepe hangulatából… Tíz perc múlva a színpadon lesz dolga. Együtt játszunk. Nekünk már most is a szerepünkben kell élni.

– Tudom, hogy a mai est ünnepe magának. Egy pillanatig részt akartam venni benne.

Megint kopogtak.

Egy suboticai újságíró lépett be. Fedóra észrevétlenül távozott. Az újságíró fiatal ember, szinte gyerek. Bizalmaskodó, csintalan modorban beszélt.

– Aranyos Szenteleky úr, a szerkesztő úr szívből üdvözli. Ő küldött ide engem, hogy írjak az előadásról. Legalább [643] két hasábot kell írni, így parancsolta. Két hasáb! Kicsit sok egy műkedvelő előadásról. Mivel töltsem ki a két hasábot? Aranyos Szenteleky úr, adjon nekem egy hasábra való interjút.

– Talán majd az előadás után – mondta tétovázó hangon Kornél.

– Sajnos, az előadás után nyomban visszamegyek Suboticára. Autóval vagyunk itten. Drága Szenteleky úr, nem is tudja, hogy hányan jöttünk el Suboticáról magát megnézni! Három autóval jöttünk. Őrülten kíváncsiak vagyunk. Csuda dolog ez. Szenteleky jeles író, nézzük meg, milyen műkedvelő színész?

– Nem erről van szó… Higgye el, nem erről van szó… Kérem, ne csináljanak lármát ebből az ügyből… Ha nem értik meg, hogy miről van szó, ne beszéljenek, ne írjanak róla.

Haragudott. Máskor szelíd tekintete most parancsolt. De az újságíró nem vette észre, hogy elküldték. Ott maradt, és kuncogását visszafojtva, noteszében jegyezgetni kezdett.

– Kár jegyezni! – szólt kemény hangon Kornél.

Az újságíró csodálkozva figyelt föl. Meglepte, hogy a mindig csendes hang ily nagy erőre kapott.

– Hallom, hogy mulatnak rajtam. Nem baj. Tudom, hogy mit csinálok. Kultúrát! Nem hiszi?… Jöjjön…

Karon fogta az újságírót. Kivezette a színpadra. A függönyhöz léptek. Kornél szemnyi kört fúrt a függönyön. Kitekintett.

És látta a falusi kocsmaterem zsúfolt széksorait. Ötszáz ember gyűlt egybe. A két Sivac népe ünnepi ruhában. Ferencjózsef és kék dolmány. Kalap és kendő. Parfüm és levendula. A ragyogó ünnepi hangulat sorát csak itt-ott bénítja meg egy vállveregető mosoly, rosszalkodó fintor. De ezt nem veszi észre Kornél. Nem veszi észre az első sor furcsa jókedvét. Pedig ha észrevenné, ha megnézné az első sorban ülőket, az idegeneket, a városi vendégeket, mind megismerné. Ott ülnek egymás mellett: Kotlay Jani és társai, a földbirtokos, a jeles ügyvéd, a szigorló orvos, a nyegle ifjú, aki apja pénzéből Budapesten, Zagrebban, Bécsben fényesen lebzsel… Hogy került ma ide? És hogy kerültek ide a többiek? Miért ülnek itt szmokingban, miért nevetgélnek, zsivajognak, miért jöttek ide?… Mért várnak itt furcsa jólétük számára attrakciót?

Kornél nem nézi az első sorba furakodott hívatlanokat. Azokban gyönyörködik, akiknek ma estére találkozót adott. Boldog. Néhány száz ember ül a nézőtéren. Ők már megvannak… [644]

Elengedte a függönyt. Az újságíróra tekintett, aki szintén a közönséget kémlelte. Megérintette a vállát.

– Látta?

– Láttam… Megható… Én megértem önt… Köszönöm, hogy megmutatta…

– Mindjárt elkezdjük…

– Igen, megyek… Köszönöm… Ha megengedi, ezt írom meg… így írom meg.

– Így, jó lesz.