Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Reményi József: Úgy fáj…

Minden költőnek ajánlom.
Úgy faj, hogy le nem moshatom
napi sorsomról az álmot.
Elhagyott a mezők zöldje,
Szó, robottá kellett válnod.
Isten csodákkal nem vigasztal,
bárha Dante zeng örökkön,
az érdek füstös játékában
az álom elől ha szököm,
mégis követ s nem útmutató,
kalandnál több, életnél nem,
úgy fúj, hogy badar barbárok közt
Múzsámhoz legyek kegyetlen.
Ég veled régi, jó fájdalom,
hasztalan mondom, hasztalan.
Mert rossz seb lett a szépség, jóság,
az álom is igaztalan.
Nincs halvány szín, mely felderítne,
az angyali ének recseg.
A borús idők villámlása
kevésbé bánt, mint ki fecseg.
Úgy fáj, úgy fáj a kacagásom,
hangjában versem cserbenhagy.
Ó elmúlt fennkölt fények, órák,
ó szabadító égi agy!
Járnak-kelnek a borzolódtak,
Apollót köpik a gazok.
Megmenekülni dehogy lehet,
noha hívnak a pimaszok.
Úgy fáj, hogy le nem moshatom
napi sorsomról az álmot.
Elhagyott a mezők zöldje,
Szó, robottá kellett válnod.
(Cleveland. Ohio) [540]