Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Békássy Gyöngyi: Molnár bácsi, Molnár néni

Akkor is világháború volt. Asszonyok dolgoztak a mezőkön. Orosz foglyok arattak. Szép lendülettel, megadva a búzának a nekijáró rajongó áhítatot.
Különös nagy csönd volt akkoriban és különös feszültség. Abban élt mindenki, a világ lázában. Csak asszonyok voltak a faluban, de a távoli harcmezőkön küzdő férfiak élete töltött be mégis mindent. Széles ázsiai puszták levegője ülte meg a tarlókat. A falu lélegzet visszafojtott csöndjében hallatszott a nagy, távoli világ izgatott szívdobogása.
Furcsa szép idő járt. Mindennap sütött a nap, de mindennap elborult. Dörgött az ég minduntalan, eleredt áldott könnye még mosolygása közben is, meleg párák nevelték a vergődő emberiség árván hagyott földje termését.
Nagy becsülete volt akkoriban mindenféle munkás kéznek. Öreg volt az az ember is, asszony is, akik munkát keresve bukkantak föl egy napon az országúton, de jókor jöttek. Itt maradtak a konyhakertben.
Kicsiny, sovány, panaszos volt az öregasszony. Szikár, sovány, derűs volt az öregember.
Az öregasszony kitűnően kapált. Nem is kellett neki hajuldoznia hozzá, – úgy állt már a dereka úgyis, kapálásra görbülten. Nem igen beszélt. Dolgozott.
Bezzeg az öregember egyenes volt, nádszáltermetű. Kedves, csillogó kutyaszeme mindig mosolygott. Lehetetlen volt szóba nem állni vele. Pedig az nem volt olyan egyszerű.
– Itt utat hagyjon, Molnár bácsi. Utat. Ide.
– Igen, igen. Kutat. Jó lesz biz a. Nagyon jó lesz itt.
Olyan lelkesen bizonykodott, hogy már attól féltünk, nekilát a kútásásnak ott a dombon. De jött a néni és a fülébe kiabált:
– Utat, vén bolond, utat, nem kutat!
– Jó, jó, tudom én mit csináljak – dünnyögte végtelen megvetéssel az öregember. – Csak te hallgass!
Szegény Molnár bácsi! Hogy így ráripakodik az a savanyú felesége!
Sajnálta mindenki az öregembert. Mikor azt kezdték beszélni, hogy néhanapján alighanem elnáspágolja Molnár nénit, egy kicsit akkor is neki adtak igazat. [535]
Ha értelmesebb embert pillantott meg, Molnár bácsi huncutkodva hunyorított egyet a felesége felé, és ha látta hogy nem figyel, megkérdezte:
– Mi van a részvényekkel?
Erre a kérdésre azonban a legértelmesebb ember sem igen tudott neki mit felelni. Hogy mi is van a részvényekkel… Vajon milyen részvényei is lehetnek szegény Molnár bácsinak?…
Azt bizony, mivel hogy Molnár bácsi nagyot-hallott, csak Molnár nénitől lehetett megtudni. És így idővel kiderült, hogy mi van a részvényekkel. Valami kis takarékpénztár részvényei. Nem kapnak belőle semmi pénzt. Pedig hát nagyon kéne. Szeretnék eladni.
Hát azt bajos. Sok van-e belőlük?
Sok bizony, de mennyi. Egy ház meg egy szép szőlő ára. Mert hát nem olyan jöttmentek ők. Nagyon szép volt az a kis birtok, öröm volt benne dolgozni. És ez az ember eladott mindent, mindent…
De hát miért? Hogy tehetett olyan bolondot?
Mert a szomszéd nagyon megkívánta. Mert hogy úgyis egyedül volt a két öreg. Voltak gyerekeik, de meghaltak, ki gyerekkorában, ki meglett korában. Biztatták hát az embert, adja el mindenét. Tenger pénzt adnak érte. Vegyen papírt, azzal nincs vesződség, mégis csak úgy ontja a pénzt. Aztán ha mégis megint megkívánja a szőlőt, eladja a papírt és vesz az árán kétszerannyi földet, mint a mostani. Háború van. Fiadzik a pénz. Vétek nem fiaztatni, házban, szellőben hevertetni ilyen szerencsés időben.
Háború volt. Az öregek nem küldtek fiat a háborúba. Maguk sem kerültek tűzvonalba, házukat se látogatta ellenség. A háború mégis rájuk talált.
– Ez a bolond asszony nem ért hozzá – mondta Molnár bácsi, – de mindenbe beleütötte az orrát. Annyit sírt hogy nem is mondhattam meg neki előre, csak mikor már megalkudtunk a szomszéddal és megvolt a sok papiros.
Csillogó, kedves két szeme derülten nézett végig a kertünkön. Büszke szeretettel simogatott meg egy maga-bujtatta, gyökereztette szőlőtőkét. Mert mindenhova szőlőt ültetett suttyomban.
– Szépen van rajta. Az én szőlőmben is nagy termés lesz.
Az öregasszony szaporán töltögette a krumplit. Egyet-egyet sóhajtott.
Telt az idő, visszakerült a kertészünk. Hanem a Molnárék azért csak megmaradtak. Igaz hogy az öregember inkább csak álldogált a kapanyélre támaszkodva, dudorászott vagy mulattatta az útjába akadókat, de az öregasszony dolgozott kettőjük helyett, sokkal értelmesebben, megbízhatóbban holmi napszámos-gyereknél.
Molnár néni szoknyáját ekkorra már ismerte az egész falu. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni; egyénisége volt. Ugyanezt a szoknyát hordhatta lány korában is. De nem anyagi értelemben ugyanazt. Legfeljebb úgy, mint ahogy testünkre is azt mondjuk, hogy ugyanaz születésünk óta, pedig a tudósok szerint egyetlen [536] porcikája sem lehet már ugyanaz. Csakhogy apránként cserélődött ki. Molnár néni szoknyáján sem volt egy tenyérnyi, sőt kisujjnyi darabka sem a szoknya eredeti szövetéből. De ezt a sok különféle foltot mégis csak az eredeti szoknya tudata tartotta össze.
Különálló kis házban volt szállásuk, de a néni nem igen használta kényelmes tűzhelyét. Kenyéren éltek. Molnár bácsi néha méltatlankodott. Jó ételt követelt.
– Jó ez kendnek, vén szamár! – torkolta le az asszony.
Neki szabad volt letorkolni, de másnak előtte nem. Mindjárt megvédte a más szidalmazásától. Pedig – mi tagadás – Molnár bácsi rászolgált néha a dorgálásra. Az hagyján, hogy nem dolgozott. Csak az volt a baj, mikor dolgozott. Hol a salátát vagdosta ki, hol a virágot. És ágat tördelt. Kis kupacokba gyűjtötte, aztán lopta ki a kabátja alatt.
– Hogy tüzet rakjon az a haszontalan asszony! Még tűzrevalót is én hordok neki!
– Pedig tessék elhinni, nem volt ez mindig ilyen mamlasz, – védelmezte a néni. – Olyan esze volt ennek az embernek, kertészkorában, hogy az uraság mindent őrá bízott. Ez intézkedett még a házban is. Ügyes ember volt ez a Molnár bácsi, hanem aztán mindig csak a pincében ült, mindig a pincében, ott terem az a sok bolondság. Aztán a guta is megütötte, éppen a házeladás után. Moccanni se tudott sokáig.
Ezt nem kapálás közben mondta el Molnár néni. Nagy volt a máktermés abban az esztendőben. Molnár néni is segített kigubázni. Ott ült a házbeliekkel az udvaron, vékák meg zsákok között és beszélgetett. Fölengedett benne a szó.
Újságpapíros volt az ölébe terítve és Molnár néni szeme munka közben a sorokat falta.
– Rég nem olvastam újságot – mentegetődzött. – És elkezdett kérdezősködni a világ folyásáról. Hogyan is egyezett meg ez az állam amazzal? Hogyan is törnek tovább egymás romlására az emberek? Igaz-e hogy Amerika túlsókat termel? Megérezni azt ideát is, persze.
Furcsa. Milyen furcsa a világ. Hogy az a folt-hátán-folt koldusasszony, aki évek óta kapargál a ház körül, ismeri a betűt. És érdekli minden.
Elbeszélgettünk Molnár nénivel. Olvasott ő bizony eleget hajdanában. Jó helyeken szolgált, gyerekeket bíztak a kezére, megvolt a maga véleménye mindenről. Aztán jött az ember. Ügyes volt az is, boldogultak. Sokat dolgoztak. Fölnevelték a maguk gyerekeit, de el is vesztették. Szereztek házat, földet, gyönyörű szőlőt. Hanem mentül jobban elitta eszét az ember, mennél jobban mások befolyása alá került, annál jobban akart mindent tudni. Annál gorombábban hallgattatta el az asszonyt.
Az asszonyt, aki látta a veszedelmeket. Aki tudta mi készül. Tudta. De soha nem tehetett semmit a maga esze szerint. [537]
Molnár nénit, az okos, dolgos Molnár nénit úgy látszik nem szerette a sors. A kedves, haszontalan Molnár bácsit szerette. Mikor a maga főzte bajba kellett volna belekóstolnia, gyöngéden eltompította érzékét.
A falubeliek azt beszélték, hogy Molnár néni éhezteti az urát. Hanem ez az éheztetés nem volt kárára az öregembernek. Elvette a guta kedvét a kerülgetéstől. Talán ha nem kínálják meg olykor-olykor a sajnálkozók egy kis itókával, még tovább támogathatta volna a kapanyelet.
Egyszer elvágódott. A felesége támogatta haza. Harmadnapra Molnár néni özvegy sorba került.
Mindenkinek hiányzott az öregember. Eltemették tisztességesen, már csak olyan koldusmódra, – adott hozzá ki mit tudott.
No, Molnár néninek – mondtuk – csak könnyebbség lesz hogy egyedül maradt. Eltarthatja magát szépen, éldegélhet valamivel kényelmesebben.
De hát nem éldegélt kényelmesebben. Most is csak ott volt munkában mindennap. Délben elővette a kenyeret. Este csöndesen hazatért az üres házba. Nem igen füstölt a kéménye, mióta az öregember nem csente haza a gallyat.
Nem is nagy idő múlva elszédült reggel munkába jövet és leült az árokpartra. Az összecsődült asszonyok sopánkodtak körülötte.
Szekér vitte haza. Meleg levesről gondoskodtak az asszonyok. Attól magához tért egy kicsit és sóhajtozott elégedetten.
Az asszonyokkal kinyittatta a ládáját. Elámulva nézték, mi kerül ki abból. Összehajtogatva szépen a sohasem használt fekete ünneplő-ruha, fekete selyemkendő. Meg pénz, kék hasú bankó, hiánytalanul mindaz, amit évekig kapálgatva összeszerzett.
Így rendelkezett: Tisztességesen temessék el, ne az ember mellé. Nem, ne az ember mellé, hanem haza a falujába, ahol a házuk volt. Fekete ünneplőben, díszes koporsóban.
Ne az ember mellé!
Úgy temették. Úgy, mintha sose lett volna életében az az iszákos, nyakas öregember, aki maga rendelkezett az életben és nem tűrt asszonyi kotnyeleskedést. Úgy, mintha ott halt volna meg a maga házában, a maga szőlőhegyén, a maga esze szerint élt élet után.
Életében az öregasszony nem tudta érvényesíteni akaratát. Rettenetes nagy hatalommal találta magát szemben: a háborúspénz mindent elsodró szellemével. Aminek az a borzongató, fénylő szemű öregember megszállottja volt.
Halálára önállósította magát… [538]

[Kép 01] Hangya András rajza [539]