Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. július-augusztus-szeptember) 7-8-9. szám

Draskóczy Ede: Kisebbség és erkölcsiség

Világosan szeretnék beszélni, s ezért példázathoz folyamodom. A szőlővessző példázatát hívom segítségül, hogy rajta keresztül világosabban szólhassak saját magunkról, törvényeinkről és életünkről.
Ez a szőlővessző a maga tőkéjén az érintetlen és teljes életet jelenti. Pattanó rügyéből levelek zöldülnek, fürtök virágzanak és dús gyümölcsök érlelődnek. Minden egyes rügyben ízes fürtök, hangos szüretek, és mámoros borok ígéretes jövője rejtőzik.
De mi lesz ebből a szőlővesszőből, ha lemetszik a maga tőkéjéről? Lehet, hogy csak értéktelen és kallódó holmi az idők lomtárában. És végre is akár lángban ég el hővé, akár korhadásban hull szét röggé, a tőről levágott vessző mégis csak elpusztul.
Megkérdezhetjük, erőt tudna-e venni az ember ezen a pusztuláson? – volna-e hatalma a kiszáradás és elkorhadás ősi törvényén? s megtudná-e akadályozni, hogy tűzrevaló sorsa beteljesedjék rajta?
A tőkéről levágott vessző azt példázza nekünk, hogy van hatalmunk a pusztuláson. De akkor nem ott kell kezdenünk, hogy a levágott vesszőt rőzsébe kötjük és elégetjük. Ezt a gyökértelen vessződarabot bele kell ültetnünk az új életet ígérő édes anyaföldbe.
Ekkor kezdődik az a csoda, amit nálunk minden földműves ismer, de amit mégis az élet csodájának mondhatnánk. A földbe került rügy, amely a tőkén levél, virág és gyümölcs lett volna: gyökérré változik. Drámai önzetlenséggel lemond a földfeletti élet pompájáról, hogy megmentse a szőlő életét, nehogy botor rügynek maradásával halált idézzen gyökértelen-magára, a lemetszett ágra.
A földbekerült rügy önmegtagadása, virágról és gyümölcsről való lemondása, gyökérré változása, szent szerzetesi fogadalma, elrejtőzése a rögök cellájába: ősi és misztikus csoda.
A szőlővessző igaz története bennünket kisebbségi népet is példáz. Mi is lehullottunk a tőkéről és gyökértelenek maradtunk. [289] Nekünk is mindenekelőtt biztos és tápláló talajba kellett jutnunk. Mindenáron gyökeret kellett vernünk, le kellett ereszkednünk a föld mélyébe, rögöt kellett porlasztanunk, és éltető nedvek után kutatnunk, hogy minél több táplálékot szállítsunk a törzsnek, hogy a törzsön ismét rügyeket pattantsunk, újabb meg újabb hajtás ígéretével, s eleget tegyünk az élet szünetet nem engedő, űző parancsának. A mi nemzedékünknek, melyben fölébredt a létfenntartás csodálatos ösztöne, le kellett tehát mondania a pompás napfényes életről, a dús lombokat hajtó és ízes fürtöket érlelő pompás tenyészetről.
A kisebbségi sors minden előkészület nélkül ért bennünket. Nem voltunk rá fölkészülve, nem voltak meg az élet működtetésére szánt szerveink. Teljesen magunkra maradtunk és magunkra voltunk utalva. Az értelmiségnek az a része, amely hivatva lett volna a szerves működés átvételére, legnagyobbrészt emigrált. Az a része pedig, amely itt maradt, csak kis százalékban volt alkalmas arra, hogy változott viszonyokba illeszkedve, átvegye a nemzetfenntartó szerep felelősségteljes munkáját.
Így ismétlődött meg nálunk a rügynek és gyökérnek története. Ha élve akartunk maradni, a pompát ígérő rügyből gyökérré kellett változnunk.
Meg kellett értenünk: nem az a fontos, hogy egyikünknek vagy másikunknak a pompás lombozat, vagy a virágba borulás dicsősége jusson, hanem az, hogy minél erősebb és bozontosabb gyökerűek legyünk. Ez volt mindnyájunk életének, a nemzet egészének parancsa.
Nem voltak megfelelően képzett erőink az élet működésének végzésére. Mi történt tehát? Akiben éppen jelentkezett a nemzetfenntartó erő parancsa, akiben e parancs öntudatossá vált, aki mint az egésznek mintegy reflex mozgása munkára indult, átképezte magát arra a feladatra, amelyre a sors véletlenje éppen oda állította, – amint átképezte a természet a rügyet gyökérré, mikor a vessző tőkéjéről lemetszve, gyökér nélkül maradt.
Mi, akik ennek a nemzedéknek vagyunk sarjai, személyesen tapasztalhattuk, hogy miként váltak orvosokból politikusok, ügyvédekből irodalmárok, tanítókból társadalmi szervezők, mérnökökből közgazdasági szakértők, tisztviselőkből novellisták, gyógyszerészekből költők, egyszerű polgár emberekből színészek és rendezők; saját szemünkkel láthattuk, miként állítja oda az élet parancsa a megfelelő szerves működés ellátására a maga kiválasztott embereit. Nem nézi, készült-e erre a munkára, nőm nézi, mi a polgári foglalkozása. Az életműködés folytatására szüksége van a maga kiválasztottjára, tehát harcba küldi öt az egész életének fönntartása érdekében. Úgy látom, hogy a műkedvelésnek ebből a hősi korszakából még a mai napig sem léphettünk ki egészen. A mi létfenntartó szellemi tárházunk még most sem olyan bőséges, [290] hogy minden őrhelyre különlegesen erre a célra képzett munkaerőt állíthatnánk. Folytonos készenlétben kell állanunk és vállalnunk azt a külön küldetést, amelyre bennünket mindnyájunk létének fönntartása kötelez.
Mindezekből azonban levonhatunk egy rendkívül fontos tanulságot, amely nélkül hivatásunkat igazán soha be nem tölthetnénk, ez pedig az, hogy a kisebbség nem egyszerűen azt jelenti, hogy szám szerint kevesebben vagyunk, mint az államalkotó nép. A kisebbség: életet, szerves létet, az életfenntartási ösztönök sürgető megnyilatkozását, s az ehhez szükséges szerveknek parancsoló szükségszerűséggel való munkába állítását is jelenti. A kisebbség tehát nem egyszerűen csak szám, nem a népszámlálás végösszege és eredménye, hanem magasabb természeti és erkölcsi fogalom.
Mert mi is az az erkölcs? A mi gyakorlati életünk szempontjából talán úgy lehetne leghelyesebben meghatározni, hogy az a legszebbnek, legjobbnak, legtökéletesebbnek kellő időben való megtétele. Cselekedet, amely azonban a legtisztább és legemelkedettebb lélekből fakad. Ne szégyelljük a kifejezést s határozzuk meg az erkölcsöt így: végezzünk istenit és emberileg minden bizonnyal erkölcsösek leszünk.
Az élet mindenképpen az erkölcs védelme alatt áll. Mert az élet nem tőlünk emberektől függ. Az életet nem teremtettük, annak csak részesei vagyunk, de el sem vehetjük, mert újat képtelenek vagyunk helyette adni.
De éppen kisebbségi életünk parancsoló szükségei mutatták meg nekünk, hogy az erkölcs nemcsak magasabb lelki állásfoglalás a világ dolgaival szemben, hanem folytonos és állandó cselekvés, magasabb rendű munka az összesség épületén, önmagunknak szakadatlan áldozása nemzetünk fönnmaradása érdekében.
Az eddigieket tehát röviden a következőképpen foglalhatnánk össze:
1.) a kisebbség erkölcsi fogalom,
2.) erkölcsi parancs a nemzetfenntartó munkára.
3.) a kisebbség a kellő időben, legjobb szándékból fakadó, lehetőleg legtökéletesebb cselekvést követeli, amely boldogságot, örömet, és megelégedést okoz.
Kisebbségünk életmegnyilvánulása nem haladta meg a létfenntartás határát. – Egész életünk nem egyéb, mint az életösztön legegyszerűbb megnyilatkozása. Nem hivatkozhatunk tehát sem a gazdasági, sem a szellemi élet terén akár felépítésében összetett és bonyolult, akár feladatköreiben finoman szétosztott és tagolt nemzeti szervezetre. De annál nagyobb szükségünk van az egész szervezet erőbefektetésére, hogy kisebbségi életünk biztosítva legyen.
Az életfenntartási parancs sürgető megnyilatkozása tehát megtanít bennünket arra, hogy mi az osztályok szerint való tago[291]zódás fényűzésével nem élhetünk, a divatos világnézetek őrlő mákonyát nem szívhatjuk. Megtanít bennünket arra, hogy minden olyan magatartás, vagy cselekedet kisebbségünk szempontjából erkölcsellenes, amely a fenntartó erőt megosztja és szétforgácsolja.
A kisebbség azonban nemcsak az osztatlan erő erkölcsi parancsát jelenti, hanem azt is, hogy ebben az erőkifejtésben mindenkinek részt kell vennie.
A részvétel elsősorban úgy történik, hogy mindenki becsületesen megállja a helyét ott, hová a sorsa polgári feladatok elvégzésére kijelöli. A mi kisebbségi életünkben tehát minden jól végzett polgári munka a közösség szempontjából fokozott építő erőt jelent. Anyagi és erkölcsi építő erőt egyaránt.
A részvétel másodsorban úgy történik, hogy a kisebbség tagjainak vállalniuk kell a nemzeti szervezet munkaszolgáltatását is.
Mindenkinek a munkája, polgári foglalkozása, hivatásteljesítése, szellemi műve, vagy kézi munkája, a mi kisebbségi igazságszolgáltatásunk előtt csak annyit ér, amennyit népünk létfenntartásában ténylegesen jelent.
De természetes is, hogy a nemzeti munkaszolgáltatást magunknak kell végeznünk. A mi organizmusunkban szükséges szervműködéseket sem az állami, sem a közigazgatási hatóságok nem fogják ellátni. Mi a magunk erőire vagyunk utalva, senkire másra nem számíthatunk.
De a közkötelességeknek ez a végzése a mi és népünk közötti természetes kölcsönösségből is ered. Mert ha mi a magyar kisebbségre, a magunk polgári foglalkozásában, mint gazdasági hátvédre számítani akarunk, ha azt akarjuk, hogy a mi kisebbségünk bennünket a magunk polgári munkájában erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt támogasson, akkor ennek a kisebbségi közösségnek fönntartása céljából áldoznunk is kell. Anyagiakat és szellemieket egyaránt, kinek miként adatott, de áldozni kell, teljes szívből és világos öntudattal.
Minden nemzedék szellemi állományának hordozója, kifejezője és hirdetője az értelmiség volt. Most is ennek a rétegnek volna legelemibb kötelessége, hogy a népi közösség társadalmi és lelki föltételeit megvalósítsa azt gazdasági alapon kiépítse, a csökevényes választó falakat lerontsa, a közeledést a bizalom légkörében lehetővé tegye, hogy a közmunka szolgáltatás teljes felkészültséggel megindulhasson.
Láttuk azt, hogy a mi kezdődő kisebbségi életünk legsürgősebb és legalapvetőbb feladata a gyökérverés volt. Erre a feladatra válogatás nélkül mindenkit fölhasznál, akiben csak kisebbségünk életösztöne, mint élő lelkiismeret megmozdul.
De az a hősi műkedvelés, amelyre kisebbségi életünk első két évtizede kötelezett, nem ment föl bennünket az alól a kötelezettségünk alól, hogy tudományosan is elő ne készüljünk a kisebb[292]ség szervi működésének ellátására, és ne gondoskodjunk arról, hogy az egymás után fölnövő nemzedék oly nevelést és képzettséget kaphasson, mely lehetővé teszi a kisebbségi életműködés sokkal tökéletesebb fokát.
Különösen igaz ez a szellemi pályára lépőknél. Hiszen már régen hirdetjük, hogy a szellemi szabadpályákra való képesítésnél sem ismerhetjük el kielégítőnek csupán a vizsgák letételét és a szükséges gyakorlat megszerzését. A szellemi munkásnak foglalkozásában nem csupán kenyérkeresetet kell látnia, hanem egyben hivatást is. Mert hivatást kell betöltenie azon a helyen, ahol kenyerét keresi. A kisebbségi sorban élő egyén nemcsak sajátmagáért felelős, de felelős azért a népért is, amely az ő egyéni boldogulását lehetővé teszi.
Íme látjuk hogy a kisebbségi sors mily sok tekintetben jelent erkölcsi kategóriát. Foglaljuk tehát folytatólagosan egybe, amit a kisebbség erkölcsi voltáról megállapítottunk:
4.) A kisebbség erkölcsi kötelezettség. Az osztálytalan és osztatlan nemzetet és az osztatlan erőt jelenti.
5.) Minden polgári munkának csak annyi erkölcsi értéke van, amennyit a kisebbségi életközösség szempontjából ér.
6.) Miként a tűzoltásban és gátemelésben mindenkinek részt kell vennie, a nemzeti szervezet fenntartásában is mindenkinek egyformán erkölcsi kötelessége, bármilyen feladatot is teljesít a polgári életben.
7.) A kisebbségi életre komolyan és tudományosan fel kell készülnünk, hogy azt mentesítsük az alapvető hibáktól és kiemeljük a hősi műkedvelés kezdetleges állapotából.
De a kisebbség erkölcsi lényegéből nő ki az a törekvés is, hogy azt a hátrányt, amellyel a társadalmi, gazdasági, s az élet egyéb versenypályáin indulni kénytelen, a maga javára fordítsa. Általános lelki szabály, hogy hiányosságainkat igyekszünk kiegyensúlyozni. Ezt úgy oldjuk meg, hogy egyéb jó oldalainkat fokozott mértékben kifejlesztjük. Ennek a kiegyensúlyozási folyamatnak nemcsak öntudatlan lelki működésnek kell lennie, hanem éppen úgy, mint minden más kisebbségi életfeladatnak, teljes mértékben öntudatosnak. A mi kisebbségi életünk a maga kezdeti állapotában csak kezdetleges lehetett, de annál inkább tökéleteseknek kellene lenniük azoknak az egyéneknek, akikben a közösség életösztöne megnyilvánul, vagy akik a kisebbség valamely életműködésének feladatát magukra vállalják. Kisebbségi életünknek tehát erkölcsi parancsa, hogy mi az egyéni képesítés egyéni műveltség, egyéni arravalóság szempontjából, különbek, jobbak és tökéletesebbek legyünk.
De nemcsak szellemi fölkészültségünknek kell magosabb fokon lennie, hanem érzelmi életünknek is. Aki azt hiszi, hogy szellemi képesítéssel, egy bizonyos ismeretanyag elsajátításával, a [293] maga részéről mindent elintézett, az nincs tisztában a népi közösség fogalmával, e fogalom tartalmával és jelentőségével. Az ilyen érzelmi élet nélkül való lény, sem az ő népébe nem tud bele gyökerezni, sem pedig az európai népek közös levegőegébe nem tud bele lombosodni. Lehet, hogy a száján fogja hordozni, sőt tajtékozni a népi szolidaritás eszméit, de soha sem fog érezni kisebbségi élettársával szemben, sem hajlandóságot, sem melegséget, sem szeretetet. Már pedig az úgynevezett népi együttélés és népi közösség gondolata e belső melegítő érzések nélkül visszatetsző hazugság marad.
A szellemi műveltség, érzelmi kultúra és a gyakorlati alkalmazás ügyessége egyaránt szükséges annál, aki a kisebbségi életműködések ellátására vállalkozik.
A kisebbség tehát állandó szellemi elmélyülést, folytonos érzelmi készenlétet jelent, önzetlen és szakadatlan gyakorlati munkát, legtöbbször szerény és nem látszatos kötelességteljesítést, sokszor szerzetesi egyedüllétet és elvonulást, áldozatot és önfeláldozást, kisebbségi életünk társaival szemben meg nem szűnő hajlandóságot és segíteni akarást de mindenek előtt elrendeltetésünkben való hitet, s annak mindenkori bátor bevallását jelenti.
Eszünkbe kell, hogy jussanak a katakombák őskeresztény lakói, akik primitív és szelíd közösségben éltek kegyességben, áldozatkészségben és szeretetben de meg nem ingatható hitben és a hitnek mindhalálig bátor vallásában.
A kisebbség, mint erkölcsi fogalom tehát nemcsak új feladatokat ró reánk, hanem új embert is nevel belőlünk, de egyben visszavezet bennünket ahhoz az emberi eszményhez, amelyet a katakombák őskeresztényei maguknak alkottak.
A magyarságnak, mint kisebbségnek erkölcsi küldetésében hinnünk kell tehát, nemcsak azért mert nemzetfenntartó munkát végez, hanem azért is, mert a magyarságnak egy tökéletesebb embertípust nevel ki. Ez a típus edzettebb, harcosabb, igazságait bátran hívő és valló, tehát az anyagiaktól következésképpen eloldottabb, határozottan azt mondhatjuk: szellemibb, mint a régi ember. De különösen a népi együttélés és közösség gondolatában jártas, a társadalmi egység iránt sokkal több érzékkel bíró újabb ember.
Foglaljuk össze tehát azokat a tanulságokat, amelyeket folytatólagosan levontunk.
8.) Kisebbségi életünk erkölcsi parancsa tehát, hogy különbek, jobbak és tökéletesebbek legyünk, mert a kisebbség hátrányait csak tökéletesebb szellemi fölkészültséggel lehet ellensúlyozni.
9.) Érzelmi kultúra nélkül nem tudjuk teljesíteni erkölcsi parancsainkat népünkkel szemben. [294]
10.) A kisebbségnek, mint erkölcsi fogalomnak felfogása közelebb juttat bennünket a keresztény ember eszményéhez.
11.) A kisebbség, mint erkölcsi fogalom új embert és új magyart nevel belőlünk.
Ne legyünk tehát kisebbségi életünkben tajtékozó vásári kikiáltók, de egymásnak megindult lelkű igaz szószólói. Ne legyünk rekedten kiáltozó hírverők, de az egybetartozás, az egy akol és egy nyáj gondolatának szelíd szavú hírvivői. Ne érdekhősök és vad banda-bandázók, hanem az egymáson segítők és az egymás iránt hajlandók szelíd gyülekezete. A kisebbség tőlünk egymás iránti türelmességet, szeretetet, önfeláldozást, bátorságot, és mindenek felett cselekvést, cselekvést és cselekvést kíván.
Katakombák népei vezessetek bennünket, mutassatok példát. Hiszen ti voltatok az első, igazi, kipróbált és győzedelmes kisebbség.
1940. június hó 30-án.
1) Felolvasta a Sombor-i magyar kultúrparlament ülésén.