Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Sop, Nikola: Ballada az elérhetetlenről

Már tudom, ha utam az alkonyatba hal,
és sötétbe téved a lomb a fák hegyén,
hallom ruháját suhogni, édes, halk moraj:
a kihalt ösvényen elindul felém.
Jön, de lassan hozzák léptei.
Már kakas se szól és sűrű a setét.
Keblén magzatát álom érheti,
hörpint belőle s lehunyja szemét.
Virrad, fénylik a perc, ellibben hamar.
De könnyed és drága és gyermeki
alakja rajzát rejti az enyhe kanyar.
Ölén, álmában, kisfia lepkéit kergeti.
Erősen tartja, de játszik vele a szél, kezén
ringatja csöndbe, harmatba és az éj
hálójába. S én hallgatom, hogy jön felém.
És léptem sóvár vágyam sarkába ér.
Reng, hajlik a fű, reszketve, érzem én,
az éj az álmok partján kikötött.
De ő csak jön, csak közeledik felém.
És nem fogy a távol a két vándor között
A harmat hódit? való vagy álmodom.
Kábít egy mély virág mérges hímpora.
De hallom lépte neszét a friss katángokon
S tán el sem érjük egymást így soha.
Tán arca andalít vagy a köd fátyola.
Tán a közelség ás csapdát elém.
Tán én hallom csak őt: a távola –
elátkozottan nem veszi a neszt, mert az enyém.
A tisztáson hálok. Lelkem csüggedt, aggállyal tele.
Arca már az alkony ködébe merül.
Gyermekeddel, varázsló lány, elérhetetlen, te, te,
ne zavard utam, ha alkonyatkor járok egyedül.
Fordította Dudás Kálmán [534]