Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. december) 12. szám

Dudás Kálmán: Mélyről indulok

Őseim közül – mik is lehettek?
ki tudja, hányan jajdultak föl,
kikről semmit és mindent tudok:
másnak éltek, maguknak temettek,
őrzik őket bennem a gesztusok,
sanda rándulás, mord tekintet,
ha látom a puszták kényurát, –
átadták híven, nyersen, mint egy
intő ereklyét apáim, kiknek
tőled innen ismerem sorát.
Szépapám: a vadvizek között
Halas táján szolgálta az urat.
Pihenés helyett homokot kötött,
az unokák ne hallják majdan,
ha a nagyúr husánggal ugat,
Dédszülém a kiskun életet
mentette hűn, lankadatlanul:
bába volt, tudta, kell az élet…
El-eltűnődöm, nagy rejtély lehet,
hogy a költő-sarj kitől tanul. [531]
A dédapám zord börtönőr volt,
zörgő kulcsokkal járt a csendben.
Sors gúnyja: tőle örököltem,
hogy véreimnek bajban, könnyben
a föltámadás dalát zengjem.
Nagyapám könnyes igazság volt,
szidta a rendet, mint a bokrot,
féltette tőle a hazát
s az urakra, ha átkot mondott,
vád és düh rázta a szavát.
A Bácsér partján, szülém mesélte,
tintát sajtolt sötét bogyókból
egy rongyos fiúcska: az apám,
fehér kenyeret kapott érte
a fehérlisztű nebulóktól.
…Emlékszem, hangja mélyen zengett,
sötét, nagy szeme messze révedt
s elborult: mire gondolhatott?
tán arra, melyik a sötétebb,
a múlt vagy velünk a holnapok.
Érzem, mélyről jövök én nagyon,
előnevem és mord címerem
a rám hagyott íratlan vagyon:
véremben bús jobbágy-őseim
tüzét és haragját cipelem.
Morajlik olykor és költöget
lelkem mélyén a sötét sereg,
hallom a súlyos, torz öklöket,
érzem a bosszús, orv erőket:
tőlük lesz erőm vértes remek.
Titok, hány ősöm él, jön velem,
termőn, edzőn, mindent szétvetőn,
s annyi láz és fülledt gyötrelem
mért bujkál bennem, s mit rejt magában
ezergyökerű csendem és erőm – – – [532]