Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Egy levél a stari-sivaci költő akáckoszorújához

Ők: emelt homlokúak, sellőző a hajuk, széles-bátor a mellük –
hangjuk mennydörgéstől morajlik, s a tenger: ébred velük…
Mikor kézzel csak intenek – kitárul ég pereme –
lázadnak, s feltörnek a mennybe!… éterekbe.

De az erejükért hálásak ők a szenvedésnek…
rabságnak, ínségnek s ő fekete kíséretüknek…
Ők bírják a hit erejét: ami él a végzetben –
és forró fényeket: mi villog a sötétben –
s a napot: a fellegben.

Sasok lendülete: bátor, sugaras madaraké – övék,
ők: ismerik mi legmélyebb húrjaink zenéjét –.
Lég szárnyalói, átölelői égnek –
szabadság vívói, hősi szépségnek –
emberek magukért: önkarjuk kisdede –
születvén sírásban, és kínokban megérve.

Férfiúi jobbjuk szünetlenül emel
sziklát: emberségnek!… Prométheusz lelke.
S hol csillan lelkiismeret: élet szikrája –
köröttük sereglik óriások hada
igazság harcára! [638]

De fejük magányban: az igazult tiszta.
Legfent a tetőn, sötét sereg felett,
hol ostobák s rossztevők nem értik őket…
mint csodás, zöldellő jegenyéknek csúcsa:
villámként fényderűt hasítnak magukba!

Így: igazságba – hozzájuk futnak utak
a völgyből – hol lélegzik öle folyóknak,
hol kicsi virágok kéklenek, pirulnak –
örvénybe kavarva a szálló ég boltján –
míg a lángoló ősz biztos utakon vár…

Mi belépünk a fehér ejtőn a csendbe.
Ők: tartják maguk hűsen fent, fent remegve…
Ébresztenek tikkadt vagy fényre éhes szemet:
miért nem tudnak, ó, miért nem, felemelni minket?!

Csúcsok felett, ahol fészkelnek a dalok –
Csak tündérek szállnak, vagy zúgnak viharok –
s felettük nap és csillagok és csillagok…