Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. november) 11. szám

Szirmai Károly: A jugoszláviai német népközösség kialakulása

Amióta a németekkel együtt kisebbségi sorsba kényszerültünk, nem először olvasunk elszomorító német közleményeket régi és mai együttélésünkkel kapcsolatban. Már annyiszor hallottuk az ingerlékeny kifakadást: a jugoszláviai német kisebbség tulajdonképpen csak 1918 óta él öntudatos, önálló nemzeti életet, azelőtt ennek nem voltak meg az adottságai és élőfeltételei. Mi azonban mindig azt hittük, hogy ez szigorúan a németek szerémségi és szlovéniai vezetőinek véleménye, amit semmi esetre sem osztanak a vajdasági németek, akikkel másfélszázad óta egymás mellett szántjuk a földet és barátkozunk. Most azonban kiadtak egy öszösszefoglaló jelentést Das Werden der Deutschen Volksgemeinschafft in Südslawien (A jugoszláviai német népközösség kialakulása) címen, amely húsz év kisebbségpolitikai fáradozásait foglalja össze. Ebben a számunkra annyi fájdalmas utalással és megállapítással tarkított füzetben, ismételten, nem csak hogy teljes közömbösséget árulnak el a magyar kisebbségi törekvésekkel szemben, de újabb vádakat szórnak felénk. Keserű lesz a szánk íze, ha végig futunk az oldalakon, melyek kellő aláfestéssel s hatásvadászóan arról akarják meggyőzni a német olvasót, elsősorban a német ifjúságot, amely a régi magyar világot csak hallomásból ismeri, hogy a délvidéki német kisebbség mennyi elnyomásnak, üldözésnek volt kitéve a magyar uralom alatt. A legkönnyebb volna ezt az újabb hangulatkeltést azzal az elhárító mozdulattal elintézni, hogy amúgy sem hiszik el a vádakat, s nem olyan könnyen hagyják magukat megtéveszteni azok, akik a magyar világ áldá[514]sait élvezték, s ma is visszaemlékeznek az együtt töltött, régi napsugaras időkre. Azokra a boldog napokra, amelyek nemcsak a magyarság, hanem a velünk együtt élő összes népek számára zavartalan kulturális fejlődést s ugyanilyen mértékben anyagi jólétet s meggazdagodási lehetőséget nyújtottak.
*
Hogyha a magyarság pénzén a török által kipusztított magyarok helyére telepített németségnek üldözésben s elnyomatásban lett volna része, akkor 160-170 év alatt a németség nem őrizhette volna meg népiségét s nem volnának minden itten élő népnél virágzóbb falvai, boldog, öntudatos lakósokkal. A könyv szerkesztőitől csak egyet kérünk: legyenek igazságosak, nézzenek szét Magyarország közhivatalaiban, s számolják össze, hány vajdasági származású s egyéb (elnyomott?) német ül vezető állásokban s hány magyar? Nem tudjuk megérteni s mire vélni, hogy a vajdasági németség, melyet mi testvérnek éreztünk, s érzünk, húsz éves szomorú kisebbségi életünkben, miért cibál elő minden alkalommal koholt állításokat, hogy ő is üssön egyet rajtunk, amikor mi országunk veszte árán is az ő ügyéért harcolók, ezt semmiképpen sem érdemeltük meg. Legyenek igazságosak és lássák be végre, hogy a tatár-dúlta, osztrák sanyargatta és török-pusztította Magyarország mindenkinek hazát adott, csak a magyarnak nem! (A magyar volt egyetlen mostoha gyermeke a telepítésnek s többé-kevésbé csak a cselédsors jutott neki s a vándorbot.–
*
A további elmélkedések helyett, amelyek messzire vezetnének, a magyar önérzetet bántó megállapítások halmazából emeljünk ki egyet mást s nézzünk velük szembe. A bevezető sorok a Jugoszláviáihoz került területek német lakosságának elütő nemzeti sajátosságaira s öntudatára hívják fel a figyelmet. Öntudatos, magas fokú nemzeti szellemben éltek mindenekelőtt a szlovéniai és a szerémségi németek. Nem is vitás, hogy a két erős szláv tömbben a kisszámú németség a nemzeti érzés s a veszélyeztetett anyanyelv megőrzésére összpontosította erejét. Magyarországon nem volt szükség ilyen ellenállásra, mert a németséget semmiféle veszély nem fenyegette. De lássuk, mit mondanak az egykori Délmagyarországról, helyesebben Bácskáról, Bánátról, ahol a németek a magyarokkal annyira összekeveredve, sőt össze is házasodva éltek s élnek ma is. A szerémségi németek meglehetősen élénk moz[515]gási lehetősége mellett – olvassuk – a nem magyar népek, amelyek kisebbségben éltek az egykori Délmagyarországon, háttérbe voltak szorítva, nemzeti érzéseik lefékezve. Az iskolák és a magyar nemzeti célok szolgálatában álló német sajtó a németekből mindenáron gerinces magyarokat akart faragni? A füzet mondja ezt, de nem kis meglepetésre ilyen kifakadások után nyomban felsorakozik cáfolatként az a tájékoztatás, amely egész sereg bánáti egyesület munkájáról számol be. – Hát mégis volt öntudatos német élet? – A német élet a ferde beállítás szerint Bánátban mindössze néhány városra (Belacrkvara és Vršacra) szorítkozhatott. A délmagyarországi német mozgalom különben is mindig Bánátból kapott ösztönzést. Ott alakult meg a magyarországi német néppárt is, amelynek egyik irányító lelke dr. Kremling Lajos volt. Az ő kezdeményezésére jött létre az akkori szerb és román kisebbségekkel a politikai együttműködés. Még a képviselőválasztásokon is közös jelölteket állítottak. A továbbiakban megtudjuk, hogy bár szép számban jelentek meg német nyelvű újságok, csak huszonnégy állott tisztán a német nemzeti gondolat szolgálatában. Ebből tizenhat Erdélyre esett. A többi német lap a magyar állameszmét propagálta.
A háború előtti magyar iskolapolitikáról hasonló lesújtó ítéletet kapunk, ami senkit sem lep meg, hiszen 20 éves kisebbségi életünk során nem először hangzanak el ilyen kijelentések, bár tagadhatatlan bizonyítékokkal – a világháború végéig zavartalanul működő német iskolák egész sorával – tudjuk igazolni, ennek ellenkezőjét, (nem szólva az erdélyi szászsás egész különleges helyzetéről.) Azt még elismerik, hogy a XVIII. század közepéig virágzó német iskolák állottak fenn s csak 1867. után indult meg a magyarosítás. Ha tényleg így lett volna, a jugoszláviai németek nem tarthatták volna meg másfélszázad előtti (eredeti) nyelvjárásukat s kicsiny telepeik nem terjeszkedhettek volna szét izmos tömbökké, egyre fokozódó népi öntudattal. Beolvadás mindig volt és lesz, kivált az ilyen erősen tarka népszigeten, mint a Vajdaság. De ez a folyamat természetes jelenség, s nem egy céltudatos vagy erőszakolt politika eredménye. Éppen az előbbiek igazolják, hogy a Dunamedence az utolsó másfél évszázad alatt már egyáltalában nem töltötte be a sokat hangoztatott természetes olvasztó-medence szerepét. A kirajzottak nagyobbrészt csak látszólagos asszimilációja semmit sem jelent. Mert ez alól, mint minden más nép, a németség [516] sem menekülhetett. (Vegyük csak az orosz-, lengyel-, cseh-, francia- vagy a horvát- és szlovén népet gazdagító német beolvadásokat.) Nem lehet tehát semmit a magyarság szemére vetni, főképp egy természetes társadalmi folyamatot. Ellenkezőleg: a változatlanul fennmaradt, sőt nemzetiségeiben (német, szerb, rutén, bunyevác) megerősödött, tarka vajdasági nyelvsziget csak azt bizonyítja, hogy az a sokat hangoztatott erőszakos magyarosítás nagyon sántikál. (Ezzel szemben húsz év céltudatos iskolapolitikája elegendő volt arra, hogy a magyar falvak gyerekei jórészt már magyarul se tudjanak írni és olvasni.)
Különben a németség fiai, éppúgy, mint a többi nemzetiségi is, a legmagasabb közhivatali állásokba bekerültek, a nélkül, hogy nevükről vagy nemzetiségükről le kellett volna mondaniuk. (Vegyük, pl. csak a Novi Vrbas-i származású Schmidt Henrik dr. egyetemi tanárt, Hitler kitüntetettjét, aki több ízben volt a szegedi egyetem rektora, bár tántoríthatatlan harcosa volt a német nép ügyének.) S ha mégis megmagyarosították nevüket, nem kényszerből, hanem szabad elhatározásukból tették.
*
Némileg enyhítették a magyarságra egyáltalában nem hízelgő vádakat azok a sorok, amelyek ismertetik a jugoszláviai német kisebbségi élet kiépítésének kezdeti nehézségeit. Az ő munkájuk sem volt olyan könnyű, pedig a németek akkor már »nemzeti öntudatra« ébredtek s megkezdték az átfogó német nemzeti eszme szolgálatában álló egyesületek kiépítését. A világháborúban a németek is a szerbek ellen harcoltak s ezért a békekötés után a Jugoszláviához került németeknek sok ellenszenvet és bizalmatlanságot kellett leküzdeniük. A német kitartás és lelkesedés azonban minden akadályt legyőzött s megszerezte a bizalmat, ami nélkül egyesületeik nem juthattak volna el mai magas fokukra. Mi ennek a bizalomnak megnyerését többek között azzal is magyarázzuk, hogy nyíltan elfordultak a magyarságtól s megtagadták a magyarsággal eltöltött múltjukat.
Miután a német sajtó s a népvezérek nem győzték eléggé hangsúlyozni, hogy az új állam mennyi előnyt és lehetőséget jelent a németség számára, a két legjelentékenyebb vajdasági nép kettészakadása megtörtént. S amíg a magyarság évekig a tájékozódással, a környezettanulmányozással, a múlt siratásával volt túlontúl elfoglalva, a németek egyik ellenállást a másik után [517] küzdötték le s meggyőzték a többségi népet, hogy nem kívánják vissza a magyar múltat, amely »nemzeti életüket megzavarta.« A számukra ilyen körülmények között folyton enyhülő légkörben egyetlen kínálkozó alkalmat sem szalasztottak el, hogy munkakörüket kiszélesítsék s az egész németséget egyesületekbe szervezzék. A német öntudat mindig élénk és éber volt s a nemzeti szocializmus uralomra jutása óta, csak még jobban erősödött. Már az új állam megalakulása utáni években megindult a Deutsches Volks blatt, a szunnyadó német nemzeti öntudat első ébresztője s ébren tartója, majd nagyszámban következtek az egyesületek, utána a Vrbas-i tanítóképző, azután a csonka, s később a teljes Vrbas-i német gimnázium. 1940-ben a német szellem, a húszévi tevékenységet összegezve, az egész világ előtt büszkén és öntudatosan hivatkozhatott arra, hogy mindezt a saját erejéből teremtette. A németség összeforrott, lélekben egyetlen akaratot képvisel, s az asszimiláció árnyéka már a múlté.
*
Hogy gazdasági téren mit jelentenek a német szövetkezetek, azt felesleges magyarázni. Álljon itt szemléltetőnek annyi, hogy amíg az Agraria 1927-ben 17 millió dináros, 1938-ban már 106 millió dináros forgalmat bonyolított le. Ma 364 szövetkezet tevékenykedik, s most van alakulóban a házépítő szövetkezet, az orvosok és gyógyszerészek, ügyvédek stb. szövetkezetbe tömörülése.
A kulturális munka terén elért eredmény is jelentős. A német kultúregyesületek száma több százra rúg, s aligha van német lakta hely (– elég ha 20-30 német család található benne –), ahol Kulturbund ne működnék s ahol ne tartana nyilván, úgyszólván személy szerint minden német polgárt.
*
A magyarságra nézve kellemetlen sorok ellenére sem tagadhatjuk meg, hogy a legteljesebb csodálattal s elismeréssel szemléljük kisebbségi intézményeik tökéletesítésére irányuló újabb fáradozásaikat. Az az érzésünk azonban, hogy mindezt akkor is elérték volna, ha a magyarság iránt legalább némileg megőrizték volna régi érzelmeiket.
A magyar néplélekből hiányzik az irigység, féltékenység s rosszindulat. De képtelenek voltunk elfojtani keserűségünket, ami a sorok olvastára, melyek a németek háború előtti magyarországi helyzetét oly valóságellenesen kedvezőtlenül igyekeztek beállítani. [518]
Mi, akik még nem felejtettük el a vajdasági németséggel való korábbi kapcsolatainkat, szeretnők, ha végre megszűnnék a múlt fájó, mert valótlan, hánytorgatása s több igazságot, megértést és szeretetet kapnánk, mint eddig, hiszen ezt az éket verő propagandát, melyet a korábbi kormányok politikája is elősegített, ma már semmi, de semmi sem igazolja. A németség hatalomban megerősödött, mi azonban ma is gyengék és szegények vagyunk, lovagiatlanság tehát ellenünk harcolni.