Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. november) 11. szám

Garay Béla: A százötven éves magyar színészet

Százötven éve annak, hogy egy lelkes magyar ifjú lelkében megszületett a gondolat; a magyar színészet megalapításának gondolata. Ez az ifjú a Komárom-megyei Kelemen László kántortanító volt, aki maga köré gyűjtött néhány színjátszásért rajongó fiatal diákot és honleányt, akikkel megalakította az első magyar színjátszó társaságot. Ez a társulat egy hónappal később a budai Várszínházban (1790 október 25-én) Simai Kristóf »Igazházi« című darabjában lépett először a magyar közönség elé. Eddig csak németnyelvű színjátszás volt az országban és Kelemen László gondolata nem nagy örömet keltett a nemes karok és rendek körében, akik semmi értelmét sem tartották annak, hogy magyar emberek »komédiát« játsszanak, sőt voltak olyanok is, akik egyenesen azt kívánták, hogy Kelement csukják a bolondok házába az ilyen gondolatért. Akadtak azonban olyan nemes gondolkodású férfiak is, akik megértették Kelement és belátták, hogy a színjátszással téríthetik vissza anyanyelvéhez a mindinkább idegen nyelven beszélő nemzetet. Kazinczy Ferencz és gróf Ráday Pál voltak az elsők, akik segítségére siettek az ifjú társaságnak. Tíz női és tíz férfierőből állott a társaság, akik eleinte, – persze a német színészek hatása alatt, – szavaló, pátoszos modorban játszottak. Később a vándorlások örök bizonytalanságai közben is nehezen alakulhatott ki határozott játékstílus, úgy, hogy amikor felépült a kolozsvári, miskolci és a most nemrégiben lebontásra kerülő balatonfüredi színház, még mindig a jóakarat, lelkesedés és tanulni vágyás, a nagyobb érték bennük és csak másodsorban a művészi teljesítmény. Kelemen társulatának előadása egy jobb műkedvelő együttes előadásának színvonalán állott, amelynek sok akadályt kellett leküzdenie, de később a kezdet nehézségein átesve, már némi haladást mutathattak a színjátszás mesterségében. Csak anyagiakban voltak nagy nehézségek, azonban egy országos gyűjtés szép eredménye után minden alap megvan arra, hogy fejlődjék a társulat. A vármegyék is nagy lelkesedéssel álltak a színészet ügye mellé és a helytartótanácshoz benyújtott beadványban iparkodtak bizonyítani, hogy a színészetre nagy szükség van a »nyelv pallérozása«, ápolása, valamint a nagyrészt idegen nyelvű főváros magyarosítása érdekében. [511]
A színészet kezdő korszakában a legsúlyosabb nehézségek közé tartozott a műsor összeállítása, mivel nem voltak megfelelő magyar darabok és így kénytelenek voltak idegen nyelvű darabokat – sokszor gyenge fordításban – előadni. Később ez is megváltozott, mert a színészet fejlődésével színpadi irodalmunk is fejlődött és mindinkább akadtak írók, akik a hiányt pótolták.
Az első próbálkozások nem voltak magas színvonalon álló előadások és a magyar színészi lélek kibontakozása csak harminc-negyven év múlva kezdődött, amikor az úttörő színészek mellett felneveledett újabb generáció már megértette az idők szavát és világossá lettek előttük a művészi célok. Az első társulat nem sok ideig működött, rövid idő múlva feloszlott és a tagok egy része nagyobb vidéki városokba, más része Erdélybe távozott.
Ezeknek az úttörőknek és az utánuk következőknek köszönhetjük a magyar színművészet és a magyar nyelv fejlődését és azt, hogy megbecsülést szerezve a magyar színjátszásnak a nemzet felkarolta őket és 1837-ben megnyílhatott a pesti Nemzeti Színház, amely ma is a nemzet kultúrájának szent hajléka. Az úttörő színészek munkája, nemes áldozatkészségük, lelkesedésük nyomán emelkedett naggyá, európai, majd világhírűvé a magyar színjátszás. Ez a dátum nem csupán a színészet-történet első fejezete, hanem a nemzeti művelődéstörténet egyik legjelentősebb fejezete is.
A társulat feloszlása után Erdélybe távozó tagok beléptek az 1792-ben alakult és »Köztársaság« címen működő társulatba, amely báró Wesselényi Miklós védnöksége alatt Kótsi Patkó János, az úttörő színészet nagy harcosa vezetése mellett működött. Kótsi Patkó egy erdélyi nemesi családnak volt a leszármazottja, kollégiumot végzett, majd, mint katona külföldre is eljutott és ott magával ragadta a nyugati kultúra varázsa. Onnan hazatérve több társával együtt létrehozta a kolozsvári színjátszó társulatot. Híve volt a természetes játékmodornak és ezen a téren még sok hasznos befolyással lehetett volna a színészet fejlődésére, ha 1808-ban 37 éves korában vissza nem vonul a színjátszástól.
Az állandó helyiség hiánya lehetetlenné tette a kolozsvári társaság eredményes munkáját. Amikor ezt látták az erdélyi nemesek, elhatározták egy állandó »játékszín« felépítését, ami rövidesen meg is történt, azonban a magyar színészek csak 1821-ben léphettek benne fel először. Rövid működés után ez a társulat is két részre oszlott és – egykorú feljegyzések szerint – egyik részük elindult Debrecen felé, míg másik részük Erdély bércei között kelt vándorútra.
Ebben az időben már a fiatalabb színészgeneráció mind komolyabban fogta fel hivatását és szorgalmas tanulással, a személyes villongások, torzsalkodások, erőt bénító intrikák megszüntetésével iparkodott betölteni nemes hivatását.
Az Ernyi Mihály vezetése mellett Kolozsvárról Debrecenbe távozó társaság később Szegedre jut, ahol a közönség nagy sze[512]retettel fogadja őket, és lelkesedéssel támogatja a színészet ügyét. Előadásaik nagy látogatásnak örvendenek. Innen – Szegedről – küldenek kérvényt Pestmegyéhez, amelyben kérik, hogy részükre a »játszási engedély kiadassék.« Ez meg is történt és az engedély megérkezése után 1809 március 1-én a pesti Hacker szálában kezdik meg előadásaikat.
Sok viszontagságos utat jártak meg a magyar színészek, akik esőben, sárban, sokszor éhezve, szekéren és gyalog rótták keresztül-kasul az ország útjait, hogy hirdessék a magyar irodalmat és bemutassák nyelvünk szépségeit. A magyar nemzet fiai pedig támogatták a színészeket, mert belátták, hogy a magyar nyelv fennmaradása a magyar életet jelenti, ők pedig a magyar életet jelentő nyelvet ápolhatták, dédelgették és senki ezt a nyelvet szebben, jobban nem beszélte, mint színjátszó nagyjaink. Ami erő, ami szépség, ami zamat van ebben gyönyörűséges nyelvben, azt ők csiszolták fényesre és később, amikor a dilettantizmusból kibontakozott magyar színészet egyes nagy színészeket és színésznőket teremtett, azok már bátran felvehették a versenyt a legjobb külföldi színészekkel, sőt sokszor felül is múlták azokat. A magyar színészi kibontakozásnak eme napjaiban; Szentpétery, Egressy, Lendvay, Fáncsy, Bartha, Telepy, Laborfalvi Róza jelentik a jellemábrázolás művészi magaslatait. De a későbbi idők nagy színjátszóiról sem szabad megfeledkeznünk. Jászai Mari, Újházi Ede, Szacsvay Imre, Küri Klára, Blaha Lujza, Rákosi Szidi, Odry Árpád, Pethes Imre… megannyi fénylő csillag a magyar színészet égboltján.
A világháború befejezése után bekövetkező változott körülmények új feladatokat szabtak a magyar színjátszásnak. Új célok felé fordult a színészet. A legfőbb cél volt a magyar közönség azon rétegével megkedveltetni a színházat, amely közönség mindeddig nem érdeklődött, vagy szociális okok miatt nem érdeklődhetett a színház iránt. Ebben az irányban hatalmas fejlődéssel jutott előbbre a színészet ügye. Ma már a legeldugottabb helyen fekvő magyar falunak is megvan az igénye és megvan a maga színháza. Hiszen csak nemrégiben indult útra a »Faluszínház«, egy teljesen modern, minden kellékekkel gazdagon felszerelt 22 tagú színészegyüttes, amely kényelmes, nagy társas gépkocsikon járja az országot és hirdeti a magyar kultúrát.
Ma, amikor idegen eszmék, idegen jelszavak mérgezik meg a magyarság ezreinek lelkét, kettőzött figyelmet kell szentelni a színjátszás ügyének, mert a magyar kultúra hadseregének talán legerősebb fegyverneme a színház. [513]