Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. november) 11. szám

Jevitić, Dušan M.: Az őrültek temetőjében

Kosava szántott a síkságon, s az élők településének szomszédságában ott terpeszkedett a halottak birodalma. Omladozó és vedlett fal ölelte körül, mely mintha tágra nyílt karjaival beljebb terelte volna a félredőlt mészköves sírköveket. Éjszakánként kutyák fogtak üvöltésbe a tövében, betöltve messzi vidéket vonyításukkal, miközben a holdvilág is előlopódzott és mindent behintett. Nappal viszont a napsütés változtatta át az egészet kibírhatatlan tűzhellyé, melynek hamuja eltakarta a föld belsejében folyó enyészetet.
Télen nem jutottam hozzá, hogy kimenjek a megboldogultak közé. Arrafelé állandóak voltak a boszorkány-orgiák, hóviharok és őrült kosavák. Minden, ami fából való, letöredezve, össze-vissza hordva, helyenként meg hóval befúva, fehér dombok alján. Legalább is így mondogatták, mesélgették nekem…
…Mi közöm mind e mesékhez? Az elemek téli viaskodása a sírok felett éppen úgy nem érdekelt, mint a nyári nyüzsgés a rothadtszagú földön, de a temető egyik sarkában ott terült el a kórházi temető is. Igen, azok miatt a sírok miatt, már rég illett volna kimennem, de én éppen miattuk nem mentem ki soha. Napról-napra, évről-évre halogattam… [502]
Én e sírok lakóitól még a kórházi szobában búcsúztam el, amikor haldokoltak. Az akkor volt, amikor váltig erőlködve igyekeztem az élet urává lenni, de a fehérkeresztes, fekete kocsi továbbra is csak kidöcögött a kórházból… Ott a temetőben azonban tényleg a sírok ura uralkodott – az egyik ápolt – aki vakond módra túrta, ásta a földet és a sötét gödrökbe hantolta betegtársait, férfiakat és nőket, kik azelőtt éppoly lelki betegek voltak, mint ő maga. Esténként hazajött ez a sírok uralkodója és szalutálva jelentette, hogy: »Minden rendben van.« Minden rendben: a sírok, a tisztaság, a fejfák, de még az ő kunyhója is.
Egy napon mégis, éppen Babič Nikola – a sírok ura – miatt kellett kimennem a temetőbe. Elálmélkodtam az egész berendezés mértani szabályossága felett. A sírdombok mind egyformán magasak és szélesek és hosszuk is pontosan ugyanaz. A letaposott ösvényen siettem kunyhójához, a temető végébe. Az öreg észrevett, szalutálni próbált és derült örömmel jelentette, hogy: »Minden rendben van.« Panaszolta, hogy sajnos nincsen semmi dolga, majd azt, hogy lábai nem bírják a forgóban való reumatikus fájdalmai miatt. Kérdéseim elől mintegy menekülve, egyre azt hajtogatta, hogy nem igaz, amit a környező kertek és földek gazdái róla fecsegnek. Nem okoz ő senkinek sem kárt, szóval nem támadott meg senkit. Azok az asszonyok pedig, akik tőle megfutottak és páni félelmükben még a temetőt is elhagyták, maguk a hibásak, mert mi keresni valójuk a kórházi sírok között? Hát a bolondok még sírjukban se pihenhessenek nyugodtan a kíváncsiskodó parasztoktól? – Ez nem cirkusz – fejezte be határozott hangon, – hanem temető!
Megmutatta a kunyhóját, kérkedőn megállapítva róla, hogy ez az egyetlen menedéke eső és napsütés elől. Közben igyekezett elrejteni vagy tíz cső kukoricát, »melyet a temetőbe járó asszonyoktól kapott.« Így leleplezve, aztán nem csak uborkáit mutogatta meg az indákon, hanem a kunyhója mögött ültetett krumplit is. »Ez hát az, amivel a gonoszok vádolnak, hogy a sírokon uborkát ültetek? Hát sírok ezek doktor úr?«
– Ugyan Babič, ismerlek én téged – mondtam ironikusan rákacsintva – néha hülyének tetteted magad…
– Nem vagyok én bolond, hisz a bolondok a kórházban, a bolondok házában vannak, én pedig nem!
Ezúttal is félbeszakítottam a mindennapi vitát, hogy ki a hülye és ki a bolond ember, mert kínzott a kíváncsiság, hogy miként tudott ilyen példás rendet teremteni a temető eme zugában.
– Én nem ástam ki a halottakat – védekezett ijedten – és nem helyeztem őket a sírokban odébb egy arasszal, de még fél méterrel sem, doktor úr! Hazudnak, ha azt mondják. Hazudnak! Én csak a sírok széleit hoztam rendbe, és mindenütt elhelyeztem a fejfákat. Nem igaz, hogy a halottakat kiásom, én azokat nem boly[503]gatom, csak éppen egynéhánynak a csontjait helyeztem odébb, a sor kedvéért, de az el nem hamvadt megboldogultakhoz nem nyúltam…
És mégis a fejfák sorfala katonai rendben üdvözölt engem. »Minden rendben van, doktor úr!«
És amikor megkértem, hogy mutassa meg a régi sírokat, azokhoz elvezetve nem találtam semmi különbséget. »Mind rendben volt«, akárcsak az újak, egyedül a nevek mosolyogtak ismerősen felém a keresztberakott lécekről.
Míg a fejfákra írt nevek lebilincselték szemeimet, Nikola köszvényes lábaival nyomomban topogott.
Na nézd csak! A Belič Sćepa, mintha köszöntene engemet. Még most is emlékszem rá. Anyja kísérte hozzánk, ő pedig az arcába köpött és azt harsogta fele, hogy erkölcstelen, majd meg, hogy megmérgezte, de hogy hála a »Mindenségnek«, újra feltámadt. Amikor elvezették a kórterembe, megvigasztaltam anyját. Férje Dobrudžaban halt hősi halált, egyetlen fiát meg most vezette a siralomházba. Egyre csak azt hajtogatta: »Hát nem vagyok én szánalomra méltó anya?« Nagy sokára tudtam csak megnyugtatni.
Ez meg a Marko gyerek. Fejfája mintha hajladoznék, és kezet nyújtana, hisz életében is ez volt a mániája. »Kezet a kézre« – suttogja most is – »Ha a római katolikusok és a szabadon gondolkozók megegyeznének, a világ egy csapásra megmenthető volna. Ebből a kibékülésből megszületne a feltámadás. Az okos ember, – ha bolondként támad fel, – a halhatatlanság megtestesítőjévé válik.« – De amikor ez az ifjú tüdővészben meghalt és én láztól cserepes ajkait szárítgattam, azt suttogta felém: »Te meg fogsz engem menteni.« E szavaktól sokáig nem tudtam megszabadulni…
Ni ni a »Jovan!« Micsoda barátok voltunk mi ketten! Mikor egy alkalommal kihúztam két zápfogát, mindenáron azt követelte, hogy a talpáról a tyúkszemet is vagdossam le, mely szeg módjára csaknem a lába fejéig ért. Ezért a műveletért tengernyi dukátot ígért, meg két szőlőskertet és elvállalta, hogy tiszteletemre kiaszfaltoztatja a carigradi utat. Amikor agyát elborította a vér, és vonaglásával siettette haláltusáját, segítségért esdő kétségbeesett tekintetére megnyugtattam: »Ne félj, amíg engem látsz« – mire elmosolyodott. Oly bensőségesen és megnyugodva mosolygott… Ez a mosolya volt oka annak, hogy azon az egész télen nem jött álom szemeimre.
Tovább lépkedek, mögöttem a köszvényes Nikola, ki szüntelen fecseg:
– Itt járt nálam a gazda a városból, a temetkezési vállalat gazdája. Azt mondja, doktor úr, társuljak vele és nyissunk egy krematóriumot társas alapon. [594]
Ez meg itt balról »Mitič Flora«, a tanítónő. Évekig észrevétlenül járt-kelt hülye mosolyával elhízott arcán, mint a porszem a sivatagban. Éjjel-nappal szitkozódott. Istentől az utolsó féregig mindenkit és mindent átkozott s csak egyetlen egyszer fakadt sírva: »Engem soha senki sem szeretett.« »Még a Jóisten sem?« – kockáztatta meg az egyik irgalmas nővér, mire elmosolyodott: »Miért pont a Jóisten?… Az emberek nem szerettek!« És a szomorú mosoly ült az arcán akkor is, ott is a boncasztalon.
Nikola csak csoszogott és fogait csattogtatta.
– Az a krematórium nem is volna rossz dolog. Legalább nem tékozolódnék el annyi föld, ez pedig a legtermékenyebb földdé válna. Én meg mindent rendben tartanék.
Amott az a kissé szürkés, a többinél régibb fejfa »Fok Mateaé.« Eszembe jut a kék, öregesen meleg szempár. Mikor eljött a bolondok házába, megkérdeztem tőle, hogy hogyan tévedett ide. Ő meg halkan megmagyarázta: »Elindultam a templomba. A Pančevo-i templom nagy, ott fel akartam menni a szószékre prédikálni, de nem engedtek. De hát itt is lehet prédikálni. Elindultam az Isten házába, de hát ez is templom. Amaz templom, melyben a tömegek valamely bölcselet sötétjében merülnek el, ez meg itt Isten háza, melyben az egyének kiúsznak az individuális bölcsészet felületére.« – Én csak hallgattam az öreget. – »Ott hirdetni akartam a feltámadást, itt magam fogok feltámadni, mert én vagyok, érts meg, én vagyok Jézus.« – Ezt a megtört testű, kékszemű, öreg »Jézusomat« egy ízben megmentettem a haláltól, amikor az már éppen torkon ragadta. Teste elszederjesedett, szemei kidülledtek s közben tehetetlenül tűrte, hogy segítsek rajta. Amikor újra lélegzeni tudott, bágyadtan suttogta felém: »Ugy-e, hogy Jézus vagyok?!« – Megsimogattam ősz haját vigasztalván: »És mégis vele leszel ott fenn az égben!«
Hátam mögött Babič csak tovább motyogott:
– De a gazda azt követeli, hogy én adjam a krematóriumhoz a pénzt, míg ő csak az észt, meg a protekciót, de hol fogok én tudni annyi pénzt szerezni?
– De most aztán már elég legyen ebből, Nikola!
– Összekoldultam halottak napján húsz dinárt…
– Igaz, lehet-e, hogy a halottak kiásásával szereztél valamennyi pénzt?
– Már hogy én a halottakat bántottam volna? Azzal, hogy hantjaikat rendbe tettem, most legalább jól festenek. Amíg éltek, addig maga hozta rendbe őket. De bizony azt senki sem mondhatja, hogy akkor is jól festettek volna.
Válasza cinikus volt. Közben egyre vonultak el előttünk a fejfák, mindmegannyi ember, Isten teremtménye. Ó ti régi ismerőseim! Hányan múltak ki közületek karjaim közt. Minden bolondságtok az én lelkemre zuhogott és én valamennyi vigasztalan ér[505]telmetlenségteket megsimogattam lélekben. Az én mosolyom volt a ti örömötök is, míg sötét tekintetem alatt összerezzentek szidván és átkozván. Meggyógyult társaitok áldanak engem, de a »világ miatt« még levelezőlapon való üdvözlésre sem érdemesítenek… Ti, akik velem egy egész emberöltőt töltöttetek.
– De doktor úr, hisz nem voltak ők élet sóvárak, nem is kunyeráltak lázasan több napot a haláltól. Azért van az, hogy mindketten: maga is, én is, saját szájízünk szerint szabályozzuk meg őket.
– Eridj már!
Babič meglassítja lépteit, és sugdosva folytatja:
– Meglásd doktor, az élet minden keserűsége és szenvedése egyszer csak véget fog érni, mert ott lent a sírban, a földi pokol és rossz után, pihenőt és sötétséget vágyva, megnyugszunk.
Mosolyra kényszerített:
– Ejnye, ejnye Babič, valamelyik bölcs azt mondja: Az ember, ha nem tudja a szellemet megalázni, akkor bosszúból kínozza. Ezt teszed most velem te is.
– Ezt nem értem egészen, de hallgatnom kell, mert a törvényt mindig az erősebbek szabják, nekem meg az irhámra kell vigyáznom.
Kesernyés mosolyra fakadtam. Mosolyra, mellyel a legőrültebb embert meggyőztem arról, hogy ő az okos, mosolyra, mellyel befelé megvallottam, hogy magam minő gyatra és bolond vagyok, mosolyra, mely mélyebb értelmet ad egész életünknek, anélkül, hogy a lényegről tudomást szerezne.
Köröskörül pedig mindenütt sírok és az az érzésem, mintha a fejfák emberekké váltak volna, emberekké, hajdani ápoltjaimmá, kik valamennyien a kezüket nyújtják felém, üdvözölnek, rám mosolyognak és jókedvűek, hogy megint a körükben időzöm. Örülnek, hogy megint velük vagyok, mint haláluk előtt abban a szerencsés bolondok házában, ismét velük a szellemek ama közösségében, melyről azt sem tudjuk létezik-e, melyet nem érzünk és érzékelhetünk, talán csak én, egyedül én, apjuk, testvérük, gyermekük, hóhéruk, istenük. Micsoda fogadtatás! Agyamon átsüvít harsány kiáltozásuk:
»Isten hozott!… Éljen a generálisunk!… Szerbusz pajtás!… Megérkeztél vérszopó!?… Megváltóm!… Szerelmem!… Emberem!…« Majd meg ezek süvítettek át fejemen:
»Fekete földdel keresztellek meg, Isten hozott, én vagyok a szentlélek, te pedig a fiam vagy doktor.«
»Az én fejem egy óriás méh, ezer meg ezer poronttyal telis-teli és te doktorkám, te vagy valamennyi apja, mindnek az Úristene!«
Befogtam füleimet. Babič kissé odébb dünnyögött:
– Mi, futóbolondok, túlságosan megértők vagyunk a gono[506]szokkal szemben és ridegek a jók irányában. Hát te ezt eddig nem tudtad?
– Hogyne tudtam volna kedves Babičom, hiszen azért van az, hogy most egyszerre sírhatnék is, nevethetnék is.
– Ejnye doktorkám, itt nem szokás nevetni a tréfákon, bolond az, ki mulat a liszten, hülye kesereg a bolondon és bölcs ember nem jön az őrültek temetőjébe.
– De ha már hibáztam, tévedésem után hasztalan korholsz.
Babič nevetett, a fejfák mosolyogtak és kuncogott köröttem minden.
Belekapaszkodva az egyik fejfába, megtámaszkodtam. A fejfa suttogva megszólalt:
»Istenem, hát nem elhagytál! Tehetek én arról, hogy őrült vagyok? Arról a te bolondságodról sem tehetek, hogy közénk jöttél. De ne bánd meg soha! őszintén és igazán mondom neked: ha a búzaszem nem esik a földbe és nem hal meg, akkor csak ő marad meg, de ha meghal, számtalan új életnek ad életet. Hallgass reám doktor, ha feláldozod magad valamely eszméért és meghalsz érte, akkor te is számtalan életnek válsz forrásává, de ha csak a földi életre spórolsz, nem lesz semmid odaát az örökkévalóságban.«
– De hát ki nyilvánított téged őrültnek?! – üvöltöttem.
– Ki más, mint te!
– Most már értem, ez csakis a jelenleg érvényben levő földi törvények alapján történhetett.
– Természetes, azért voltál eddig is velünk doktorkám, és most is azért jöttél közénk. Hisz mi rokonok vagyunk. Amíg éltünk, a te lelkedből igen sok jutott nekünk, de ne sajnáld, mert belőlünk születnek a szentek.
– Én nem is sajnálom. Hát te Babič sajnálod-e?
– Annyira már nem vagyok bolond. Az ember mindig megtalálja okát és értelmét örömének. A szerencsétlenek ezt őrültségnek nevezik. Én azt mondom, ez a bolondság az istenséggel határos.
– A csodába, ki nyilvánított téged bolondnak, Babič?
– Az emberek, akik nem tartottak eléggé gyakorlatiasnak az életben. Doktorkám, a közönséges halandók az embert, aki kimagaslik közülük, rögtön bolonddá nyilvánítják, tapossák, s ha szellemével lesújt rájuk, megkövezik és megfeszítik bölcsességéért.
– Kitől tanultad ezeket, Babič?
– Magától, doktor úr.
– Éntőlem? – És megint éreztem, mintha valamely részem megszűnt volna élni, vagy leszakadt volna rólam, mintha meghaltam volna, mint az a bizonyos búzaszem. A lelkemet meg a szarkazmus marcangolta: vajon az a föld, melybe a búzaszem hullott… Ó!…
Babič meg csak mosolygott. Nyeregformájú orra köré grimaszok rajzolódtak. Mennyivel szebb látványt nyújtottak a fejfák. [507] Az egyik közülük méltóságteljesen szavalt:
»…Bennünket kiközösítettek az emberi társadalomból, holott mindig az emberek között éltünk. A történelem soha sem vett rólunk tudomást, pedig mi vagyunk a történelmi események rugói. Nincs határ az őrült és a normális között! Több őrültséget követnek el a normális emberek, mint a bolondok… Ennek a tespedt, íz nélkül való emberi társadalomnak mi vagyunk a sója! Az emberiség viharos forradalmaiban mi vagyunk a naivak, kiket rakásra lőnek. Károsaknak tekintenek, de lám, kellünk az emberiségnek, mert csak mi vagyunk képesek a világot megváltoztatni. Amikor valamelyik bolond elgondolásaiból »őrült eszmék« támadnak, mindig akad idealista, aki azokat az életben megvalósítja. Ilyenkor belőlünk is nagyok lesznek, istenek. Maguknak meg az marad, hogy rajtunk nevessenek, mulassanak!«
Most egyszerre csak nevetésbe, kacagásba fogott köröttem minden és harsányan hangzott felém a sírokból: ha, ha, ha…
»Számunkra az élet már nem tartalmaz problémákat!« – Valamelyik basszus a föld mélyéből felnyögött: »Valaki csak úgy lehetsz, ha van valamid! De többre kell vágynunk, mint amink van, hogy valamivel többé lehessünk! Nekünk az élettől volt is valamink, de többet kívántunk és így lett sorsunk a halál. Ezért nincs már számunkra az életnek problémája.«
Babič hirtelen hozzám szól:
– Vajon miért nevet doktor úr?
– Hm! A hülyének nincsenek problémái, az átlagember kerüli őket, a bölcs kiagyalja és termeli őket. Ezen az igazságon nevetek.
– Hát az igazságokon nevetni szokás?
– Nevetünk és sírunk rajta. Csak a hazugságon szórakozunk.
– Hm, azért szórakoztunk mi veled annyit!…
Babič cigarettát kért tőlem, majd tüzet is és mélyen elgondolkozott.
Most meg a harmadik sorból az egyik sír magához intett. Mikor hozzáléptem, örömrepesve üdvözölt:
»Boldog vagyok doktorom, hogy láthatlak. Az átélt emlékek fölötti elmélkedés csendes örömet jelent. Te pedig nagy örömöt okoztál nekem az igyekezeteddel, mellyel meg akartál szabadítani őrült ideáim ópiumától. De most torkom szakadtából nevetek rajtad. Mire való volt hát erőlködésed? Hát nem volt hiábavaló? Hisz én mégis meghaltam. Megvigasztaltál az örökélet eszméjével, holott magad is kételkedtél benne. Hazug elméleteddel ki akartad belőlem űzni a halálfélelmet! Nem azt mesélted nekem, hogy a születés és a halál ugyanaz? Miért volna örök csupán a változás? Íme én még mindig ugyanaz vagyok, te is ugyanaz vagy, aki voltál és én most nevetek rajtad, te bolond.«
Zúgott a fejem. Bennem egy egész világ omlott össze és megint csak kínzott a kérdés: vajon az a bizonyos búzaszem termékeny földbe esett-e, hogy sok életnek életet adjon?… [508]
Az egyik fejfán fátyol lengedezett. Integetett, mint egy leányzó a keszkenőjével. Amikor feléje közeledtem, a bölcsész diáklány meleg alt hangján úgy üdvözölt, mintha rokonok volnánk:
»Most már túlérett vagyok és csöppet sem szégyenlős. Amikor egyszer lerúgtam magamról a takarót, Ön odajött és letakart. Ott kezdődött. Azóta gondolok Önre. A kezére úgy néztem, mint valami szentségre. De amennyire vonzott ez a kéz, oly mértékben nőtt gyűlöletem is Ön iránt. Most hogy halott vagyok, szabad már a szívébe férkőznöm. Most bevallom, ez volt az én szerelmem. Szerelmem, mellyel téged szerettelek. Te voltál a kedvesem, ki ha mellettem elmentél, mindannyiszor megkótyagosodtam. A szerelemben úgy érezzük, mintha kedvesünkből mindenható hatalom sugároznék. A szerelemben kedvesünk mindenhatósága miatt elvész egész egyéniségünk. A szerelemben megszűnik az idő, a tér, megszűnik mindennek az eleje és mindennek a vége. A szerelem maga a mindenség és örökkévalóság… Én kedvesem, amikor beteg és bolond létemre megsimogattad a hajamat, megtermékenyítettél a szerelmemben. Én nem éltem és nem is haltam meg. Abban a pillanatban, a te simogatásod alatt, összeolvadtam az öröklét szellemével és csupán ebben az isteni érzésben létezem…«
Szerettem volna megsimogatni a fejfáját. Végighúztam a kezem rajta és szálka szaladt a tenyerembe. Könnyek ültek szemeimben, nem a szálka miatt. Szerettem volna nevetni. Szerettem volna sírni… »Ó Uram – szakadt fel legbensőmből a kérdés: vajon mit vetettem, hogy ilyeneket aratok?«
»Te vagy a prófétánk – hadarta a mögöttem levő sír. – Ha igazságos és őszinte vagy, mindannyiunkat simogass. Mindannyiunk fejfája megérdemli a simogatást, mindannyiunké, hogy csókolják.«
»Ne indulj azon az úton, hogy egy elveszett bárányért elhagyd az egész nyájat. Ha mindenható vagy a jóság gyakorlásában, nem fog elveszni egyetlen bárányod sem. Simogass mindannyiunkat és csókolj. Amíg élő bolondok voltunk, valamennyiünket simogattál és meg akartál menteni. Csak az a megmentőnk, aki mindannyiunkat megment! Ne feledkezz meg egyikünkről sem, mert nem leszel megmentő. Süss, mint a nap, mindannyiunkra egyformán!«
Megremegtem. Nem vagyok olyan ember, ki könnyen veszti el a lélekjelenlétét, de… Most meg a jobbról eső sír szólalt meg:
»Ne légy magvető, ki válogat a földben. Légy olyan, mint a legfőbb magvető, aki énje magját szórja szét a terméketlen földbe és termékeny lelkekbe egyformán. Ne sajnáld azt, ami a sziklára esik! Csak az pazarolhat, akinek van. Te ember vagy és ember létedre ez a legtöbb, amit tehetsz, még annál is több. Ne törődj azzal, lesz-e termés, mert ha szívből adsz, ne kérdjed, mire adsz, ha magad szórod szét, kiapadhatatlan forrássá lesz. És ugyan mi [509] lehetne egyéb kívánságod, mint az, hogy örök lény lehess?«
Forgott velem az egész mindenség. A sírok táncoltak, a fejfák masíroztak. Rászóltam Babičra:
– Nikola, hát hol van itt az ösvény?
Az öreg mosolygott:
– Hát még a doktor sem tudja megtalálni az utat?
Szinte nem értettem meg. A sírok egyre ugrándoztak előttem. Mindegyik el akart mellettem haladni. Valamennyi üdvözölt. Kezüket felém nyújtották, fejüket szelíden lehajtva várták, hogy simogassam és megáldjam őket. A suttogásukat is hallani véltem: »Bolondok vagyunk, a te őrültjeid. A mindennapiságtól elkápráztatott emberek észre sem vesznek bennünket, te azonban ismersz minket, te megértesz bennünket, azért vagyunk a tiéid, halálunkban is teljesen a tiéid…«
– Nikola! Már megint nem találom az ösvényt!
– Hát még a doktor úr sem tud kiutat találni? – mosolygott az öreg. – Van úgy, hogy az út sírokon és halottakon át visz…
Elmosolyodtam Nikolan.
– Nem Babič, én nem akarok a sírokon és halottakon keresztülgázolni. Én is csak éppen úgy, mint te, odébb akarom helyezni őket »a rend kedvéért.« Te halott testüket helyezgeted, én lelküket hozom rendbe.
– És így nyugosznak ott lent a sírban.
– Igen. Akárcsak a többi halandó, csak éppen nem olyan tökéletesek.
Az öreg mélyen hallgatott. A kijárat felé lépegettünk.
– Látod, Babič, a fejfák nincsenek mind egyenes vonalban leszúrva. Látod, mennyi bukott előre?…
– Ejnye, doktor úr, hát nem maga jött el erre?
– De hát csak nem én mozdítottam el őket?
– Azt nem, ők maguk hajoltak meg. Sajnálják, hogy elmegy.
– Ejnye Nikola, de értesz ahhoz, hogy udvarolj és hízelegj.
– Dehogy is hízelgek doktorom, de amikor azt mondotta az imént, hogy maga életükben hozza őket rendbe, én meg amikor meghaltak, a torkomat fojtogatta valami és könnyeket sajtolt a szememből, hogy mondok: akkor mennyi hasonlatosság is van közöttünk!
– Hát, igen. Mi ketten idézzük elő a lidércnyomások örök sorozatát. – Ezt mondva egy skatulya cigarettát adtam neki…
…S amíg könnyes szemekkel bámult utánam, otthagytam. Ő legalább a sírok felett úr… Remegve siettem vissza. Vissza a kórházba, a kórterembe, a haldoklókhoz, hogy továbbra is próbálkozzam az élet urává lenni.
Mögöttem, a Kosava marcangolta puszta síkságban ott terpeszkedett az élők tanyájánál valamivel odébb, a halottak országa. [510]
Fordította: Mangold Albert