Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. november) 11. szám

Papharkay Dénes: Pásztortűz mellett

Melyik jobb? A mi népünket kisebbségi sorsában két örökké váltakozó, ellentétes hangulat tartotta fogva. A Remény és a Csüggedés. Mi nem hozhattunk fel semmilyen önálló, független erőt, amellyel kialakíthattuk volna a magunk életét, feloldódhattunk volna a céltudatos munkában. Mi nem dolgozhattunk a jövőnkért, mert nem hittünk magunkban. Ha bántalom ért bennünket, védekezni sem tudtunk, csak a szívünkben élt a Remény, ami elfeledtette a fájdalmakat. Úgy éltünk, mint a hajótörött, aki csak a világítótorony gyenge fényét látja, és azt várja, hogy onnan észrevegyék. S ahogy veti a tenger árja hol közelebb, hol távolabb ettől a fénytől, úgy váltakozik benne a Remény és a Csüggedés.
A vigasztalanság testvérekké tett bennünket. Az egyformán szenvedők közel vannak egymáshoz. A bizakodás szétválasztott. A Remény már nemcsak egy népet éltet, hanem egyéneket is, s az egyéni reménykedéshez ezer érdek fűződik. Az irigykedés és vádaskodás rossz szellemei költöznek közénk a Reménnyel, és mi gyengék vagyunk. Olyanok, mint a magukra hagyott cselédek, akik alig várják, hogy hazatérjen a gazda és beárulhassák egymást, ezzel bizonyítva hűségüket.
Melyik jobb? Testvérként élni csüggedten, vagy ellenségként reménykedve? Ha lennének próféták közöttünk, az ő erejük is kevés lenne a térítéshez. Csak átkozódni tudnának és sírni, sírni, sírni…
*
Ki a magyar? Az utóbbi időben nálunk is mind gyakrabban hangzik el ez a kérdés. A válasz természetes: mindenki, aki magyarnak vallotta magát, s aszerint élt. Ezt azonban ilyen egyszerűen ma nemigen fogadják el. Igazolnod kell magadat. Mi volt a véleményed tizennyolc éves korodban a világ rendjéről, Európáról és társadalmairól, olvastad-e Marxot és voltak-e zsidó barátaid? Ha igen, már nem lehetsz jó magyar. Ha hiszel az általános emberi szellem érvényességében, nem vagy jó magyar. Ha azt hitted, hogy Európa nemcsak földrajzi egység, hanem különböző nemzetek és népek anyja, a civilizációnak egy egészen zárt és sajátos területe, már nem lehetsz jó magyar. Ha fejlődésedben többet akartál az öncélúságnál, ha útjaid nem voltak olyan »egyenesek«, mint az igazolóké, célod az életben nem olyan »világos«, mint az [498] övék; bűnös vagy, áruló vagy, megérdemled, hogy kiközösítsenek, megtagadjanak.
S akik elítélnek, mit tettek eddig? Emlékezz vissza: ott ültek a kártyaasztalok mellett, a habzó sörök mellett, feltűrt ingujjal gurították a tekegolyót és vasárnap délután szurkoltak kedvenc csapatuknak. Igen, igen. Ez volt az ő munkájuk, sem több, sem kevesebb. A magyar könyvet, testvérem, nem ők olvasták, a nemzet fogalmát sohasem akarták megismerni, helyzetünket senki sem vette olyan komolytalanul, mint ők, a nemzet alkotó elemét pedig, a népet, megmosolyogták, röhögtek esetlenségén, megjelenését bárgyúnak tartották, és csak azt a parasztot ölelték a keblükre, aki árvalányhajas kalappal, fokossal, Zerkovitz-nótát dalolva pattant eléjük.
Hát ezekkel csakugyan nem versenyezhetsz. Kurjantani nálad jobban tudnak, kételyeik nincsenek. Magatartásuk hangolható és köpenyüket mindig a szél viszi. Bírálni ne merészeld őket, mert akkor ismét rossz magyar vagy és áruló. Ha erkölcsöd és jóérzésed nem tiltja, állj közéjük, tanulj meg kuglizni, tegyél gazdászkalapot a fejedre, hunyd be a szemedet és mondd utánuk a hangzatos szólamokat, amelyeket a lapok közölnek, így még boldogulhatsz, megbocsátják azokat az éjszakákat, amelyeket könyv mellett töltöttél, hogy megismerkedjél a szellemi élettel.
Én elhiszem neked, hogy magyar voltál akkor is, amikor Marx-szal akartad a magyar paraszt bajait orvosolni, amikor Taine elméletével próbáltad megtörni a kizárólagosságot, amelynek itt annyi gazdája van, amikor ráébredtél, hogy az egyetemi tanárok mégsem mondanak igazat, ha azt állítják, hogy Petőfi az Apostolt részegen írta, amikor a Monarchiát gyalázó Krležaért rajongtál, amikor emberré lettél, szellemi fegyverekkel küzdő emberré, hogy nemzeted ügyét szolgálhasd. Én elhiszem neked.
Mert húsz esztendő alatt lehettél volna szláv, vagy német – talán még származásodnál fogva is – mint ahogyan oly sok ember cserélt nemzetiséget. Könnyebb életed lett volna neked is, családodnak is. Te magyar maradtál. Senki se kérdezi miért? Bizonyára nem azért, mert magyarnak lenni kitüntetéssel járt. Te magyar maradtál, vállaltad és viselted érte a következményeket; a kenyértelenséget sokszor, a megaláztatást gyakran és a gyanú nehéz árnyékát mindvégig.
Mivel vigasztaljalak? A folyó hullámai tajtékot vernek, s az ott úszik a felszínen. Egy nemzet vizét azonban mélyebb erők kavargatják; a tajtékot felveszik a partok, de a víz folyik tovább. Várd meg az idődet, ha elég addig a lelkiismeret. Talán kitart addig, hiszen nehezebb időkben sem hagyott el…
*
Mit vesztettünk? Egy tekintélyes szerb úr kárörvendve vágta a szemembe, hogy a kisebbségi magyar kultúra fenntartóit meg[499]rendszabályozták. Ezután már aligha lesz kedvük támogatni a magyarság kulturális ügyét.
Ő a zsidókra gondolt és azt állította, hogy az itteni magyar lapok elpusztultak volna nélkülük; ha ők nincsenek, magyar könyvet itt senki sem árusít, képet művész nem ad el: a magyar írónak, művésznek és újságírónak éhen kellett volna vesznie. Mindenki ismeri a zsidóságnak nemzetfenntartó szerepét az itteni magyar kisebbség életében.
Ezzel a kijelentésével azonban ő nem a zsidóságot becsülte le a maga szempontjai szerint, hanem bennünket, magyarokat. Ennélfogva én nem a zsidókat védtem, s azokból a gabonásokat, zsírkereskedőket, falusi uzsorásokat, hanem népünket. Igaz, könyvben, újságban ők voltak a legnagyobb fogyasztók, képet is ők vettek magyar művészektől arányszámukat messze meghaladó mennyiségben. De miért tették ezt? Azért, hogy bennünket támogassanak? Nem hinném! Ebben a kérdésben én nem általánosíthatok úgy, mint a törvény.
Voltak zsidók, akiket a szellemi érdeklődés hozott kultúránkba, voltak, akik úgy érezték, hogy a műveltség kötelező és talán akadtak olyanok is, akik valóban azt hitték, hogy egy magyar könyv megvásárlása elismerést érdemlő áldozat. Nekünk csak az előbbiekhez volt közünk. És csupán azokhoz, akik nem azt várták, hogy a kultúra is kiszolgálja őket, mint alázatos alkalmazottuk, akit megfizetnek, vagy a kávéházi pincér, akinek borravalót adnak. Mert túlnyomórészt ilyenek voltak. Az igényesebb zsidó, fajtestvéreinek ezt a hibáját jobban látta, mint mi.
Mert a Színházi Élet példányszámának kétharmadát nálunk is a zsidók fogyasztották. Vicki Baum, Zweig, Schalom Asch, Feuchtwanger könyveiből összehasonlíthatatlanul több példány fogyott el, mint Móricz, Kodolányi, vagy Németh László műveiből. A faji szellem nekik többet tudott adni, mint az a másik, amelynek nyelvét beszélik, de a szívét idegennek érzik. A többség ilyen volt, tagadhatatlan. Ezekkel tehát semmit sem vesztettünk. Akiket pedig igényességük sodort a magasabb színvonal felé, érzésük pedig mellénk, azok talán nem változnak.
Mi a múltban sem tettünk értük semmit, most pedig nem tehetünk. S, hogy népünk nem áldozatképes, azt senki se vesse a szemünkre. Elég baj, hogy így van. Nem a nép a hibás és nem mi. Egyszerű lenne kitalálni az okot.
*
Cél és kötelesség. Azt kérded kedves bátyám, hogy miért nem járok körötökbe, miért nem szerepelek, hisz »egészen tehetséges« vagyok. Azt mondod, hogy célunk közös és kötelességünk ápolni a magyar kultúrát. Nem kételkedem, hitvallásom ez! Csak a szempontjaink különbözőek. Ti összeültök, urak és hölgyek és kultúrestét rendeztek, Ady verseit szavaljátok, énekeltek és zongoráztok – magatoknak. Majdnem mindig ugyanaz a társaság van nálatok, [500] úriasszonyok, akik elegánsan, a legutolsó divat szerint öltözve jelennek meg egy-egy előadáson, udvarias urak, akik egyformán tapsolnak a szereplőknek, és közben az órájukat nézik, lehet-e már kimenni a söntésbe. Sehol egy fejkendő, sehol egy bajszos paraszt arc, sehol egy lelkes fiatalember, akin ereznéd, hogy valóban a kultúráért, valóban a magyar szóért jött el.
Mi keresnivalóm van e kispolgári gyülekezetben, az öregek, a megállapodottak önképzőkörében? Az orvos, az ügyvéd, vagy a kereskedő felesége előtt mutassam meg, hogy én is tudok valamit, várjam, hogy lovaggá üssön a tapsaival, vagy tanítsam meg szeretni Kodály dalait? A cél nem lehet ez! Az úriasszonynak elég alkalma van megismerkedni a magyar irodalommal, a magyar muzsikával, az ifjúságnak és a népnek volna szüksége erre. Azokat tanítani, azokban kialakítani egy kisebbségi magatartást fontosabb kötelesség, mint szerepelni a ti körötökben. Nálatok csak közönség van, s amit adhattok neki a legjobb akarat mellett sem több, mint a szó rossz értelmében vett műkedvelés. Vagy talán szavaljam el a saját verseimet, olvassam fel a magam novelláját a kendőzött közöny e bálványainak? Erre csak Arany László soraival válaszolhatok:
Kiállni, mint színész: »no jer közönség,
Lásd, hogy szomorkodom, nézd a pofám!«
Hogy érte tapssal, vagy füttyel köszöntsék
S röhögjenek, mint kárvallott kofán,
Titkolt szerelmét, mely előtte szentség,
Bírálja, méregesse a profán,
Ez a közömbös nép, vásári had:
Ah ily szereptől lelke elriad.
A kisebbségi cél és kötelesség nem annyira a kultúra ápolása, mint annak terjesztése. Azt pedig nem köztetek kell kezdeni, hanem a nép és az ifjúság körében.
*
Az isteni nép. Úgy beszéltek róla, mintha valóban tőle várnátok a megváltást, holott csak a megbízását akarjátok. A nép! – kiáltjátok hamis pátosszal, és mindenki a parasztra gondol, a munkásra, az egyszerű emberre, a népre. A ti szemetek azonban a tömegen van. Jelszavaitok nem újak, ilyen beszédet már hallott a nép és tudta, hogy mire megy a vásár. Ma talán sikerül rászednetek újra, de a szívéhez férkőzni sohasem tudtok. Csak úgy bánik veletek, mint a zsidóval, vagy a kortessel, aki nagy dér-dúrral jön, és azt mondja: Pálinkás jó reggelt adjon az Úristen! Hogy ityeg a fityeg öcsém-bátyám, aklom-bakom… – Kineveti a nép ezt a hülyéskedést, minthogy megvakarja a kobakját akkor is, ha olyan nagyon dicséritek szemtől-szembe. Mert gyanús az neki. S, ha azt mondjátok: »a verejtékkel öntözött ke[501]nyérmag megdicsőült szépségének kérges kezű hősei«… akkor éppúgy a pokolba kíván, mint a népiesch ugra-bugrálással. De csak csináljátok!
Előttünk azonban hiába hivalkodtok, nem irigylünk a »sikerekért.« Tudjuk, hogy türelmes a nép, de ha egyszer megunja a cselvetést, úgy végigcsördít az ilyen úri kapcáskodókon, hogy soha életükben nem jut eszükbe sem kenetesen szenvelegve, sem helykén komázva kiejteni száján az ő nevét.