Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Gyászol a Kalangya… A sírt túlélő mű minden sorában alkotójáról: az utat látó vezérről, a megvalósító költő-művészről és az alkotást életté melegítő emberről emlékezik. Megnyílnak a jó-szeretet síron túlra fénylő, nagy valóságai: a veszteséget érző gyász hamis mélységei és a fájdalom, friss örökségének Őtörökítő, gazdag bomlású bimbói, a Hozzáméltó munka ránk váró és vállaló – önzetlen elkötelezettsége.

Az Ő tette valóban gazdag örökség. Ember-szándékú értelem az ész bizalmatlan, hűvös kifosztó-ívű hídján és rálépő indulás a magátválasztó álmok teret és időt gomolyító magasabb valóság testetlen bizonyosságain.

A legvalóbbember volt. Minden munkájában teljes-egész. A befejezhetetlen nagyság ibolya-színű utasa. Azt vallotta, hogy az életnek mély értelme van, és azért a dolgokat nem olyan könnyű megvalósítani… Több kell a tudásnál. Az »én« sors-erőinek reménybe ágyazott átsegítő csillogása, a megoldhatatlan megértése: a szenvedés és öröm boldog jóságokra bátorító, a dolgokhoz hozzáadni kész magabízása.

Az életnek nagy kérdései vannak. S Ő ezeket a nagy kérdéseket nemcsak tudta, hanem egész lényével odaadón szolgálta is. Ebből fakadt vezérségének hősi humánuma, művészetének alkotó biztonsága, emberjóságának hatni tudása.

Szűk korlátú sorsunkból kiemelkedett. Nem véletlen, hogy egyszerre tudott európai intellektus és kisebbségi költő lenni. Egy hatalmas civilizáció parancsoló szükségességében lélekgyújtó bátorság, gyengédségekre ráérő, felénk hajló szelídségbe hatalmasodni.

Valahol olvastam egy gyönyörű sort:

»Rád gondolok. Magamra. Istenre gondolok…«

Már nem tudom, ki írta ezt a sort. Ezt a szép, szörnyű erejű jóságot. Nem tudom a nevéhez fűződő, elválasztó értelmet, a távolság, messzeség iramát, a föld elmúló erejét, város vagy falu bíbor színét, tőlem eleső tájának megejtő élményét – életének földi ízét, de érzem a lényét, megélt életének rám csillogó nézését. És ez velem marad örökre… [633]

A csillogás, amit oly nehéz a dolgokban megközelíteni.

Ezt érzem, amikor Kornélra emlékezem. Mert ő ezt érezni tudta és éreztetni.

Ezért olyan közeli ő most is. Nézi a tollamat, ami Őróla akar hírt adni, aki itt maradt nekünk tájtalanul, egyszerű valóságok mindennapi végében, egy még alig behantolt sírban; de nézése alatt felriadok: betegségtől kínzott életét soha nem panaszolta, soha senkinek meg nem mutatta tragikus fiatalságát…

Még betegségét is meg tudta szépíteni. A dolgokat oly nehéz megközelíteni.

– – –

Először a becsei Helikon utolsó órás, novemberi kongásában találkoztam vele. Sorsdöntő percek rideg keménységében. A tarlóba ájult bácskai mezőkön nagy tél közelgett. Halódott ez a szűkös, akácos, kis magyar világ. Céltalan kapkodások zárt tenyerén elpenészesedett minden jó bélyeges értékünk. Nyelvünket létjogos eszközzé degradálták. Szomszédságunkban enyészet villáit építették.

De valamikor volt egy gátat őrző ember itt, a becsei végtájon, aki a Tisza áradásait figyelte, és a megkötött pusztulás duzzadó mellvédjén állva rádöbbent a küzdés kertes szépségeire. Egyszerű ember volt, akit mifelénk ezzel a szóval illettek: paraszt. Az élet mezsgyéjén tűnődve, egyszerű nyelvén meleg jóságokra ébredt. Megértette a gátépítő ember lélekszakadásokat bevilágító szándékát. És anélkül, hogy tudta volna, hogy ezt a szándékot kultúrának hívják majd őutána, dalkedvelő társaságot alapított, amelyből a több mint hatvan-éves becsei Népkör lett. Ebben a Népkörben hatvan év után is élt a gátat őrző ember dalkedvelő szelleme, és amikor úgy látszott, hogy már nincs több dal a mi nyelvünkben, e Népkör hatvanadik évét azzal akarta megünnepelni, hogy vendégül látta a maga múltjához »világnézeti különbség« nélkül azokat, akikben dalt sejtett. Láttam már nagy »kultúrmanifesztációkat«, láttam bekötött és elégetett zászlókat, meggyalázott szobrokat, új kultúrák gyilkos tűzvészét, vérittas carmagnolokat, de ilyen megrendítő kultúrát még nem. A szegénység dantei pokla vonult fel, hogy hírt adjon az elveszhetetlen dalról… Néhány dinár, egy-két megkopott könyv, majd csak egy-két zokogó szó hullott az ünnep oltárára ajándéknak. A Népkör elnöke meggörnyedt ennyi erő alatt. A koldusasszony két fillérére gondolt talán?… De nem, ennyi utolsó fillérre ki mert volna gondolni! És az elnök nemesen szép alakja egyre egye[634]nesebb, különös távlatok igézete szálldosott az előtte megnyílt oltáron gazdagodó szegénység fölött, és egy új pünkösd mindenkihez szóló nyelvén ezerszínű gazdagsággal felelt: itt mi vagyunk a legszegényebbek, a vendéglátók, akiket a ti gazdagságtok magához emel…

És végül egy fiatal béres állott a szegénység gazdag oltára elé, és mondja: én csak szántani tudok… és fekete ünneplőjének terméstelen elhasználtságú zsebéből száz dinárt tesz megállott szavainak melegével a gátat őrző ember ünnepén megnyitott új lélektűz fénye alá…

Kornél előttem állott lázas-reszketőn, fehér-sápadtan, meghatott, finom metszésű, lelkes arcán szívbe metsző vonatásokkal. Maga elé nézett, mint aki nem mer megmozdulni… akkor sem mert felnézni, mikor a becsei szerb esperes felköszöntötte ezt a termés alá szántó kultúrát az egymásra találás testvérszavaival.

Sokszor gondoltam rá, mit érzett Kornél akkor, abban a fájó reszketésben. Most már tudom…

Akkor virágzott föl benne a Kalangya dalt őrző, szakadékokat bevilágító, tarlótlan emberderűje…

– – –

Valahogy megtudta, hogy beteg vagyok. Oh, Ő számon tartott bennünket. Távirati választ kért: »és jelöld meg az időt, mikor jöhetek. Nagyon aggódom érted.« Tudtam, hogy akkor már egyre több pillanat száll el Tőle árnyékos lassúsággal, hogy a hőmérő piros vonalán túl otthonos a kopott, fehér bizonyosság. Felkészültem magam a napot emésztő útra. Késő, felleges alkony ballagott az őszt váró akácok alatt, míg Stari Sivac dombra futó szőlőiből hidegen csapott a csend. Még messze volt a szüret. Csak az ősz volt itt hallgatagon, a hullott lombok szellőtől kavart sóhajaiban. Lehet, hogy valamit bevittem ebből az Őt köszöntő szavaim félénkségében. Vagy talán erről ismert rám, mert mosollyal fogadott…

„Milyen jó vagy te, – szólt, felkerestél. – Aztán képeket mutatott, finom, bensőséges pasztelleket és hűséges, megértő könyveket. Ugye most sokat dolgozol?” – emelte rám most értem világító nézését. A vacsoránál a Nagyasszony, anyja jobbjára ültetett. A lámpa körül puha lepkék szálltak. Emlékeztetem tavaszi utazására. Ő Szicília édes nyelvéről beszélt, s a lávás tavasz gyöngédsége megtellett Isola Bella romlatlan szépségeivel. A Nagyasszony vállamat érintette: „Látja, – szólt – Kornél nem pihen.” Az udvar mélyéből felbukkant a hold egy könnyű szárnyú, pihés felhőcsipke mögül. Kornél a Nagyasszony [635] tiszta mása volt. Meg kellett mondanom ezt. A Nagyasszony a folyosó megriadt, el készülő tavaszi vendégeire mutat…

„Megzavartuk a fecskéket…” És én megcsókoltam a kis fészekre mutató, bánatos intést…

„Aludjon jól nálunk.” – búcsúzott a Nagyasszony. – Kornél, ne fáraszd sokáig a vendéget!” Ekkor kilenc óra volt, és Kornél hajnali három óráig hallgatta rövid időközökben a szívemet.

Láttam, küzd a szókkal, Ő, aki minden szót egy külön világgal ért. Segítségére kellett jönnöm. „Mondd, komoly?”

Végre letette a hallgatót. És meghatottan a kérdés egyszerűségétől, felelt: „Nem.”

Éreznem kellett, hogy igen örült, hogy ezt mondhatta. De én nem tudtam neki válaszolni semmit, mert akkor láttam először, hogy az örömöt sem olyan könnyű kimondani annak, aki örülni igazán mer…

– – –

Most már kincsőrző magamra ébredéssel vigyázom leveleit. A levél, ez az elrejtett megnyilatkozás, ma már igen ritka közeledési forma. Az élet elszürkült, az emberek elhidegültek. A szókból hiányzik az élet meleg átélése, a szók kifosztott szegények, nem féltett árvák. Ő volt itt az első, aki kimondta: a kihűlt szó a legnagyobb leszegényedés. A kultúrálatlanság halálbélyege. Minden szót egy nagy emberi megnyílás szült minden nyelvben. Vigyázzunk emberségünk e szép kincseire, őrizzük meg a nyelv hozzánk szóló jóságait. Generációkat talán soha senki úgy el nem választott egymástól, mint a nyelv mai ridegsége. Az élet elanyagiasodása sok időt vesz el az egyéni felemelkedéstől, sőt egészen lefoglalja már azt a kenyérharc kíméletlensége. És mégis, vajon ellent lehet-e állni az értelmét meglelt szónak? Van-e valaki, aki ki tudja magát vonni a szó ősi igézete alól, ha az őszinte élményt csillant föl? És a kisebbségi életben százszorosan drága minden szó. Hiszen a magára maradt embert ékesíti fel a lélek megtartó erejével.

Kornél rengeteg levelet írt. Nyelvünk csodaerejű forrása van e levelekben. Ha kiválogatnánk csak a tizedrészét e leveleknek, és összegyűjtve kiadnánk, hitet tevő új Mikes Kelemennel gazdagodna nyelvünk csak eszköznek megcsúfolt, anyabimbós, életterhes, lelket termő, mindig tavaszos fája.

– – –

Esőt könnyező felhők hajoltak össze a korán jött sír felett. A bácskai mezők csodálkozták a csodaként megered, [636] esőt, amely hónapos szomjúságból csordult a megszántásra csillapult, fekete síkon. Olyan különös volt ez az eső, amely nem akart eljönni, és azon a koporsós reggelen a beláthatatlan kék derűből nagy cseppekben, lélekszakasztó, rögsúlyosan mégis eleredt… A rögök búcsúja volt ez!… Fehér márvánnyá lett, tiszta emberarc körül harmatot ivott a porrá tehetetlenedett, szomjú föld. A természet ősi tava fölött a lélekké vált idő lebegett. A rög megittasult, fiatal sarában pedig örvendtek a pici magok, amit elhintett a teremtés örök törvénye…

A rögök szép napja illatozott.

– – –