Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. november) 11. szám

Herceg János: Gyászoló kőművesek

A kucséber háza előtt állt és harmonikázott. Estébe hajlott már a délután, mi gyerekek a fiákeros kocsiján gyömöszölődtünk nagy halomba és ő ott randalírozott velünk le-föl a poros utcán, mert a délutáni vonatok mind megérkeztek már, az esti gyorshoz pedig még volt idő. Elvetettük magunkat a zsíros bőrülésen és nagyokat kurjongattunk, mint a részeg legények húsvét másnapján, amikor jácinttal feldíszítve házról-házra járnak meglocsolni a lányokat.
A kucséber pedig csak ott állt mezítláb papucsban, bő alsónadrágban, ahogy éppen az ágyból kikelt és zenével kísérte jókedvünket. Félvállal a kerítésnek támaszkodott, amelyet egészen belepett a virágzó futóbab és mozgott ide, mozgott oda, mintha csak az alsónadrágja is harmonikázott volna szőrös bokái fölött, ahogy hangszerét húzta és huncut pofával, teli torokkal ordította a dalt: Ez itt hózen, ez meg tráger, ez pedig az apró Jáger…
Szelencsében laktunk akkor, az ácsok, kőművesek és cserepezők negyedében, akik nappal a városban építették a palotákat és csak este tértek haza fáradtan, porosan a náddal fedett kis fehér házakba, amelyek hasonlítottak a süvegcukorra. S a hangjukat sem lehetett másutt hallani, csak a kocsmákban, ahova bevették magukat vacsora után, hogy lerészegedjenek.
– Miért isznak annyit a kőművesek? – kérdeztük a kucsébertől, aki olykor mégis megunta a kávéházi kuplékat és átvett bennünket a fiákerostól, hogy mindenféle bitangságokra megtanítson.
– Hopp, erre nehéz válaszolni – mondta a kucséber és megvakarta kopasz fejét – kérdezzétek meg talán a széltől, amely végigszáguld a házak fölött, megrázza az eperfákat és megveri az ablakokat éjszaka, mint a kísértet.
– Mit tud a szél? – dünnyögtük kedvetlenül, de a kucséber nem volt az az ember, aki könnyen zavarba jön. Nagyot nevetett, karjait széttárta maga körül, s úgy mondta, mintha az egész világnak szólna válasza:
– Mindent. Majd mindjárt elmondok nektek valamit, amit egyenesen tőle hallottam egyik éjszaka, amikor pityókásan hazajöttem. Nagyon incselkedett akkor a szél koma, egyre a cilinderem alá bujt és sugdosott a fülembe.
– Szeretitek ti a lányokat? – kérdezte most a kucséber és barackot nyomott fejünkre. – Hogyne – mondtuk mi – mint a [494] malac az ustort, vagy a kecske a kést, mert csakugyan haragudtunk a nyafka lánykákra és úgy hajszoltuk őket, mint a kutya a macskát. Csoda, hogy nem menekültek ők is a fára felborzolt szőrrel, dühösen sziszegve felénk.
– De a tündéreket? – kérdezte a kucséber és felhúzta szemöldökét, úgy hunyorított ránk apró szemével. – Az már más – feleltük, mert a tündéreket valóban kedveltük és éjszaka sokat álmodtunk róluk. Csakhogy azok nem lányok voltak, hanem angyalruhákba öltözött szép, erős asszonyok, vasból font hajkoronával a fejükön és, ha daloltak az úgy szólt, mint a hegedű legmélyebb hangja.
– Hát ebben az utcában is lakott valamikor egy tündér. Igazi tündér, csak hogy nem éjszaka járt az emberek álmaiban, hanem nappal, az utcán, hogy mindenki láthatta, megcsodálhatta. Egyszerű parasztlánynak öltözött és úgy tett, mintha az öreg Pozdernek lett volna a lánya. Ott élt az öreggel egy födél alatt és ott nézett ki a függöny mögül, amikor a szerelmes kőművesek éjszaka megbicskázták egymást érte. Mert a tündérek veszedelmesek ám nagyon. Még szerencse, hogy ez idejekorán elment, s észre tértek a kőművesek…
– Hova ment? – kérdeztük mi tátott szájjal, és buksi fejünket az égnek fordítottuk akaratlanul is, mert hova mehetnek a tündérek, ha nem a felhők mögé, ahol oly nagy a titokzatosság.
– Hopp! – mondta ismét a kucséber, és arca elé tartotta a kezét. – Ne szólj szám, nem fáj fejem. – Vastag ujjai közül azonban, amelyeket sárgára festett a dohány, betyárul vigyorgott és ebből sejtettük, hogy mégis csak elmeséli, amit tud. És ő először sorra hasba bökött bennünket, aztán megköszörülte a torkát, mint az énekesek mielőtt dalba kezdenek, megcsavarta a nyakát, lehunyta a szemét, kezével végigszánkázott a száján és így szólt:
– Hát, gyerekek, ha valahol tündér lakik, annak híre jár ám. Az Ágnesről is megtudták hamarosan, hogy nem közönséges lány, megtudták még a városokban is, és nem hagyták elveszni a kőművesek között. Egyszer megállt a házuk előtt egy csukott batár, amilyenen csak nagy urak szoktak járni, sovány motyójával kijött Ágnes az utcára és elment örökre. Csak az asszonyok kiáltoztak utána az utcában mindenféle csúnyát, és a kőművesek ittak utoljára bánatukban annyit, amennyitől fölfordulna a híres hortobágyi csorda is.
– No de most, pakolj Sári, múlik a vásár! – kiáltott fel a kucséber, mintha megbánta volna, amit mondott és mi hiába ácsingóztunk a kerítés fölött, ő ránk se hederített többé. A konyhába ment, öltözött, fejébe nyomta zsíros cilinderét, vékony szivart dugott a szájába, kosarát a nyakába kerítette és méltóságteljesen, mint valami nagy úr, kisétált az utcából.
Azontúl sokat gondoltunk Ágnesre, gyakran úgy éreztük, hogy itt van ő valahol, csak meg kellene keresni. Néha elmentünk az [495] öreg Pozder háza elé, bekukucskáltunk az apró ablakon, hátha meglátjuk, de minden hiába volt. Ágnes, a szép tündér nemcsak a kőművesek elől tűnt el örökre, hanem előlünk is. Már hajlandók lettünk volna megbékülni a lányokkal is, akikről azt hallottuk, hogy éjszaka nedves lesz a lepedőjük a könnyektől, vagy mitől, s madarak fészkelnek a fejükben, – egyet-egyet kiválasztottunk, leültettük az árok szélére, és azt mondtuk neki: Szép tündér, mi a kívánságod? S ők nyafogtak, hajtogatták a fejüket jobbra-balra és végigsimították a hajukat, mert azt hitték így majd tetszeni fognak nekünk. De nem tetszettek. – Csokoládét szeretnénk, lovagok – mondták néha, és mi hoztuk a csokoládét, de az csak sár volt, mert a kocsiúton nem fekszik más. – Ez nem csokoládé, nem játszunk! – fújták föl magukat és kiverték kezünkből a sarat. S akkor miegyebet hozhattunk volna, mint azokat a sárga citromokat, amelyeket a fiákeros lova hullajtott el. Így tehát összevesztünk, és alaposan megraktuk a taknyosokat. – Nem tündérek ezek, hanem közönséges kismacskák! – mondtuk megvető fölénnyel, és tovább hajkurásztuk őket.
Egyik délután aztán csoda történt. Az asszonyok még bent voltak a házakban, a kőművesek a városban dolgoztak, a kucséber pedig aludt. Csak mi voltunk az utcán gyerekek, amikor feltűnt a sarkon a fiákeros és csupán lépésben hajtotta Csilás lovát. Mi baja ennek a fiákerosnak, gondoltuk. Máskor úgy száguld be az utcába, mintha kergetnék és feláll a bakon, ostorát pattogtatva, miközben egyik kezét a szájába veszi, és úgy fütyül, hogy nyissák ki jó előre a kaput. Most csak ült és lassan döcögött a kocsijával. Mire aztán mi a közelébe értünk, a szokatlan dologra kijöttek már az asszonyok is. És odarohantak mind a kocsihoz és sápadtak voltak, öklüket rázták és kiáltoztak:
– Hát haza jöttél mégis, jómadár?! Elhasználtak a városi urak, most jó lesz itthon is? Vigyázz, vigyázz, te szemét, hagyd békén az embereket ezentúl, mert kikaparjuk azt a romlott szemedet!
A kocsiban csikós dunyhaciha alatt egy sápadt asszony feküdt szótlanul, töredezett, fénytelen, sárga hajjal és látszott rajta, hogy nagyon beteg. A fiákeros hiába csapkodott jobbra-balra az ostorával és hiába szidta azokat a veszett drócókat, ők végigkísérték a kocsit a térdig érő porban és szájukból csak úgy fröcskölt a dühös beszéd. Az öreg Pozder házánál állt meg a kocsi és a langaléta fiákeros ölében vitte be a házba a beteg asszonyt.
És később hiába kérleltük a jókedvű kucsébert meséljen nekünk, és hiába faggattuk a tündér felől, hogy megöregszik-e, beteg lesz-e, megcsúnyul-e, vagy mégsem tündér volt, akit most halálra váltan hazahozott a fiákeros? Ő nem felelt, barackot sem adott és harmonikáját is bent felejtette a banyakemence mögött.
A kőművesek pedig úgy jöttek haza akkor este, meggörnyedve, tétova léptekkel, mint az árnyak. A zsidó kocsmáros is hiába [496] állt ki boltja ajtajába, mert szokatlan volt neki, hogy senki sem tért be hozzá, hiába mondta, hogy éppen egy új hordó sört vert csapra, rá se hederítettek, csak kiültek a házak elé a kőművesek, és szótlanul néztek bele az éjszakába, bánatosan, feketén, mint a gyászoló darvak.
Így ment ez napokon keresztül, s mi gyerekek sem játszottunk akkor sokáig.
– Mégsem az égben laknak a tündérek? – kérdeztük egymást és nem tudtunk megfelelni a kérdésekre. A lányok nyugodtan pipiskedhettek most tőlünk, nem törődtünk velük, csak az asszonyokat lestük, akik nyugtalanul jártak a házak előtt és szemük villogott, mint a vadaké.
Aztán néhány nap múlva fekete zászlót tűztek ki az öreg Pozder házára. S a kőművesek akkor nem mentek munkába, levetették a malteros nadrágokat, és feketébe öltöztek, mint a muzsikus cigányok. Az asszonyok is megcsendesedtek, lehajtott fejjel mentek be a házba, amelynek kerítése fölött fekete zászlót fújdogált a szél, s a szobában ott feküdt holtan Ágnes, aki tündér volt és szép volt valaha.
Anyáink is elmentek virrasztani és bennünket kivert a hideg verejték az ágyban. A halottá változott szép tündér bejött a szobánkba és mi nem mertünk kinézni a dunyha alól. Késő éjszaka lehetett már, amikor muzsikaszó szűrődött be és attól kicsit felbátorodtunk. Kibújtunk az ágyból, ruhát kapkodtunk magunkra és átszaladtunk a halottas házba. Az udvaron verődtünk össze, mi gyerekek, onnan lestünk be a szobába, ahol lehajtott fejjel imádkoztak az asszonyok és az öreg Pozder pálinkával kínálta a kőműveseket.
A konyhában cigánybanda muzsikált és az emberek hangosan zokogtak. Egész testünkben remegve álltunk a disznóól mögött, amikor az utcáról bejött a kucséber, megállt ő is a konyhában, szemben a ravatallal és kosara fölött összekulcsolta a kezét, imádkozott. A gyertya lángja sápadtan pislákolt a koporsó mellett, a zene szólt és az emberek zokogtak.
Aztán odakint nagy szél kerekedett, s a kitárt ajtóból, mint egy bő torokból úszott a sírás és a muzsikaszó, végighömpölygött az udvaron és ment tovább, akár az áradat. S mi hallottuk a szél beszédét, amint elsuhant fölöttünk és beledünnyögte szakállába:
– Csak sírjatok részeg kőművesek, zokogjatok gyászoló kőművesek.
A kucséber pedig nemsokára kijött, letette kosarát a konyha melletti padra és, amikor észrevett bennünket, odahívott és szétosztotta közöttünk cukorkáit. Utána kijöttek anyáink is a szobából és kézen fogva hazavezettek bennünket.
A szél még továbbra is ott silbakolt a kis ház fölött és biztatta, kínozta a részeg kőműveseket, a gyászoló kőműveseket. [497]