Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. november) 11. szám

Bolgár László: A Balkán történeti egyénisége

A Balkán-félszigeti viszonyokat sokáig mostohagyermekként kezelték nem csak az európai politikában, hanem a tudományban és az irodalomban is. Az általános érdeklődés a Nyugat felé fordult, míg az alacsonyabb műveltségű, nehezen megközelíthető balkáni országokkal csak nagyon kevesen törődtek. Hovatovább a »Balkán« szót már csak pejoratív értelemben használták, az »Európa puskaporos hordójának« látszólag igaz, de alapjában méltánytalan kifejezése csak betetőzte ezt a lekicsinylő irányzatot.
A helyzet a legutolsó évtizedben sokat változott. Az egyre nagyobb mértékben emancipálódó Balkánnak sikerült fokozatosan bekapcsolódnia Európa vérkeringésébe. Ezáltal nem csak a Balkán került közelebb Európához, hanem Európa a Balkánhoz is. A külföldi könyvpiacokon egymás után látnak napvilágot az egyes balkáni államokról írott munkák, sőt Európának ezen újonnan fölfedezett része sokhelyütt kezd egyenesen divattá válni.
Jóleső örömmel kell megállapítani, hogy a múlt számos és sokszor keserű mulasztása után Magyarország érdeklődése is egyre fokozódik a Balkán iránt. Ez az eredmény annál figyelemreméltóbb, mert a politikai helyzet az utóbbi 20 év során alig kedvezett a szorosabb kapcsolatok fölvételének, a nyelv elsajátítása pedig tekintélyes erőfeszítéseket kíván. Ezek ellenére a világháború óta egy egész sor fiatal magyar tudós és szellemi munkás indult el, hogy folytassa és kiszélesítse az előző nemzedék néhány úttörőjének munkásságát. A Délkelet-Európára vonatkozó, eddig ismeretlen anyag egy figyelemreméltó része éppen magyar könyveken, folyóiratokon és újságokon keresztül válik az általános tudás közkincsévé, sőt ma már nyugodtan lehet állítani, hogy az újabb magyar nemzedék jobban ismeri a Balkánt, mint a Balkán Magyarországot.
Ha a Balkán fejlődését történeti szemmel vizsgáljuk, úgy csak a Duna-Száva-vonaltól délre fekvő területet kell alapul venni. (Igaz, hogy ez az elhatárolás sem földrajzi, sem politikai szempontból nem egészen pontos, de a határvidékek természetszerűen a szomszédos nagy geopolitikai egységek hatása alá kerültek. Ami Romániát illeti, ez az ország az újabb történelem folyamán növekvő kölcsönhatásba jutott a többi Balkán-állammal, 1913 óta pedig egye[488]nesen ilyennek számította magát. Ezek ellenére meg kell jegyezni, hogy a román állam csak későn, akkor is a Kárpátok tövében keletkezett. Terjeszkedési iránya északkelet felé mutatott és csak az utolsó 60 évben, nagyrészt mesterséges okokból lépte át a Duna vonalát. A szabály tehát itt is fennáll, hogy a Duna Európa egyik legkiválóbb népválasztó vonala!) Az ily módon körülhatárolt balkáni tér a lehető legváltozatosabb szerepet játszotta. Legfontosabb jellemzője az, hogy nincsen földrajzi s ennélfogva geopolitikai középpontja sem, ami mindig megakadályozta egyik, vagy másik Balkán-állam egyeduralmát. A világtörténelem során mégis, két ízben is kialakult a Balkán egysége, de mindig külső, nem pedig belső erők következtében: a római császárság és a török birodalom teremtették meg a passzív egységet és egyenlőséget, a hódoltság hosszú századai által. Mihelyt azután a Balkán-államoknak sikerült szívós küzdelem után kivívniuk szabadságukat, ismét megindult a küzdelem a széttagolt és elégtelenül elhatárolt tér birtoklásáért. A versengés és az erők fölaprózása rendszerint újabb elnyomatáshoz vezetett, amiből kialakul a balkáni népek történetének tüneményes föllendülésekben és gyors elbukásokban gazdag, változatos vonala.
A Balkánnak két ízben sikerült vezető szerepet játszania: az antik Görögország és macedóniai Nagy Sándor idején. Mindkét aranykor azonban a több mint 2000 év előtti ókorra esik, amióta az egész Balkán sorsát inkább a nehéz életkörülmények, és súlyos csapások sora jellemzi. Ázsia és Európa között, a népek országútján, a balkáni államok többé nem tudták visszaszerezni korábbi kultúrszínvonalukat és hatalmi jelentőségüket, hanem erejük nagy részét az önfenntartás szolgálatába kellett állítaniuk. E téren viszont a Balkán olyan szívósságról és ellenálló képességről tett tanúságot, amire kevés példa van az egész földkerekségen. A balkáni tér a törvény következetességével elnyelt és megemésztett minden külső erőt, mely lábát rajta megvetette. Egyetlen nép, egyetlen hatalom sem képezett kivételt és vagy felolvadt a népek e nagy kohójában, vagy kénytelen volt ismét visszahúzódni. A Balkán pedig magába szívta három világrész befolyását, fölvette idegen népek biológiai- és kultúrelemeit, a végén pedig megmaradt eredeti, nagyjában változatlan keretei között.
A Balkán-félsziget néprajzi és történeti gerincét a szlávság képezi, mely a 6. és 7. század folyamán terjeszkedett ki a Balkán félsziget északnyugati csücskéig, a germán élettérig. Ez a szlávság lett hordozója a legjellegzetesebb balkáni történéseknek, bár faji öntudata és népi-nemzeti különállása a mai napig sem alakult ki teljesen. A szlávok voltak azok, akik nagy fizikai ellenállásukkal, nehéz vérmérsékletükkel és lassúbb alkalmazkodóképességükkel megadták a fejlődés ütemét és irányát. Kívülük csak a görögök játszottak időnként fontosabb szerepet, de őket kisebb számuk, periférikus helyzetük és könnyedebb természetük csak átmeneti és inkább kulturális befolyásra képesítette. [489]
Ha a Balkán történeti fejlődésének főbb vonalait követni akarjuk, úgy megállapíthatjuk, hogy azok csaknem szüntelenül és következetesen a szó legmélyebb értelmében vett európaiasodás felé vezettek. A balkáni népek, mihelyt a népvándorlás lezajlása után, a 7. század során, megvetették egyensúlyuknak és mai összetételüknek főbb alapjait, hamar fölvették a kereszténységet, és evvel egyszer s mindenkorra az európai civilizációhoz kapcsolódtak. Döntő fontosságú lett azután, hogy a kereszténység és vele a világi kultúrhatás keletről, Bizáncon keresztül jött, mert a Balkán-népek nagy része a nagy egyházszakadás után is megmaradt a bizánci kultúrközpont hatáskörében. A török hódoltság századai, melyek később az egész félszigetet sújtották, elmélyítették ugyan a keleti elemeket, de a kereszténynek maradt balkáni népek azután is megtartották mélyen gyökerező lelki és szellemi kapcsolataikat a Nyugattal és Európával. Bizonyos szempontból külön elbírálás alá esnek a szlávság legnyugatibb törzsei, a horvátok és szlovének. Közülük a horvátok balkáni vándorlásuk során egyre közelebbi kapcsolatba léptek a nyugati művelődéskörrel és rögtön kezdetben a latin kereszténység mellett döntöttek. A szlovének ezen túlmenően csak faji-vérségi kapcsolataikat tartották fenn balkáni testvérekkel, míg egész történetükön keresztül, egészen 1918-ig, a középeurópai germán államalakulatokhoz tartoztak. Ezek a népek tehát az idők során előnyösebb helyzetbe kerültek és sokkal hamarább valósíthatták meg az európaiasodás közös eszményét.
Bizánc befolyása hosszú volt, de nem támadta meg a balkáni népek fejlődésének a népi géniuszból táplálkozó gyökereit. A politikai hatalom mai szemmel nézve liberális volt és inkább a fennhatóság gyakorlását, semmint az összes néptagok befolyásolását célozta. Ilyen körülmények közt a Balkán-népek csaknem zavartalanul folytathatták saját egyéniségük kibontását és erőik megszervezését. Mikor azután a keletrómai császárság fokozatosan hanyatlani kezdett (különösen a 13. században), a többszázados viszonylagos nyugalomban fölkészült friss Balkán-népek nagyobb megrázkódtatás nélkül megkezdhették önálló állami életüket.
Először a Bizánccal szomszédos Bulgária emelkedett föl, utána pedig Szerbia. Ez volt a szláv államok történetének fénykora, midőn – főként a 12. és 13. században – európai szempontból is nagy hatalomra és magas fokú műveltségre tettek szert. Bulgária államjogi felépítésében sokkal több volt a Bizánctól kölcsönzött elem, mint Szerbiáéban, mely lassúbb, szervesebb és önállóbb fejlődésre tekinthetett vissza. Ezek ellenére volt egy közös vonásuk: mihelyt sikerült népi önállóságukat teljesen visszanyerni, rögtön imperialisztikus irányba csaptak át és hódító politikát kezdtek folytatni. E változás okait semmi esetre sem szabad államrendszerük szerkezetében, vagy külső okokban keresnünk, hanem a korábbi elnyomatás lélektani visszahatásában és a gyorsan emelkedő nép fékezhetetlen lendületében. Szerbia, mely szerencsésen egyesítette [490] magában a nemzeti dinasztia, a homogén népi tömegek és a nemzeti egyház előfeltételeit, imperialisztikus politikájának sikeréhez kénytelen volt az autoritativ római rendszert kölcsönvenni. Szerb történettudósok Dušan cár idejére teszik a Szerbia politikájában bekövetkezett sorsdöntő változást, mely rövid felvirágzás után a gyors összeomlás egyik fő oka lett. Bulgária és Szerbia egymás után elbuktak abban a tragikus küzdelemben, melyben szűk körükből kiemelkedve balkánivá és európaivá akartak válni.
A két fiatal állam gyors hanyatlását főként a török előrenyomulása idézte elő, de számos egyéb ok is közrejátszott. Mindenekelőtt nem volt idejük arra, hogy rövid néhány nemzedék alatt megalapozzák, és szervesen kifejlesszék azt a magasabb rendű kultúrát, mely az állam fenntartásához és biztosításához nélkülözhetetlenül szükséges volt. Az egyes államok túlméretezett imperialisztikus törekvései amellett csakhamar egymással is összeütközésbe kerültek, ami lényegesen megkönnyítette a törökök térfoglalását. Konstantinápoly és Belgrad elfoglalása között 10 év sem telt el és az egész Balkán ismét idegen hatalom fennhatósága alá süllyedt.
A török hódoltság 3-400 éve ismét egyenlővé tette egymás közt az összes balkáni népeket és azok mindenegyes osztályát és tagját. Ez az időszak sokban hasonlított a bizánci uralom századaihoz, amennyiben a töröknek nálunk is ismert kulturális liberalizmusa lehetővé tette a primitív, de egészséges nemzeti erők gyűjtését és tárolását. Amellett a súlyos elnyomatás ellenére a Balkánon legnagyobbrészt nem folytak nagyobb méretű küzdelmek, ami – a határvonalat képező magyarsággal ellentétben – nem is követelt mértéktelen véráldozatokat.
E negatív tényezőkön kívül az elnyomott népek sok pozitív tulajdonsága is biztosította a testi-lelki értékek átmentését. A legeredményesebbnek az egyházak csöndes, de céltudatos működése bizonyult, mely nélkül talán az egész újabbkori balkáni történelem más irányt vett volna! Az egyházak lettek nem csak a vallás és keresztény kultúra, hanem a nemzeti érzés, a nyelv, az irodalom és tudomány fellegvárai is. Hatásuk oly nagy és oly kizárólagos volt, hogy helyenkint még a nemzeti hovatartózandóságot is háttérbe szorította.
Ha van hasonlóság a bizánci és török elnyomatás századai közt, úgy van az alóluk való fölszabadulás időszakai között is. A szunnyadó népi-nemzeti energiák ébredése hallatlan erőkifejtésekre vezetett és rendkívüli naturalista tehetségeket termelt ki. A Balkán ismét egy olyan korba lépett, melyet föntebb tüneményes föllendülésként jellemeztünk. De észlelhetők amellett bizonyos különbségek is. A Balkánt körülvevő európai nagyhatalmak erői már a múlt században sokkal inkább egyensúlyban voltak egymással, mint a török előrenyomulása idején; a belső erőviszonyok is mérsékeltebbek voltak, mint 5-6 századdal azelőtt. Az egyes balkáni népek közelebb jutottak egymáshoz számarány, [491] szervezettség és kultúra szempontjából, viszont távolodtak nyelv és nemzeti öntudat tekintetében. A szerbek és bolgárok közti versengés a hegemóniáért ugyan ismételten kiújult, de a néprajzi és politikai határkérdés lényegében eldőlt, még mielőtt a harc válságos méreteket ölthetett volna. A nagyhatalmi intrikák, melyek már a felszabadulás ideje alatt elkezdődtek, az első pillanattól kezdve kijózanítólag hatottak, és megvetették a balkáni államok összetartozásának gondolatát.
A felszabadulás óta eltelt idő sok megpróbáltatást hozott a Balkán-államoknak, de egyben megkímélte őket későbbi kudarcoktól és kiábrándulásoktól. Bármily különösen hangzik is: még az egymás ellen folytatott véres háborúk is elősegítették a gyors fejlődést és emelkedést. Az imperialisztikus törekvések hiábavalósága hamar kézenfekvővé vált; helyette a lépésről-lépésre tisztuló néprajzi, nemzeti és vallási viszonyok elősegítették a balkáni nemzetállamok kialakulását. A világháborúban való részvétel megadta a Balkán-népeknek erejük helyes értékelését, az azt követő évtizedek pedig gazdasági és szociális szervezetük tökéletesítésére késztette őket.
A korábbi tanulságok alapján a Balkán-államok ma a belső építőmunkára helyezik a fősúlyt. Valóban, sok a pótolnivaló, mert az egyéni és közösségi, valamint anyagi és szellemi kultúra erősen visszamaradt a török elnyomatás századai alatt. A Balkán helyes ösztönnel először a már meglévő kultúreredményeket akarja átvenni, hogy csak azután, az alapok lerakása után, fejlessze ki életműködésének sajátos ágait. Így a Balkán rögtön kezdetben rátért a nyugati parlamentáris demokrácia akkor legelőrehaladottabbnak tekintett útjaira, bár lázas munkaütemének egyáltalán nem felelt meg a nehézkes demokratikus államvezetési forma. Mielőtt azonban még e téren megtalálhatta volna a célszerű szintézist, máris fölbukkantak napjaink forradalmi eszméi, melyek új feladatok elé állítják a csak felületes fejlődésre visszatekintő balkáni államokat.
A belső haladás és újjáépítés csak egy módon volt elképzelhető: a nyugati kultúra átvétele révén. Míg a bizánci uralom, a keleti kereszténység és a török hódoltság különböző módon, de egyként kelet felé kötötték le az egész Balkánt, most először vált uralkodóvá a nyugati befolyás. Minthogy az utóbbi két évszázad európai fejlődését leginkább a technikai haladás jellemezte, a Balkán átalakulására is ez nyomta rá bélyegét. Ház, lakás, ruházkodás; politikai, közigazgatási és gazdasági élet; intézmények, szociális rétegződés, ipar és kereskedelem: mind nyugati mintára alakultak át. A váz ma már egészen nyugati, és csak vérmérsékletben, szokásokban esetleg étkezésben és napirendben lehet a keleti levegőt fölfedezni. A Balkán nyugati részein persze könnyebben ment az átalakulás, de a központi részeken az új világ még mindig csak a városok lakosságát és a magasabb osztályokat érin[492]tette. Feszültségek ezért még sokhelyütt fennállanak, és nemzedékek erőfeszítéseire lesz szükség, míg a nyugati eszmevilág egészen a Balkán közkincsévé válhatik.
Az a körülmény, hogy a török hódoltság századai alatt közös nevezőre hozott Balkán-államok ma hasonló politikai berendezéssel, gazdasági szerkezettel és közművelődési színvonallal rendelkeznek, megengedi egy magasabb balkáni egység kialakulását. Míg azonban ez a nagyfokú hasonlóság csak keretet alkot, addig a közös eszmény és a párhuzamos célkitűzések élő tartalmat is szolgáltatnak. A múlt század második felében hangzott el először a jelző: »a Balkánt a Balkán-népeknek«, mely azóta valóságos politikai programmá vált. Az első konkrét Balkán-szövetség ugyan 6 évi fennállás után megszűntnek tekinthető, de a gondolat tovább él, és jövője iránt semmi kétség sem állhat fenn.
De nem csak politikai, hanem szellemi-erkölcsi tekintetben is kialakulóban van egy magasabb egység. A történelem ismerete és átértése megtanította rá az egyes Balkán-népeket, hogy nemcsak közös sorssal, hanem közös küldetéssel is rendelkeznek. Az Európához való tartozás tudata, mely helytelen értelmezésében a középkori fölvirágzás temetőjévé vált, most egyre tisztábban és világosabban hódit tért a Félsziget valamennyi népe között. A Balkán missziója ezentúl abban áll, hogy keresztény kultúrájának alapján és saját erőinek kibontakozása által megvalósítsa az általános európai ideált, majd öntudatos adalékával részese legyen a nyugati civilizáció további emelkedésének. Ez az ideál csak úgy érhető el, ha a Balkán békében és szüntelen munkában építheti ki népeinek önállóságát, függetlenségét és sajátos egyéniségét. A cél tehát végeredményben: a népi-nemzeti, a balkáni és a keresztény európai eszmék harmonikus szolgálata, a további fejlődés és a szebb jövő érdekében!
A népek és eszmék ma folyó nagy harcában a Balkánnak még újszerű és emelkedett szerep juthat. A Félsziget kultúrája túl fiatal, semhogy begyökeresedett hagyományok gátlásaival kellene küzdenie; ezért minden másnál alkalmasabb, hogy összhangba hozza a múlt értékeit a jelen életrevaló elemeivel. Ha ez sikerülne, úgy a Balkán szellemi tekintetben az európai megbékélés és egy új korszak kiindulópontjává válhatna.