Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. november) 11. szám

Ágoston Sándor: A szlavóniai magyarság és a Julián Egyesület

A jugoszláviai magyar kisebbségnek az a része, mely a régi Horvát-Szlavonország területén lakik, múltjánál, mai helyzeténél s jövő kilátásainál fogva egészen más helyzetben volt és van, mint a régi magyar területeken lakó magyar kisebbség. Ezt az egészen más kisebbségi csoportot nevezzük röviden szlavóniai magyarságnak. Ámbár ez az elnevezés történelmi szempontból nem helyes. Szlavónia alatt történelmi szempontból tulajdonképpen csak a volt Belovar, Zagreb és Varaždin-megye értendő. Horvátországnak nevezték régen a mai Lika-Krbava és Modruš-Fiume megyéket, míg a régi Serem, Verece és Požega megyék ezelőtt 200 évvel még közvetlenül Magyarországhoz tartoztak. Mindezek a területek azonban később Horvát-Szlavonország alkotó részeivé lettek, amit röviden Szlavóniának szoktunk nevezni. Szlavóniai magyarság alatt tehát ebben a cikkben azt a magyarságot értjük, mely a Dráva és a Száva között él, Zemuntól Zagrebig. Sőt ide kell még számítanunk azokat a kisebb magyar szórványokat, amelyek Boszniában, Bjelina, Brčko, Derventa és Prnjavor környékén vannak.
A szlavóniai magyarság három rétege
A szlavóniai magyarságnak három rétege van.
Legrégibb az az Árpád-kori ős-telep, mely Osijek alatt négy magyar faluban: Rétfalán (Rétfalu), Hrastinban (Haraszti), Laslovon (Szentlászló) és Korođon él. Ezek a honfoglaló magyarságnak idetelepült és ezer év viharai között itt maradt töredékei. A Kórógyi-család egyik tagja részes volt Szent Gellért püspök meggyilkolásában. Később ez a család a főnemesek közé emelkedett, Kórógy-i István macsói bán volt. Az utolsó Kórógy-i gróf, Kórógyi Gergely a mohácsi csatában esett el. Ennek a családnak voltak jobbágyai az Osijek alatti ősmagyarok. Lélekszámuk ma 2500. Mind a négy falu népe tiszta magyar és 400 év óta tiszta református. Mindegyikről nyelvi, néprajzi, történelmi és [477] gazdasági szempontból külön-külön tanulmányokat lehetne és kellene írni. Most azonban erre nincs terünk, csupán röviden annyit állapítsunk meg, hogy nyelvük a legősibb élő magyar nyelv, néprajzi sajátságaiknál fogva legközelebbi rokonaik a baranyai és ormánysági magyaroknak, de rokonságuk megállapítható a moldvai csángókkal is, történelmük visszanyúlik az Árpád házi királyokig s IV. Béla idejéből már történelmi okmány van róla, hogy mai lakóhelyükön laktak. A török-járás idején a Vuka nádasaiban meghúzódtak és így megmaradtak. Később, mint a Vukovar-i és rétfalui uradalom jobbágyai elég jól éltek. Halásztak, vadásztak. A nagybirtokok kialakulása után is, még tűrhető volt a helyzetük, de a húsz év előtti földreform óta, melyből természetesen kimaradtak, anyagi helyzetük siralmas, sőt kétségbeejtő.
Az utána következő másik réteg a nagy uradalmak cselédsége. A jobbágyvilág után Szlavóniában is nagy uradalmak keletkeztek. A Ruma-i, rétfalui és Našice-i gróf Pejacsevich-uradalmak, a Vukovar-i gróf Eltz, a Nuštar-i gróf Khuen s távolabb a daruvári Tüköry-uradalmak mind magyar cselédséggel dolgoztattak. Ez a magyar cselédség, ha egy kis vagyonkát gyűjtött össze, a legközelebbi faluban házat vett, földet vett, letelepedett. Így szivárgott be a szlavóniai magyarság az uradalmak körül fekvő szerb és horvát falvakba. Ha ránézünk a szlavóniai magyarság nemzetiségi térképére, amit gróf Széchenyi Béla a Julián-egyesület elnöke 1904-ben adott ki, rögtön szembe tűnik, hogy a magyarok által lakott falvak legsűrűbb csoportja mind a felsorolt uradalmak központja körül valóságos tömör foltokban helyezkedik el: Ruma, Vukovar, Osijek, Našice és Daruvar vidékén.
A harmadik réteg: az 1870-es évektől kezdve a dunántúli megyékből és Bácskából kiszivárgott magyarság, mely otthon a nagybirtok miatt nem terjeszkedhetett, tehát amije volt, eladogatta s az árán vagy Amerikába ment, vagy pedig Szlavóniába és Boszniába jött le, mert itt akkor még kevés pénzért sok földet lehetett venni. Tudok eseteket, hogy pénz sem kellett hozzá, hanem egy kabátért, egy kenyérért, egy üveg pálinkáért, négy-öt hold földet vettek. Így szivárgott le a harmadik réteg az 1870-1900-ig tartó harminc esztendő között.
Leginkább olyan falukban telepedtek le, ahol már volt egy-két magyar család az előbbi rétegből s akkor a sógor, koma, ismerős révén jött Magyarországból a többi, mert különösen eleinte sűrűn hazalátogattak, s elmondták, milyen olcsó itt a föld. Egyéb se kellett a magyarnak s megindult a lassú népvándorlás.
A három réteget egybefoglalva, a mai Horvát bánságban a magyarság összes létszáma 62647.
A két utóbbi réteg természetesen nyelvi, faji s kulturális szempontból kevert nép. Leginkább a Dunántúl déli megyéiből és a Bácskából jöttek, de találni köztük veszprémieket, békésieket, bihariakat, sőt még székelyeket is. Általában magasabb életszin[478]vonalat hoztak új hazájukba. Az őslakosság ma is elismeri, hogy tőlük tanulta meg a föld jobb megművelését és a kenyérsütést. Az ő életszínvonaluk azonban a leköltözés óta nem emelkedett, sőt inkább a környezethez való természetes alkalmazkodásnál fogva inkább lefelé szállott.
A szlavóniai magyarság kulturális élete
Az első réteg, az ős magyar telepek 400 év óta a magyar református egyházhoz tartoznak, mindig voltak papjaik, tanítóik s 1918-ig felekezeti magyar iskolák is fennállottak.
A második és harmadik rétegből, a Somogyból jött reformátusok Daruvár vidékén szerveztek néhány kis erőtelen egyházat, de a túlnyomó római katolikus többség a horvát plébániákhoz tapadt s miután a külsőségekben változást nem tapasztalt, ha nem élt mélyebb lelki életet, az áttelepülés első éveiben az új helyzetbe könnyen beletörődött. Gyermekeik iskolázása már nagyobb gondot okozott. Az első időkben voltak, akik gyermekeiket magyarországi rokonaikhoz küldték iskolába, de erről később le kellett szokniuk. Belátták, ha itt akarnak élni, meg kell tanulniuk a nyelvet. A horvát iskola tehát már ezelőtt 70 évvel megkezdte a maga céltudatos munkáját a szlavóniai magyarság között, melynek hatása már 10-20 év múlva kezdett érezhetővé válni, mikor a szülők észrevették, hogy gyermekeik egymás között horvátul beszélnek, magyarul még dalolni sem tudnak, a horvát templomban egész jól feltalálják magukat, énekelnek, gyónnak. Ekkor kezdtek az idősebbek, az akkor még vezető korosztály nemzeti öntudatra ébredni. Kezdett nekik fájni, hogy sem a templomban, sem az iskolában, sem a községi életben nincs nekik semmi joguk. Évtizedek kellettek ahhoz, míg ennek lassan tudatára ébredtek s emiatt elégedetlenkedni kezdtek. Ez az elégedetlenség a seremmegyei Maradikon mérgesedett el legelőször. A maradikiak elmentek Strossmayer Đakovo-i püspökhöz s azt kérték tőle, helyezzen oda magyar plébánost, aki őket anyanyelvükön gyóntatja, s engedje meg, hogy a templomban magyarul is énekelhessenek. Ezzel aztán csordultig telt a pohár. Maradikon megindult a mozgalom, hogy térjenek át a református vallásra. Két nagyon értelmes paraszt ember volt ennek a mozgalomnak a vezetője: Özvegy György és Sárosi István. Felmentek Pestre Szász Károly püspökhöz s kérték, hogy jöjjön le hozzájuk, az egész falu áttér. Szász Károly elutasította őket. Azt mondta nekik: nem vágom a kaszámat a más búzájába. Özvegy és Sárosi ebbe nem nyugodtak bele, a mozgalom tovább folyt s Maradikon és Nikincin tény[479]leg áttértek néhány százan. Erre lett figyelmessé a magyar társadalom. A katolikus klérus sürgette, hogy a szlavóniai katolikus magyarság ügyében valamit tenni kell. De hogy mit kell tenni, azt nem tudta senki.
A Julián-Egyesület megalakítása
A Julián-Egyesület megalakulásának történetét egyik résztvevő, néhai Kelečenji Zador Vukovar-i körjegyző beszélte el nekem a következőképpen.
Egyszer egy titokzatos levelet kaptam, melyben meghívtak bizonyos napra és órára egy budapesti lakcímre. A levélen olvashatatlan aláírás volt. Megjelentem a lakásban, az inas ajtót nyitott, lehúzta rólam a kabátot s bevezetett egy férfi-szalonba. Egyedül voltam s fogalmam sem volt, hol vagyok, s miért jöttem. Néhány perc múlva jött egy úr. Bemutatkoztunk, de a nevünket úgy morogtuk oda egymásnak, hogy sem én nem tudtam ki ő, sem ő nem tudta, ki vagyok én. Így jöttek egymásután urak. Ezek is morogtak valamit a nevük helyett, s leültek, de senki sem ismerte a másikat. Az volt az érzésem, hogy mi itt most bankót fogunk hamisítani. Egyszer csak jött két marciális alak, látszott a külsejükön, hogy református papok. Ezek nem morogtak, hanem érthetően megmondták a nevüket: Antal Gábor püspök vagyok. Földváry Jenő daruvári református lelkész vagyok. Hála Istennek – gondoltam – mégsem fogunk bankót hamisítani. Később jött Várady Árpád katolikus püspök, Kollányi Ferenc jaáki apát s végül előkerült a házigazda: Pekár Gyula országgyűlési képviselő. Az értekezlet megkezdődött s az volt a tárgya, mit lehetne tenni a szlavóniai magyarság megmentése érdekében? Azzal hamar készen voltak, hogy a református magyarság kérdése nagyon egyszerű, támogatni kell az egyházakat, fiatal, tevékeny lelkészeket kell leküldeni, a református felekezeti iskolákat meg kell szervezni ott is, ahol nincsenek, s általában az egyházon keresztül kell segítségére sietni a szlavóniai magyarság református rétegének. De mi legyen a római katolikus magyarsággal, mely túlnyomó többségben van, s mely az erősen horvát érzelmű papság nyomása alatt el akarja hagyni a vallását. Érdekes, hogy épp egyik katolikus úriember azt az eszmét vetette fel, nem volna-e jó ezt az áttérési mozgalmat támogatni s a szlavóniai magyarság megmentésének kérdését felekezeti alapon megoldani. Még érdekesebb, hogy ezzel a gondolattal Antal Gábor református püspök sem értett egyet, mert nem egységre, hanem csak még nagyobb megoszlásra vezetne. De legérdekesebb, hogy Földváry Jenő daruvári lelkész fejéből pattant ki a mentő gondolat, alakítani kell egy egyesületet, mely a római katolikus magyarság részére magániskolákat állít fel s az isko[480]lákkal kapcsolatban könyvtárakat szervez, s ellátja a szlavóniai magyarságot irodalmi termékekkel. Ez volt az első értekezlet, mely 1904-ben a Julián-Egyesület megalakítására vezetett. Nevét Julián baráttól vette, ki IV-ik Béla király alatt fölkereste az Ázsiában maradt magyarokat. A Julián-Egyesület célul tűzte ki a szlavóniai magyarok iskolákkal és könyvtárakkal való ellátását. Tehát nem magyarosítás volt a célja, hanem magyarok megtartása az elhorvátosítás évtizedek óta tartó, céltudatos munkájának meggátlására. Lényegében pedig az volt a cél, hogy a szlavóniai katolikus magyarságnak ne kelljen vallását elhagynia azért, hogy magyar maradhasson. Mert a Julián-Egyesület megalakulását voltaképpen a Maradik-i áttérések hívták életre.
A Julián-Egyesület munkája
Az iskolák engedélyezése nehezen ment. A törvény ugyan módot adott a magyar tannyelvű magániskolák felállítására, de a bánok nem szívesen adták meg az engedélyeket. Különösen a magyar bánok. Ezeknek elég bajuk volt amiatt, hogy magyarok voltak s nem merték Zagrebban még azzal is rontani a helyzetüket, hogy magyar iskolákat engedélyezzenek. Ha horvát ember volt a bán, akkor könnyebben ment a dolog. Senki sem mert annyi magyar iskolát engedélyezni, mint pl. Tomasics Miklós. Az ő erős horvátsága annyira közismert volt, hogy még ez sem árthatott neki. De ezen felül nem volt kicsinyes ember. Tudta, miről van szó. Az a néhány ezer magyar nem fogja felfordítani Horvátországot. Legfőképpen pedig tudta, hogy szó sincs magyarosításról, ahogy azt a horvát közönséggel elhitették, hanem csak arról van szó, hogy az, aki ragaszkodik a magyarságához, magyar iskolába járathassa gyermekét. Ezeknek állított fel a Julián-Egyesület magyar iskolákat. Pontos adataim nincsenek, de egy 1913-ban kiadott térkép szerint akkor Szlavóniában a következő magyar iskolák működtek. Serem megyében: Čakovci, Erdevik, Hrtkovci, Irig, Mali-Radinci, Maradik, Marinci, Nikinci, Stari Jankovci, Platičevo, Satrinci, Sot és Vrdnik-Selo. Verőce megyében: Aladár-puszta, Dolnji Miholjac, Antunovac, Budakovac, Čemernica-puszta, Gačište, Gložđe-puszta, Gradina-puszta, Krivaja-puszta, Gornje Kušonje, Vladislavci, Martince-puszta, Neteča-puszta, Slatina, Starin Terezinopolje, Zdenci-puszta és Žlebina-puszta. Požega megyében: Babinagora, Daruvar, Dragutinovac, Jamarica, Kreštelovac, Lipik, Cepidlaka, Palisalas, Šupljalipa és Sokolovac. És végül Belovar-Kőrös megyében: Bedenik, Brinjani, Galovac, Grubišnopolje, Lasovac, Bršljanica, Velika Pisanica, Narta, Osekovo, Pašijan, Zrinjska és Ždala. [481]
A Julián-Egyesület 1913-ban ezt az 52 magyar iskolát tartotta fenn.
A magyar iskolákon felül több mint 100 népkönyvtárat állított fel, amelyeknek forgalmát évenként helyszíni látogatások alapján megvizsgálta és irányította.
Végül a Julián-Egyesület kiadásában jelent meg 1908-tól 1918-ig évente tízezer példányban a Szlavóniai Magyarok Képes Kalendáriuma, 150 oldalon.
Félreértések eloszlatása végett meg kell jegyeznem, hogy ugyanakkor voltak még Szlavóniában magyar református felekezeti iskolák és államvasúti iskolák is.
Református felekezeti iskolák voltak 10 egyházközségben és pedig: Velika Pisanican, Brekinjskan, Koreničaniban, Retfalan, Hrastinban, Laslovon, Korođon, Vukovaron, Maradikon és Moljavolja-pusztán. Ezeket a Julián-Egyesülettől függetlenül a református egyház állította fel és tartotta fenn. Közülük a Korođ-i, Laslovo-i, Hrastin-i és rétfalui több mint 400 év óta fennállanak.
A vasúti iskolák is teljesen függetlenek voltak a Julián-Egyesülettől. Ezeket a magyar államvasút azért tartotta fenn, hogy itt szolgáló magyarországi alkalmazottai, kik csak ideiglenesen szolgáltak Horvát-Szlavónországban, ne legyenek kénytelenek gyermekeiket horvát iskolába járatni, hanem anyanyelvükön tanulhassanak s Magyarországra való visszahelyezésük után gyermekeik minden zökkenés nélkül otthon tovább járhassanak iskolába. Ilyen vasúti iskolák voltak tíz állomáson és pedig: Zagrebban, Pleternican, Brodban, Našicen, Vinkovcin, Mitrovican, Ruman, Inđijan és Zemunban. Ezekbe az iskolákba a gyermekeket mindennap külön vonatok vitték be.
A Julián-Egyesülettől szintén függetlenül, de ennek erkölcsi támogatása mellett az Országos Központi Hitelszövetkezet Szlavóniában számos fiókot állított fel. Erre nézve azonban adatok nincsenek birtokomban. De azt tudom, hogy majdnem minden olyan községben, ahol magyar iskola volt, élénk szövetkezeti élet is virágzott, s ezeknek a kormányzását és ellenőrzését Osijeken külön főügynökség intézte.
A szlavóniai magyarság gazdasági életének támogatására alakult meg 1912-ben a Szlavóniai Agrár Takarékpénztár is, amiben a Julián-Egyesületnek szintén jelentékeny része volt. Míg a hitelszövetkezetek a szlavóniai magyar nép apróbb hitel-igényeit elégítették ki, ez a pénzintézet nagyobb, hosszúlejáratú kölcsönöket folyósított s ezzel nagyobb birtokokat parcellázott. Sok magyar gazda így jutott olcsó földhöz Ruma, Osijek, Našice és Daruvar vidékén.
Ide kell még számítanunk a Szlavóniai Magyar Újságot is, mely szintén 1908-tól 1918-ig Osijeken jelent meg. Ez ugyan magánvállalkozás volt, de a Julián-Egyesület támogatásával és irányítása mellett szolgálta a szlavóniai magyarság ügyét. [482]
A Szlavóniai Magyar Újság hozta felszínre a szlavóniai magyarságnak kulturális és egyéb panaszait. Ezek az »egyéb panaszok« voltak aztán a legérzékenyebbek, melyeket a Julián-Egyesület sem tudott orvosolni s azóta is orvoslás nélkül vannak.
Ezeknek a panaszoknak legfontosabbika az, hogy a szlavóniai magyarságnak az a része, mely az 1870-es évek óta vándorolt be Szlavóniába, ott nem tudott törvényesen meggyökerezni. Földet vásárolhatott, de illetőségi jogot nem kapott s ezáltal a községi életből, a legelő- és erdőjogokból ki volt zárva. Ez a jognélküli állapot nagy részben még most is fennáll.
Mi történt a Háború után?
A háború után Horvát-Szlavónországban az összes magyar iskolák egyszerre megszűntek. A református felekezeti iskolák közül az ősi községek iskolái még egy darabig tengődtek, de néhány év múlva azokat is bezárták s csak egyetlenegy maradt máig hírmondónak, a Korođ-i iskola. A könyvtárak szétzüllöttek. A Szlavóniai Magyar Újság megszűnt, a hitelszövetkezetek a Korođ-i kivételével szintén felszámoltak. A Szlavóniai Agrár Takarékpénztár nacionalizálódott. Húsz esztendeig a szlavóniai magyarság körében síri csend uralkodott. Míg Bácskában, Bánátban és Baranyában legalább az alsó négy elemi osztályban egyes tantárgyakat magyarul tanítottak, addig Szlavóniában a magyar tanítás teljesen megszűnt. A szlavóniai magyarság, melyet a Julián-Egyesület 14 év alatt talán egy kissé el is kényeztetett, mert mindent ingyen a helyébe vitt, most minden támasz nélkül maradt s a református magyarságot kivéve, többé senki sem törődött vele. Gyermekei a horvát iskolákba jártak, olvasni valókhoz nem jutott, szövetkezeti élete megszűnt, csupán a régi jogbizonytalanság maradt meg úgy, ahogy azelőtt volt. Ez az elhagyatottság kergette azután a szlavóniai magyarságot annak a politikai pártnak a karjaiba, mely a múlt évben a horvát bánság önkormányzatát kivívta.
A szlavóniai magyarság mai helyzete
A szlavóniai magyarság ma a horvát bánság területén él, de helyzete lényegében máig sem változott meg. Hallani ugyan újabban, hogy egyes helyeken magyar párhuzamos osztályokat engedélyeznek, de ezek még csak papiroson vannak meg. Kérdés, hogy fognak a gyakorlatban megvalósulni, s ha megvalósulnak, milyen lesz az a magyar tanítás magyar tanítók nélkül. Az illetőségi kérdésben azonban ma sincs semmi változás. A szlavóniai magyar legtöbb községben nem taníttathatja a fiát sem iparosnak, [483] sem kereskedőnek, mert nem fog soha iparengedélyt kapni. A községi életben nincs semmi joga. Nemrég jártam Belovar és Požega vidékén. A régi magyar telepek népe erősen megfogyatkozott. Húsz esztendő alatt sokan eladták földjeiket s visszamentek Magyarországba, akik itt maradtak, készek volnának azonnal fölkerekedni s visszamenni, ha odaát vehetnének földet.
Megmarad-e a szlavóniai magyarság magyarnak?
A szlavóniai magyarság megmaradására nézve a sorsdöntő 12-ik órában vagyunk. Az első nemzedék, mely ide költözött már kihalóban van, a második nemzedék, amely már itt született s ma 40-50 éves, még tud magyarul, de épp oly jól tud horvátul is, a harmadik nemzedék, mely nemsokára átveszi a szerepet, már jobban beszél horvátul, mint magyarul.
Nem régen megkérdeztem egy szlavóniai magyar gazdát, hogy odahaza a család milyen nyelven beszél?
– Hát kérem, itt a szobában magyarul, de odakint horvátul.
Azt a tényt akarom benne felmutatni, hogy a szlavóniai magyarnak a magyarsága már csak az élet ünnepi oldalát jelenti, de az életének mindennapi oldala már horvát.
Kérdeztem azután, hogy járatnak-e magyar újságot?
– Járatom a Friss Újságot, de nem olvassa senki. Fel sem bontjuk.
– Miért nem?
– Azért, mert én már nem látom olvasni, a fiaim pedig már nem tudnak magyarul olvasni.
Ebben a faluban, ahol ezt mondták, 12 református magyar család él, akikhez egy esztendőben kétszer megy ki a lelkész. És ez az egyetlen szál, mely őket vallásukhoz és magyarságukhoz köti. Ahol pedig az a magyar katolikus vallású, ott még ez a vékony szál sincs. Ott semmi sincs. Útban van a teljes beolvadás. Írhatnak az újságok, amit akarnak, a 20-30 éves szlavóniai magyar, a harmadik nemzedék már nem olvassa el, mert nem tudja elolvasni. De azért ez az olvasni nem tudó, horvátul már jobban beszélő nemzedék is még tudja, érzi és szenvedi azt, hogy ő magyar, s ha volna rá módja, még ma visszatelepülne Magyarországba.
Ez a visszatelepülési vágy általános ma az egész szlavóniai magyarság körében. De felüti a fejét ismét itt-ott a vallásváltoztatás gondolata is. Serem-megyében a római katolikus magyar[484]ság több helyen kacérkodik az ó-katolikusokkal, akik magyar prédikációval kecsegtetik őket. A helyzet ma ugyanaz, ami 1904-ben volt s ma ismét szükség lenne egy Julián-Egyesületre. Ma már persze kulturális segítségről, iskolákról szó sem lehet. Hanem ha odaát Magyarországon lehetővé tudnák tenni a szlavóniai magyarság visszatelepülését, s az itteni hatóságok is ezt elősegítenék, a szlavóniai magyarságban meg van erre a készség, aminek bizonysága az, hogy egyes vidékekről 20 év alatt minden támogatás nélkül is visszatelepültek.
Ezzel szemben a baranyai, bácskai és bánáti magyarságban az áttelepítés gondolata teljesen ismeretlen. Ők itthon érzik magukat, mert kulturális, gazdasági és jogi viszonyaik is sokkal jobbak, s községükhöz, földjükhöz őket már tradíció köti. A vajdasági magyar tulajdonképpen még nem is ébredt egészen tudatára annak, hogy ő kisebbség, ez majd csak az uralom változást átélt nemzedék kihalása után fog bekövetkezni.
Jugoszláviában tehát kétféle magyar kisebbség van. Egyik a vajdasági magyar, mely 20 év óta él kisebbségi sorban, de ez idő alatt kulturális, gazdasági és jogi helyzete egészen más és sokkal jobb, mint a szlavóniai magyarságé, mely mai lakóhelyén 70 év óta vergődik, s mint egy szép álomra gondol vissza arra a 14 esztendőre, mely idő alatt a Julián-Egyesület volt és működött.