Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. október) 10. szám

Herceg János: József Jolán: József Attila élete

Cserépfalvi kiadás, 1940
A költőről, aki a balatonszárszói tehervonat kerekei alatt fejezte be küzdelmes életét, nővére írt könyvet. S ez a könyv vádirat egy pontosan meg nem határozható Hatalmasság ellen, amelynek részesei a társadalmi rend és talán a sors. József Attila megszületésétől kezdve nyomorgott. Éhezett, fázott, többet aludt a szabad ég alatt, mint vetett ágyban. Proletár volt születése, életkörülményei folytán és az elnyomottak költője lett.
Nincs talán egyetlen verse, amelyben nem a szegénység világát ábrázolja és a való életet. Amíg azonban költészete mind mélyebben fúrt a valóságba, addig egyénisége, a költő személyes énje a valóságon túl jutott, hogy a titkok, a megmagyarázhatatlan összefüggések birodalmába lépjen.
József Jolán könyve számtalan titokzatos jelenséget sorol fel a költő életéből, amelyeket már nemcsak az elkárhozott József Attila fedezett fel gyötrődve, hanem a mellette élők is. Az elveszett tyúk, amely úgy jelenik meg az anya halála után a gyászoló család körében, mint Poe Hollója, s az ismeretlen szerelmes leány levele, amelyben előre megérzi a költő halálát és még rengeteg hasonló dolog, ami egyszerű agyrémnek tetszik a beavatatlanok előtt, a költő számára azonban mindez bizonyosság volt.
Kétségtelen, ha más, könnyebb életre nyílik lehetősége, idegei tovább bírták volna a tehertételt, de bizonyos, hogy József Attila egész költői magatartása is megváltozott volna ezzel. József Jolán nem fejti meg ezeket a titkokat, ő csak híven lejegyzi őket, az olvasó azonban érzi, hogy a költő életében nemcsak a nyomor, az igazságtalanság, a megaláztatás játszották a tragikus szerepet, hanem valami sokkal mélyebb dolog magja csírázott ki benne és vitte a tébolyba, a szörnyű halálba. Önkénytelenül felmerül a hasonlatosság Ady, Juhász Gyula és József Attila között, akaratlanul is valami törvényszerűségre gondol az ember, amelyet egyszerűen magyar költői sorsnak lehetne nevezni, de ha ezen túl elemezzük a három költő egyforma pályáját, lehetetlen fel nem ismernünk a lélekhasadás eredendő okát a szellemi fejlődésben.
Ady, Juhász Gyula és József Attila költői nagysága éppen abban van, hogy a valószerű életnek homályba vesző árnyékait is meglátták. Az érzékelhető valóságnak azt az arcát, amelyet elfedtek a titkok, s amelynek meglátásához kevés az öt érzékszerv. Adynál gyakran az árnyak játéka több, mint a valóság. József [472] Attilánál azonban nem tudott csupán verseiben lerögződni ez a felismerés, benne élt tovább és mindennapi életében kereste hozzá az összefüggéseket. Benne fúrt tovább ez a felszabadult erő, ahelyett, hogy megnyugodott volna munkáiban, termelte folytonosan a kínzó agyrémeket.
A logika véges. Határok veszik körül, mint életünk minden megnyilatkozását. Aki átlépi az életnek akár szellemi, akár fizikai határait, elveszti lába alól a talajt, és a meglátott csodától sohasem tud megszabadulni. De az igazi költészet kicsit mindig ezeken a határokon túl kezdődik.
Ezért nagyon helyesen járt el József Jolán, hogy nem titkolta el a »misztikus véletleneket«, amelyek öccse életében oly korán jelentkeztek már. József Jolán maga is láthatta, hogy a költő tragikus életéért nem vonható felelősségre csupán a társadalom, amely kétségtelenül, meghosszabbíthatta volna József Attila éveit, szenvedésein könnyíthetett volna. De sorsán – jobb szó híján használjuk ezt a közhelyet – nem változtathatott volna senki. A magányosságot, a lélek társtalanságát nem válthatták meg a szegények milliói sem, akikről pedig oly szép verseket írt a költő, s akiknek életétől látszólag sohasem szakadt el. Százezrek költője volt, de egymagában didergett titkaival, amelyek folytonosan gyötörték, s amelyeket nem vallhatott meg senkinek, amíg az ésszerű önellenőrzés birtokában volt. Aztán pedig már csupán az elkárhozástól való félelmében kiáltott segítségért, de minden remény nélkül:…
Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt, mint a majom
a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom…
József Jolán végigkíséri öccse életét a ferencvárosi nyomortanyától a szárszói temető hullakamrájáig, ahol József Attila összetört testéről levágták a véres ruhát. Megfigyeléseit önfeláldozó testvéri szeretet hatja át, de magasabb értelmisége a tárgyilagosságra kötelezi. Nem tanulmányt írt öccséről, nem elemezte a költészetét, csak borzalmas életét tárta elénk, szinte függetlenül a költő jelentőségétől. Könyvéből megtudjuk, hogy nemcsak az irodalmi elismerést tagadták meg József Attilától azok, akik a költőt, mint egy osztály költőjét magukkal szemben érezték mindig, de kenyerére törtek elvbarátai, szemérmetlenül félretolták és elkaparintották előle azt a sovány bért is, amellyel talán mégis könnyíthetett volna rettenetes nyomorán a költő.
József Jolán könyve nemcsak, mint kifogástalan irodalmi mű, hanem mint megrázó emberi és kordokumentum is, számot tarthat az elismerésre. [473]