Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. október) 10. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

– Regény –
Péter élete most új utak felé fordult. A zsibongó ház mintha nem is lett volna. Nem hallotta az egyik lakásból a másikba átfonódó meséket, nem törődött azzal a nyüzsgő fiatal sereggel, amely a nagy udvar szomorú ecetfái körül vívta különös kis harcait és nem igen gondolt arra, hogy anyja, meg apja között valami különös hidegség támadt. Egyedül élt a sok ember között, egyetlen bizalmasa az öreg cseléd volt, aki segített neki éjszakai titkos szórakozásaiban. Furcsa szórakozás volt ez. Péter, mint nagyfiú megkapta a különszobát, amelyet bajokra a végső segítségnek tartogattak, mert ki lehetett adni. Apjának egyetlen kikötése volt csak, vagy inkább parancsa: Este tízkor le kell csavarni a lámpát! S a biztonság kedvéért tíz óra után mindig ki is hozta a szobából a nagy hasú, szép virágokkal tarkázott majolika petróleumlámpát.
– Aludnod kell. Az, aki éjjel olvas, nappal álmos. Ha éjjel falod a könyveket, nappal bóbiskolsz az iskolában. A gyerek meg[467]próbált mindent, hogy enyhítsen ezen a tilalmon. Anyjának is könyörgött, de ő ebben a dologban nem volt hajlandó semmiféle közbenjárásra.
– Gyenge vagy Péter, pihenned kell. A doktor is azt mondta, hogy sokat aludjál, s egyél, s légy többet együtt a fiúkkal. Az örök olvasás egészen tönkreteszi a szemedet.
Végül is Örzse, az öreg cseléd jött a segítségére. A lámpát minden este tíz órakor kivitték a konyhába, de Örzse tizenegy után minden este visszahozta. Hajnalban azután újra visszacsempészte. Sok minden mást is megtett volna Péterért. Az esztendők kiszikkasztottak belőle minden nőiességet, s eltékozolt anyaságát mind rátékozolta a fiúra. Egyszerű kis életének ő volt öröme.
A könyvek különös álomvilágba sodorták Pétert. Minden héten más emberek. Egyszer Berend Iván, egyszer a púpos Notredami Toronyőr, aztán a Hetyke Gascognei, aki testőrpajtásaival egy asszonymosolyért kockára dobta életét, azután a gót vezér, aki olyan szépen tudott meghalni a rómaiak ellen harcolva. A titkos éjszakai olvasások a fiúból kalandos, büszke hőst faragtak, és közben lassan fogyasztották erejét. Anyja mind többször vizsgálgatta vékony, szinte áttetsző bőrű arcát és tömte étellel, sétálni küldte pénzt adott neki, hogy ne maradjon el a pajtások mögött. Nem sejtette, hogy Péter ebből a pénzből csak könyveket vásárol.
Az iskolában a tanárok néha fejüket csóválták, ha szemük rátévedt Péterre. Nem volt vele baj, dolgát elvégezte, de mintha nem törődött volna azzal, hogy iskola is van a világon. Az egyik fiatal tanár megállította apját az utcán, és az ajánlotta, hogy Pétert vegyék ki kisidőre az iskolából.
– Baj van a gyerekkel. Tanul, de valami betegsége lehet. Szórakozott, furcsán bámul maga elé s folyton gyengébb lesz. Vigyék el egy orvoshoz.
Másnap Péter ott ült a kis orvosi rendelőben egy öreg kopott íróasztal előtt, s amíg az orvos a legfurcsább kérdésekkel gyötörte, szemei ott kalandoztak a végtelen sorokkal tömött hatalmas könyvszekrényen. Az orvos tovább kérdezte. Ő szép csendesen válaszolt, de csak a könyveket látta. Nagy, furcsa könyvek voltak ezek. Idegenség-szag áradt ki belőlük. Titokzatosnak látszottak és Péter úgy érezte, hogy a boldogsága csak akkor lehetne teljes, ha beszabadulhatna ebbe a könyvbirodalomba.
Az öreg, akiről azt mondták a külföldön végzett nagyhangú és nagyképű fiatal orvosok, hogy csak a parasztokhoz ért, vastag szemüvege mögül figyelte a fiút, aztán rácsapott.
– Mondd csak, Péter, nagyon szereted a könyveket?
A gyerek lelkendezve válaszolt. Valami diadalmas érzés öntötte el. Azt hitte, hogy az öreg orvos megtudta valahogyan, hogy mennyire szereti a könyveket, és most felajánlja neki azt a csodálatos boldogságot, hogy bejuthat az óriási könyvszekrények biro[468]dalmába. Eddig úgy beszélt, ahogy az iskolában, szabatosan s óvatosan válogatva a szavakat, most csak úgy bugyborékolt belőle a lelkesedés. És ahogy beszélt, szeme esengve és vágyakozón tapadt a hatalmas könyvszekrényre, amely ott terpeszkedett a kis szobában az öreg orvos háta mögött.
Az öreg félig lehunyta kissé már vöröses szempilláit, s vastag pápaszemén át csendesen mosolygott.
– Jól van Péter, elmehetsz. Nincs semmi bajod. Nem is kell téged gyógyítani, meggyógyulsz magadtól is.
Aztán kiszólt az anyjáért, aki idegesen összekulcsolt kezekkel ült a kis várószobában.
– Kedvesem, nincs a maga fiának semmi baja. Kicsit vérszegény, de hát ebben a korban nemcsak a lányok vérszegények. Adjanak neki sok főzeléket, kevés húst. Kicsit ideges, de langyos lemosások három-négy hét alatt majd helyrehozzák. Csak egyet ne adjanak neki, könyvet.
– De hát doktor úr, nem engedjük, hogy olvasson. Este tízkor sötét van a szobájában. Nappal nem olvashat.
Az öreg mosolygott. Szórakozottan játszott a nagy papírvágó késsel, amely már évtizedek óta ott feküdt íróasztalán, és amelyet soha sem használt papírvágásra.
– Hát jó, nem olvas, este tízkor lecsavarják a lámpáját. Próbáljuk meg, menjünk át, tartsunk egy kis házkutatást a szobájában.
A házkutatásnak gyászos eredménye volt. Az ágy alatt oszlopokban álltak a könyvek. Volt ott mindenféle, jó is, rossz is, de az öreg, aki végigvizsgált minden könyvet, nagyon meg volt elégedve az eredménnyel.
– Tud a kölyök olvasni, válogatni, csak most még ne olvasson, és ne olvasson át egész éjszakákat.
A házkutatás után nagy nyomozás is következett és mire Péter hazakerült a ráparancsolt sétából, Örzse bevallott mindent. Világosság derült a vándorló lámpa rejtélyére és kiderült az is, hogy Örzse minden este gondosan befüggönyözte a szobát, hogy egy kiáramló fénycsík se árulja el Péter éjszakai virrasztásait. Örzse keservesen sírt, mikor az öreg orvos megmagyarázta neki, hogy vétkezett Péter ellen és megesküdött, hogy rögtön tűzbe dobál minden könyvet, amit aztán az öregnek kellett szigorúan megtiltania.
Ezzel vége is volt az éjszakai olvasásoknak. Péternek megpirosodott az arca, de rosszabb diák lett. Szórakozott volt, nem figyelt, nem tanult. A mesealakok visszakövetelték maguk közé. Most nem olvasott, most képzelete száguldott hősei után és húsvétkor igen gyászos bizonyítványt rakott apja elé az asztalra. Ilka néni erélyességére volt szükség, hogy lecsillapítsa apját, és húsvéttól kezdve ő vette pártfogásába. Magával hurcolta a sétáira és [469] elhatározta, hogy meggyógyítja. Furcsa elgondolásai voltak erről a gyógyításról. Nem mondta senkinek, de szilárdan eltökélte, hogy a könyvek varázsát a lányok varázsával töri meg. Ebben aztán nagyon ügyes volt. Mindenfelé akadtak fiatal lányismerősei, és Pétert úgy mutatta be ezeknek a lányoknak, mintha mindegyik lánnyal külön akarna próbát tenni. Péter esetlenebb és sutább volt, mint valaha. Nem tudott mit kezdeni a lányokkal. Nem volt semmi mondanivalója, és amit a lányok mondtak, azokon vagy mélységesen megbotránkozott, vagy nevetett. Egyszer meg is magyarázta Ilka néninek, hogy mi kifogása van a lányok ellen.
– Buta libák, csak vihogni tudnak. Ostobán riszálják a derekukat, és azt hiszik, ha kicsit forgatják a szemüket, minden fiú mindjárt megbolondul. Csak egy lány van, az pedig tilos.
Ilkának nem is kellett több. Az a különös ösztön, ami minden asszonyban benne van, rávezette a helyes útra. Péter pár nap múlva újra együtt lehetett a lánnyal, akitől eddig annyira tiltották. Megint elkezdődtek a boldog esti beszélgetések és a házban megint elkezdődött a titokzatos suttogás. A ház nem bocsátott meg, a ház nem akarta a lányt és a ház szerette Pétert.
A lány anyáskodón becézte a fiút. Most már nagylány volt. Igazi nő, aki a fiút furcsa, kedves játékszernek nézte és tudta, hogy ez a kamaszszerelem el fog múlni. A lány már nagyon sokat tudott és Péter néha úgy érezte, hogy leküzdhetetlen válaszfal van közte és a lány között.
A gyógymód bevált. Péternek nem volt többé baja az iskolában és megerősödött. Ilka néni sugárzott a büszkeségtől. Ez az ő munkája volt és megkövetelte, hogy a férfi, aki titokban szinte beteges szenvedéllyel szerette a fiát, ezért hálás legyen hozzá. Most megint zsarnokoskodott rajta és néha belekötött az asszonyba. Péter mindebből nem vett észre semmit. Neki csak a lány volt fontos és számlálta a perceket, amíg ott kellett ülnie az asztalnál, mert tudta, hogy a kora nyári estén már kint sétál a lány az udvaron. Egy este, mikor Péter kiment az udvarra, a lány kint volt, de nem egyedül. Egy furcsa ember sétált vele. Két fejjel kisebb volt, mint ő, feje búbja kopasz és kis gömbölyű pocakja arról beszélt, hogy jól szeret élni. A lány odaintette Pétert. Bemutatta és most már hármasban sétáltak, ami a fiúnak sehogy nem tetszett. Várta, hogy mikor megy el a kis kopasz, az pedig csak tovább sétált. Péter ott kullogott a lány mellett, s nem tudott vele beszélni. Azt az estét nagyon unalmasnak érezte. A következő este ugyanígy telt el. Aztán hetek múltak, nem történt semmi, csak az, hogy a kis kopasz pontosan megjelent az esti sétákon.
A házban sokat beszéltek ezekről a látogatásokról és Péter is meghallotta, hogy a kis gömbölyű »jó parti.« Egy nagy külföldi cégnek a megbízottja, nagy fizetése van, azonkívül is sokat keres és eddig nagyon vidáman élt. Az egész ház tudta, hogy a kis poca[470]kos ember halálosan szerelmes a lányba. A jó szomszédasszonyok mindent megtettek, hogy kigyógyítsák ebből a szerelemből. Kerülő úton tudtára adtak minden olyasmit, amiről azt gondolták, hogy kiábrándító hatása lesz, de nem értek el vele semmit. És egyik este a lány és a kopasz emberke már karonfogva sétáltak.
Két hét múlva meg volt az esküvő és a ház nagy megbotránkozására, a lány fehér fátyolban s mirtuszkoszorúval szállt be a fehér virágokkal feldíszített kocsiba. Péter ott volt a templomban, messziről hallotta az orgona búgását s a pap fehér alakja, mintha valami ködben imbolygott volna, s a szíve tele volt szomorúsággal. Elvették tőle a lányt, s lelkét keserű fájdalom fogta el. Inkább halt volna meg, akkor senkié se volna. Péter képzeletét kínzó képek gyötörték, úgyhogy össze kellett harapnia száját.
Azután eszébe jutottak a regények hősei, s amikor a piros szőnyeges lépcsőkön lefelé jött a fiatal pár, mosolyogva tudott gratulálni. Úgy érezte, hogy most hős, leküzdötte önmagát. Erősebb volt, mint a gyötrő fájdalom. Az is vigasztalás volt számára, hogy a fehérruhás lány arca nagyon sápadt volt és szemében riadt félelem ült.
A fiatal pár nászútra ment. A házban dühösen pletykáltak arról, hogy a lány most Velencébe megy. Sóhajtoztak, sápítoztak, mindegyik a maga lányára gondolt, aki olyan jó, aki olyan rendes és mégsem jut el Velencébe.
Három nap múlva otthon volt az új asszony és a ház boldogan tárgyalta a nagy fordulatot. Péter mindent hallott s lelke megtelt szánalommal és jósággal. Boldog ábrándokat szőtt, hogy a lány most visszatér hozzá és megint megkezdődnek a véget-nemérő esti séták.
Reggel anyja ott állt az ágya mellett, nagyon sápadt volt és keze reszketett, ahogy végigsimította a fia fején.
– Péter, én akarom neked megmondani: meghalt.
A fiú tudta, hogy ki halt meg és sokáig hallgatott. Lehunyta a szemét, de érezte, hogy a könnyek lassan végigszivárognak az arcán. Anyja tovább simogatta a homlokát és csendesen vigasztalta.
– Jobb ez így Péter. Szegény nem tudott mit kezdeni, minden elromlott körülötte, elment.
Péter úgy érezte, hogy a fiatalság távozott el életéből.
(Vége következik)