Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. október) 10. szám

Kisbéry János: Irodalmi bazár

Író vagy kommunista? – Írótársaságban arról a kérdésről folyt az elvi vita, hogy milyen magatartást tanúsítsunk azokkal az írókkal szemben, akik kommunisták. Más szóval, mi, akik itt, mint fórum és irodalmi testület, mintegy az író-mennyország kulcsait őrizzük, miféle szempontok alapján nyithatunk ajtót, vagy zárhatjuk azt el egyesek elől. Kötelességünk-e valamely párt szempontjait a magunkévá tennünk s e pártszempontok alapján ítélkeznünk vagy pedig, ellenkezőleg, a pártszempontok fölött kell állnunk?
Álláspontom ebben a kérdésben röviden a következő: Kereken tagadom, hogy lennének – hogy lehetnének! – kommunista írók. Az irodalom ugyanis művészet, a maga szuverén és exterritoriális házi törvényeivel s az író vagy művész vagy – kommunista. A kettő soha, semmi körülmények között nem hozható egymással közös nevezőre. Nincs kommunista művészet, aminthogy nincs burzsoá művészet sem. Csak művészet van. A művészet lényege és értéke éppen az a függetlenség, amellyel felette áll minden kommunista vagy burzsoá eszmei célkitűzésnek s efféle szempontokkal, mint a művészet területén kívülállókkal, egyáltalán nem számol. Művészi alkotásról nem is állapítható meg, hogy alkotója kommunista vagy burzsoá beállítottságú-e s amennyiben mégis, annyiban az illető mű – nem művészi alkotás. Az író pártállásáról a kívülállóknak legfeljebb közvetve lehet tudomásuk, magából a műből soha. Nem osztom azoknak a felfogását, akik pl. Veres Pétert kommunista írónak tartják. Veres Péter, mint politikus esetleg lehet kommunista, de mint író soha. Az írónak nincs pártállása és merőben véletlen, hogy Veres Péter írói érdeklődése – tárgyköre – egybeesik a kommunista propaganda tárgykörével. Nem állíthatjuk, hogy Veres Péter írásai a kommunista propaganda eszközei. A művészet nem lehet alárendeltje más céloknak, nem lehet eszköz, mert a művészet célja önmaga, s ha Veres Péter nem lenne író, hanem egyszerűen csak kommunista agitátor, bizonyos, hogy a legfogatlanabb irodalmi házőrzőkutya sem méltatná arra, hogy megugassa. Arra pedig felesleges egy szót is vesztegetni, hogy Veres Péternek, az író-művésznek jogában áll-e írói mondanivalóját abból a tárgykörből (ami nem azonos az eszmekörrel!) merítenie, [464] mely művészi (művészi és nem kommunista!) meggyőződéséhez a legközelebb áll. A művészi megnyilatkozás belső értéke független e megnyilatkozás külső adottságaitól: független attól, hogy pl. egy kép a milói Vénuszt ábrázolja-e vagy a Megváltót a kereszten vagy egy virágvázát, esetleg egy lihthof-ot. Laták Istvántól nem kívánhatja senki, hogy a felső tízezer életéről írjon. Az ő sajátos mondanivalója abból a talajból ered, amelyben gyökeredzik: a külváros, a szegénynegyed, a Jasi Bara, a munkanélküliek és társadalmon kívüli elemek világában, anélkül, hogy ez a körülmény művészi értékét bármi közvetve érinthetné. Ez a sajátos mondanivaló képezi Laták kizárólagos írói létjogosultságát, s ha bennünket a latáki tárgy- és témakör puszta szerepeltetése izgat, s mögötte kommunista szándékot szimatolunk, ez nyilvánvalóan nem egyéb, mint a burzsoá-rosszlelkiismeret megnyilvánulása, s mint értékelési szempont éppúgy nem művészi, ahogyan pl. egy anatómiai szakvélemény sem az. A művészetet nem lehet politikai szempontok alapján mérni.
Természetesen művelni még kevésbé. Elvben tehát nincs jogunk politikai szempontok alapján különbséget tenni író és író között, akkor sem, ha mellesleg határozott tudomásunk van arról, hogy valaki ilyen vagy olyan pártállású. Ehhez nekünk, akik a művészi szempontokat képviseljük, semmi közünk. Az író egyetlen mértéke: az irodalmi érték. Ez teljességgel elegendő ahhoz, hogy a művészet érdekeit megvédjük bármely oldalról jövő támadással szemben, s ha valakinek mégis eszébe jutna írásaiba propaganda célkitűzéseket belevinni, ez ellen nekünk elsősorban művészi szempontból lenne kifogásunk, s az írást visszautasítanánk, nem azért, mert politikai pártállás megnyilatkozása, hanem mert – nem művészet. Teljesen felesleges tehát, hogy az író politikai pártállásáról akár tudomást is vegyünk. Ezt az illető magánügyének deklaráljuk.
Élethivatás és egzisztencia. – Hogy miért nem lettem ez vagy az, arra nem igen tudnék megfelelni. De hogy miért nem lettem, pl. kereskedő – mert a többek között ez a kérdés is felmerült az életem folyamán – arra talán igen.
Múltkor a városban jártam. Miután dolgomat elintéztem, hátralevő időmet azzal töltöttem el, hogy sétáltam, nézegettem a kirakatokat. Ekkor tűnt fel, hogy ezek a kirakatok és üzletek mennyire egyformák. Akár egyetlen cég jegyezhetné valamennyit. A rövidáru üzletekben ugyanazoknak a gyáraknak a harisnyái, ugyanolyan minőségben, színben és árban, ugyanaz a sollingeni árú, ugyanaz a porcellán. A különbség köztük mindössze annyi, hogy az egyikben iksz a tulajdonos, a másikban ipszilon. Az üzletek gyakran egymás közvetlen szomszédságában árulják ugyanazt, ugyanolyan áron. Ha történetesen eszembe jutott volna bemenni va[465]lamelyik üzletbe, ezt igazán csak találomra tehettem volna meg, egyéb szempontok hiányában, mint ahogy az ember sorsjegyet vásárol, s a sok közül kiválaszt egy számot. Nem volt miért különbséget tennem egyik vagy másik üzlet között. Az árakat a konkurencia úgyszólván hajszálpontosságnyira kiegyensúlyozta, minőség dolgában sem maradt el egyik a másik mögött. Miért vannak egyáltalán ezek az üzletek, ötlött fel bennem a kérdés. Miért van ennyi üzlet egymás mellett, holott egyetlen üzlet is pótolhatná valamennyit, legfeljebb nagyobb forgalmat bonyolítana le? Mi a létjogosultságuk ezeknek az üzleteknek egyenként és külön-külön?
Erre a kérdésre nem tudtam megfelelni magamnak. Megértem azt, hogy én miért lettem író. Az én írói létjogosultságom az, hogy különbözöm más íróktól. Más vagyok, mint más és ezt a más-t valósítom meg írásaimban, az illetékességnek azzal a kizárólagosságával, mely az ismétlődésnek és sablonszerűségnek még az eshetőségét is kizárja. De miért lesz valaki kereskedő? Ki veszi észre, hogy eggyel több vagy kevesebb kereskedő van a világon? Mi igazolja a kereskedőt, miért ő és kizárólag csak ő az az ember, akinél vásárolni kell? Jó, hiszen köztudomású, hogy minden kereskedő egyenkint és külön-külön azt hirdeti, hogy nála minden a legjobb, a legolcsóbb és a legfinomabb. De ez csak frázis, amellett, hogy önmagában ellentmond önmagának. Minden kereskedő nem lehet a legolcsóbb, a legszolidabb és miután a versengés lehetősége csak ezen a téren van adva, valahogy magától értetődik, hogy az esélyek egy bizonyos szinten kiegyenlítődnek s az árak és áruk nagyjából mindenütt egyformák. Mi alapja van tehát a kereskedői életpályának a szó szükségszerű, pótolhatatlan és kizárólagos értelmében? Semmi. Ha bemegyek egy üzletbe és szembetalálom magamat a hajlongó tulajdonossal, s a szolgálatkészen izgatott kiszolgáló személyzettel s látom őket felvillanyozva lótni-futni, a létrákon föl-alá rohangálni, maguk elárulják, hogy hallatlan szerencse érte őket, – szerencse abban az értelemben, hogy hozzájuk tévedtem be, nem pedig a konkurenciához, ami pedig az esélyeket tekintve kilencvenkilenc az egyhez arányban éppúgy megtörténhetett volna. A folyópartot látom magam előtt s a folyóparton a horgászokat, százat egy sorban, a horguk kivetve, mindegyiken a jobbnál-jobb csalétek és most már csak szerencse dolga, hogy egy-egy halacska ráakadjon. Amelyiknek ez sikerül, ugyanolyan szerencsésnek érezheti magát, mint a kereskedő, akinek a boltjába betévedt egy vevő: kilencvenkilenc társa elől fogta ki a halacskát.
De hát elég ez a lelki üdvösségre? Az élet végtére nem csak megélhetés kérdése. Az, amit csinálunk, önmagában fontosabb, mint amiért csináljuk. Pénzt talán bármi más módon könnyebb lenne szerezni, mint írással, de hát a pénz nem kizárólagos életcél. Valahogy túlságosan alacsonyrendű állapotnak érzem, hogy engem a [466] pénzem jelentsen és ezenkívül semmi egyéb. Ehhez a pénz túlságosan kis dolog, tekintve, hogy olykor egészen hitvány senkiházik is óriási összegekben rendelkeznek vele. A puszta létezésen felül szükségét érzem a létezés jelentőségének is: igényeim vannak a létezéssel szemben. Szükségét érzem egy élethivatásnak, mely életemet tartalommal megtöltse, ennek feltételeit pedig a kereskedői pálya keretén belül a legjobb akarattal sem vagyok képes felfedezni. A kereskedői pálya nem nyújt alkalmat számomra, hogy személyes értékeimet, tehetségemet, képességemet érvényre juttassam. A foglalkozás természete passzivitásra kényszerít, a kereskedő ül a boltjában és várja a vevőket: nagyjából ebben foglalható össze a kereskedői foglalkozás lényege, bár jól tudom, hogy a vevőket nem elég csak várni. Ami aktivitásra ezen belül alkalma adódik, túlságosan kevés ahhoz, hogy abban egy tevékeny élethivatás illúzióit megtalálja. A kereskedői pálya nyilván csak egzisztencia, megélhetési forrás, de nem élethivatás. Ezért nem lettem kereskedő.