Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. október) 10. szám

Veréb László: Holnap

A világháborút követő átmeneti idő lelki nyugtalansága nem múlt el, a megoldást kereső főbb irányok küzdelme még nem dőlt el végleg, de még sem lesz túl korai talán, ha felvetjük a remélhetőleg közeli béke kérdését. Milyen lesz ez a béke, kinek mit hoz, tartósabb, »igazibb« lesz-e, mint az előző? Konkrét jóslatokba bocsátkozni hálátlan és kilátástalan feladat lenne. A valószínűleg győzők által képviselt eszmék és eddigi események azonban megengedik bizonyos mértékben a jövő körvonalazását.
Területi kérdésekről, mivel az ilyen természetű változások nagyjából már bekövetkeztek, nem kell megemlékeznünk. Ezen a téren már nem annyira az elvi lehetőség, mint a hol és a mennyi a kérdéses. Ez azonban, mint valóság, bennünket ezen a helyen bővebben nem érdekelhet.
Az első kérdés, amelyre a valószínűség némi reményével válaszolhatunk, az új világ, helyesebben, az új Európa szervezetére. Mi lesz az ún. nemzetközi szolidaritás (összetartás) alapja, milyen lesz az a politikai keret, amelyben Európa államai megtalálják az együttműködés lehetőségét? A Népszövetség felelevenítésére eddigi alakjában természetesen nem gondolhatunk. Nem mintha ez a szervezet képtelen lenne politikai feladatok megoldására, hanem mert a valószínűleg győztes hatalmak alapfogalmai a társadalomról teljesen különböznek attól a felfogástól, amely húsz évvel ezelőtt a Népszövetséget megteremtette. A mai háború két különböző társadalomszemlélet küzdelme, s nemcsak a versailles-i béke »erőszakos« revíziója. A Népszövetséget a nyugati demokrácia hozta létre, amely azonban nem volt mentes a parlamentáris eljárással leplezett tekintélyuralmi hajlamoktól és gyarló önzéstől sem. Evvel az eredetileg egyéni felfogással szemben áll a mai úgynevezett totális államok társadalomszemlélete, amely teljesen alárendeli az egyént a közösségnek. Az államhatalom teljes (totális), mert a társadalmi értékrendszerben legmagasabb helyet elfoglaló közösséget képviseli a teljesen alárendelt egyénnel szemben. Ennek a teljességnek a hangsúlyozása miatt nevezik ezeket az államokat totális államoknak (Etats totalitairs.) Nem valószínű tehát, hogy egy, a Népszövetséghez hasonló pseudo parlamentáris demokratikus rendszerű szervezet intézné az eljövendő béke folyamán Európa ügyeit. Ez nem felelne meg az egye[443]temes és hidegen mérlegelő társadalomszemléletnek, mert, egyrészt az individualizmus csiráját hordozná magában, másrészt pedig az ilyen rendszer ügyvitele és mozgása túl lassú és egyéni felelősségnélküli ahhoz, hogy akár a nemzeti szocializmus, akár a fasizmus ízlésének megfeleljen. Sokkal valószínűbb, hogy a politikai együttműködés parlamentáris eszközeit az egységes eszmefront tényleges hatalma helyettesíti majd és így Európa irányítói nem az egyes államok képviselői, hanem, az eszmevilág szószólói lennének. Így a nemzeti szocialista és a fasiszta államok győzelme azt is magával hozná, hogy Európa államai egymáshoz idomítanák belső társadalmi rendszereiket, ha ez eddig még nem történt meg, ami már magában véve is bizonyos szervezettséget és többé-kevésbé egységes »külpolitikai« vonalvezetést biztosítana. Az utóbbi évek bizonyítják, hogy a hasonló társadalomszemlélet a külpolitikában is érvényre jut. Ez a jelenség azonban sokkal világosabban és erőteljesebben nyilvánul meg az ún. totális államoknál. A totális államok egymásközti viszonya nem merül ki a kölcsönös rokonszenvben, hanem – és ez a totális állameszme alapgondolatából következik – részükre nem közömbös a szomszédos, illetve a többi államok társadalomszemlélete. Nem csak tagadhatatlanul igéző erejüknél fogva gyakorolnak bizonyos hatást a többi államok belső rendjére, hanem gyakran tudatosan gyorsítják a kiegyenlítődési folyamatot. Ennek a felfogásnak a térhódítása végét jelentené az eddig uralkodó nézetnek, mely szerint az állam belső rendje, társadalomszemlélete tetszésszerinti jog, mely az állam kizárólagos hatáskörének tárgya.
A demokratikus, individualista államrend nem mutat ekkora érdeklődést más államok belső rendje iránt, mert csak, mint »egy« állam, mint a nemzetközi társadalom egyik egysége érdekli. A demokrata Franciaország és Anglia éveken át a legjobb viszonyt tartották fenn az U. R. S. S.-el, habár ez utóbbi a legjobb akarat mellett sem sorolható a demokratikus államok közé. Az U. R. S. S. politikájának ez a fejezete, valamint az egyidejű feszültség Oroszország és a nemzeti szocializmus között, legalább is Szovjet részről, valószínűleg nem volt egyéb politikai mesterkedésnél (1.: A. Krivitsky: Ich war im Stalins Dienst!.) Alakilag minden esetre nagy elvi akadály hárult el az 1935-ös orosz belpolitikai változásokkal, különösen az új alkotmány életbeléptetésével. Anglia a mostani háború folyamán többször is hangoztatta ugyan, hogy nem Németország, hanem a nemzeti szocializmus ellen visel háborút, de ez csak látszólag ellenkezik az előbb mondottakkal. Anglia állásfoglalását Németországgal szemben nem maga a nemzeti szocializmus, mint belső társadalmi rend határozza meg, hanem a nemzeti szocializmus külső tevékenysége és céljai. A mai Németország külpolitikai céljai nem mindenben újak, nem tekinthetők teljesen nemzeti szocialista célkitűzéseknek, de a mostani erőteljes tevékenység minden esetre nemzeti szocialista eredetű és ez for[444]dította ellene Angliát, nem pedig a nemzeti szocializmus, mint társadalmi felfogás. Ezek szerint a demokráciák álláspontját a nagymértékű alkalmazkodás jellemzi, míg a totális államok inkább a feltétlen elvi álláspont felé hajlanak. Az ún. tengelyszerződés az első és egyetlen a maga nemében, mely kifejezetten hangsúlyozza a szerződő felek egységes társadalomszemléletét. Az egyetemes felfogás szerint a nemzetközi együttműködés alapját az egységes eszmekör, mint imperativus categoricus határozza meg, az eszmevilág tehát bizonyos értelemben államfeletti tényező, míg az individualizmus az együttműködés lehetőségét mellérendelt alapon, politikai megegyezésekben véli felfedezni.
Európa politikai életében a fent vázoltak keretein belül várhatók valószínű változások. A rendelkezésre álló adatok, mint látjuk, nem nyújtanak semmi támaszpontot konkrét kérdéseket illetőleg, de nem is volna értelme ilyen lehetőségekkel ezen a helyen foglalkoznunk.
Gazdasági téren is a fentiek keretein belül számíthatunk változásokra. A háború sújtotta Európa nyugati részének újjáépítésével párhuzamosan, valószínűleg egész Európa gazdasági életét is új alapokra helyezik. Szorosabb együttműködés és szigorú, tervszerű munkamegosztás, illetve feladatkör-vállalás lehetnek Európa új gazdasági rendjének alapjai. Az eddigi vég nélküli és sokszor eredménytelen tanácskozásokat valószínűleg gyorsabb és eredményesebb eljárás helyettesíti majd.
Szervezet, külalak tekintetében véleményünk szerint ennyi előrelátható. Főbb vonalakban ezt várhatjuk a háború befejezése után, feltéve, hogy Németország és Olaszország győztesként kerül ki a háborúból.
A következő kérdés, amely bennünket érdekel az, hogy az új béke tartósabb lesz-e, mint a versailles-i volt, illetve jobban megközelíti-e az »igazi« béke fogalmát? Kézenfekvőnek látszik, hogy a szembenálló két rendszer, illetve azok eszméinek összehasonlítása adja meg erre a kérdésre a feleletet. Előbb említettük, hogy a társadalmi rend az elméleti társadalomszemlélet folyamánya, illetve az önkéntelen meggyőződés gyakorlati megnyilvánulása. Elméleti alapon a mi esetünkben ez azt jelentené, hogy a versailles-i és a jövő béke értéke illetve tartama úgy viszonylanak egymáshoz, mint az individualista-parlamentáris-demokratikus társadalomszemlélet értéke az univerzális-totális ideológiáéhoz. Fogadjuk el e következtetés elméleti helyességét. Ki vállalkozik azonban arra, hogy a két szembenálló társadalomszemlélet gyakorlati értékét megállapítsa? Elméleti alapon ugyan meg lehet állapítani némely társadalmi eszme értékét, de az eredmény kétséges marad. Az elméleti fejtegetések a társadalmat és az embert, mint elvont fogalmat kezelik, és nem tarthatják szem előtt a való élet tarkaságát az elméletileg azonos fogalmak gyakorlati változatát. Gya[445]korlati szempontból tehát bizonyos fenntartással kell fogadnunk az így elért eredményeket.
A Népszövetség egyike volt a legnagyobb társadalmi szervezeteknek, de csak kísérlet maradt, mert nem tudta feladatát teljesíteni. Ha tudta volna, nem lennénk újabb nagy háború szemtanúi. A kísérlet kétségtelen kudarcát a közvélemény rendszerint az »utópista«, »koraérett« Népszövetségnek tulajdonította. Ez minden esetre elég kényelmes, de nem egészen pontos vélemény. Sokkal mélyebben kell az okokat keresnünk.
Az elmúlt húsz év tragédiája az, hogy sok tekintetben téves utakon járt, nem ismerte fel, vagy nem merte a megoldás lényegét felismerni. Hiába volt a huszadik század elmebeli képességeinek minden megfeszítése, amikor az illetékesek csak a kérdés technikai oldalát látták meg. Így a végzett munka csak önámítás volt. A külalaknak, a szervezet és kivitel technikai oldalának kétség kívül meg van a maga nagy fontossága, de korántsem ez az egyedüli döntő tényező. A mai nemzetközi élet sokoldalúsága megkíván egy elég magas fokú technikai felkészültséget, amely természetszerűleg egy adott rendszerben nyilvánul meg, mint amilyen pl. a Népszövetség volt, vagy bármilyen más rendszer – de az nem több, mint a nemzetközi élet nyugodt folyását biztosító eszköz. Kezdetleges szerszámmal a legügyesebb munkás vagy művész sem alkothat mesterit. De tökéletes szerszám is csak a technikai lehetőséget adja meg. Az eszköz technikai színvonala nem jelenti azt, hogy a kontár vagy romboló szellem keze alól is mestermű kerül ki, csak a hivatott művész számára teszi lehetővé tudásának teljes kibontakozását.
Versailles egy rendszert jelent. Ez a rendszer, amint mondani szokták, megbukott. Megbukott, mert tényleg alig maradt belőle valami. A Népszövetség ma a semmivel egyenlő. Kérdés azonban, hogy magának a rendszernek a technikai fogyatékosságai okozták-e sikertelenségét? Minden emberi mű véges és tökéletlen, de maga e tény elfogadható-e magyarázatnak? Erre a kérdésre a továbbiak folyamán határozott nemmel kell válaszolnunk.
A genfi intézmény, mint bármely más jogi személy, nem követhetett el semmit fizikai személyek közreműködése nélkül. A Népszövetségnek, mint jogi személynek, nem lehetett jóra vagy rosszra irányuló akarata, szándéka, elhatározása, mely különbözött volna az irányító fizikai személyek akaratától. A legnagyobbszerű szervezet, a legnemesebb célokat és érdekeket szolgáló intézmény munkája és személytelen fellépése is végeredményben csak védjeggyel ellátott akarata a fizikai személyeknek. Fizikai és jogi személy elválaszthatatlanul egymáshoz kötött. A jogi személy összefogó keretein belül a fizikai személyek, melyek egyébként csak egyéni akaratnyilvánításra képesek, egy elvont, egyéni vonatkozástól mentes összakarat káprázatát keltik. Vissza kell tehát térnünk a fizikai személyhez, mert végeredményben ő a tár[446]sadalom alfája és omegája. Ha az egyén nem áll az erkölcs és szaktudás bizonyos fokán, nem tudja a társadalomban vállalt szerepét eredményesen betölteni. Bármilyen alacsony vagy magas a szerepköre, képtelen feladatát kielégítően teljesíteni.
A Népszövetség alapokmánya technikai és jogi lehetőséget nyújtott minden felmerülő kérdés megoldására. Ettől többet egy rendszertől, mint eszköztől, nem is várhatunk. A jogi személy fikciója ne vezessen bennünket félre, az eszköznek csak az alaki lehetőségeket kell megadni. Az életet jelentő tevékenységet, mint az előbbiekből kitűnik, a fizikai személyek számlájára kell írnunk. Minden eredményért ők a felelősek, mert a gyakorlattal kiegészíthetik a meglévő elméleti hiányosságokat, de ugyanúgy kizárhatják az eredményes munka minden lehetőségét is. Ezért hiba azt hinni, hogy a békeszerződések aláírása és Népszövetség létesítése már megoldott minden problémát. Éppen a Népszövetség illetve a versailles-i béke bizonyítja legjobban, hogy az aprólékosan kidolgozott rendelkezések tömege sem biztosítja egymagában az emberiség békéjét. Mindez csak keret, lehetőség, melyet jóakarattal, becsületesen ki is kell használni. Ezen a téren kellene legjobban kifejezésre jutnia a vezető politikai személyek tehetségének és munkásságának. Az kell, hogy a háború ne csak külsőleg szűnjék meg, hanem, hogy az utána következők a méltányos igazság és biztonság érzetét keltsék. Ehhez természetesen nem elég az egyik fél közreműködése. A háborúban részt vett mindkét félnek egyforma meggyőződéssel és az egymásban való kölcsönös bizalommal, a jövő békéjének őszinte akarásával kell az alaki béke megkötését keresztülvinni.
Ha összehasonlítjuk Versaillest és a várható új rendszert, első pillantásra szembeszökő különbségeket fedezhetünk fel. A tények következtében a parlamentáris individualista rendszer, különösen, ami az eljárást illeti, jogilag aprólékosabb kidolgozású, mint a várható új rendszer. A parlamentáris individualizmusnak szüksége van erre az aprólékos eljárásra, mely minden lehetőséget számításba véve, igyekszik a várható nehézségeket megoldani, ennélfogva nagy személyzeti és anyagi felkészültséget igényel, tehát költséges, lassú és körülményes. Ez az eljárás az univerzális-totális társadalomszemléletnek, ahol az egyén a község érdekeinek feltétlen alárendeltje, nem felel meg. Ez az eszmevilág saját szempontjából nem ismeri a politikai vagy egyéb megalkuvást, a különböző vélemények hosszadalmas egyeztetését, a többségi döntést, mert a különböző nézetek közötti vitát a közösségi érdek, az eszmevilágnak megfelelő hivatalos álláspont dönti el. Evvel magyarázható a totalizmus nagyobb gyorsasága, határozottsága és ezért nem is várhatunk az új rendszertől egy Népszövetségszerű politikai és jogi intézményt, lassú és bonyolult ügyviteli szabályhalmazzal.
Kíséreljük meg most már a feleletet az előbbi kérdésre. Ha az új béke ugyanolyan lesz, mint az előző, azt kell-e hinnünk, hogy [447] nem lehet kielégítő, igazságos megoldást találni? A közvélemény a Népszövetség elméleti céljait elérhetetlen ábrándképnek, az intézményt magát feleslegesen bonyolult, elhibázott szervezetnek tekintette, mely képtelen céljainak megfelelni. Ez lesz-e vajon a közvélemény ítélete minden következő kísérletről is? Jobb eredmények híján igen. Ez lesz az új békerendszer sorsa is minden következőé, figyelem nélkül technikai és szerkezeti sajátosságaira. A jobb eredmény: a múltnál tartósabb, békésebb, megelégedettebb, igazibb béke. Ezt pedig nemcsak a technikai értelemben vett rendszer biztosítja. A rendszer eszköz, lehet olcsó, drága, lassú, egyszerű, körülményes, de végeredményben csak eszköz marad. Mögötte ott van a lényeg, amely mozgatja, irányítja – egy anyagtalan, háborút vagy békét magában rejtő szellemi tényező. Daladier 1938 októberében azt mondta, hogy »a békét csak úgy biztosíthatjuk, ha új megegyezés alapjait dolgozzuk ki, ha Európát és a világot új elvek szerint szervezzük át.« Ha a francia miniszter egyszerű tételes jogi változásokra gondolt, ha a Népszövetség alapokmányát akarta megváltoztatni, ha kisebb területi változások szükségessége lebegett szemei előtt, ezeknek a feltételeknek a megvalósítása elodázta volna a háború kitörését, de a békét nem mentette volna meg. Ehhez nem csak a felsoroltakra van szükség, mert ezek jó részben még mindig csak a technikai »rendszer« fogalmának keretein belül mozognak. Valószínű azonban, hogy Daladier valami egészen mást gondolt. Ha közelebb akarunk jutni a felelethez, vissza kell térnünk oda, ahol a jogi és fizikai személyről beszélünk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy végeredményben a jogi személy minden néven nevezendő működése fizikai személyekre vezethető vissza. Ha ez igaz az individualista parlamentáris Népszövetség esetében, még inkább igaz az univerzális-totális rendszerben, mert itt az egyén vagy az egyének, akik irányítanak, minden tekintetben kisebb alaki jogi ellenőrzés alatt állanak, mint az individualista rendszerek vezetői és így sokkal nagyobb a személyükre nehezedő feladat súlya és egyéni felelősségük. Két véglet találkozik tehát egy rendszer keretein belül: az egyén, amely teljesen alávetette magát a közösségnek és az egyén, amely a közösséget megszemélyesíti. Eszerint végeredményben itt is az egyénhez térünk vissza, mert a tény, hogy a közösséget jelképezi, még nem jelenti, hogy mint fizikai személy, elvesztette egyéni tulajdonságait. Ezért ne legyen meglepő, ha az univerzális-totális felfogás sikerének vagy balsikerének a kulcsát is az egyénben keressük. Minden emberi szervezet emberi mű, emberek vezetik, kölcsönzik a tartalmat minden vonatkozásban, tőlük függ az eredmény – minden.
Ha a versailles-i békét annyi támadás érte, ha a Népszövetség elzüllött, ha nem tudta kihasználni alapokmánya lehetőségeit, ha a világ felett »béke« néven állandóan a békétlenség szelleme uralkodott stb. stb. ki vagy mi volt mindennek az oka? Talán az, hogy [448] nem volt elég rendelet, vagy hogy túl sok volt? Nem, mert ilyen vagy hasonló természetű okok csak nagyon kis mértékben játszottak szerepet. Azokat kell okolni, akik az előírásokat a gyakorlatban alkalmazták, akik elfelejtették az elég, a méltányosság, a belátás és kölcsönös bizalom fogalmának a létezését. Ugyanazokat, akik a Népszövetséget a bizalmatlanság és áskálódás otthonává tették, akik csak jogaikat hangoztatták, míg kötelességeikről megfeledkeztek, akik álláspontjukat önkényes új elvekkel igazolták, akik hazug büszkeséggel és helytelen következetlenséggel lehetetlenné tettek egy talán jobb sorsra érdemes intézményt. Jussanak eszünkbe azok, akik a nemzetek közötti gyűlölködést átmentették a békeidőbe ahelyett, hogy minden eszközzel csillapították volna a kedélyeket. Röviden: az ok az, hogy a béke szellemi feltételei teljesen hiányoztak.
Mit mondjunk már most a jövő békéjéről? A feltett kérdésre világos a válasz: ha Európa irányítói pozitív különbséget tudnak felmutatni az elmúlt húsz év vezetőivel szemben, ha az új társadalmi eszmék emberei kemény következetesség mellett jobb erkölcsi alappal rendelkeznek, több érzékük lesz a megértéshez és képesek lesznek Európában a kölcsönös bizalom és a békés biztonság érzését felkelteni, ha nem csak a győző fél sújtó öklét, hanem a jóakaratú társ segítő karját is éreztetik – ha Európa vezetőinek új nemzedéke új szellemet is tud magával hozni és Európát ebben a szellemben nevelni, akkor remélhetjük, hogy a béke nem papírrongy, hanem a nyugodt fejlődés tartós korszaka lesz.
Beograd, 1940. augusztus havában. [449]