Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. október) 10. szám

Reményi József: Magyar olvasók és kritikusok

(Hazai és külföldi tapasztalatok)
Kedves Barátom:
Ha a világ tetejéről a sors völgyébe nézünk, akkor a hatalmas méretek kicsinyeknek látszanak. Ha viszont saját kertünkben kapálgatunk, babrálgatunk, szemlélgetünk, akkor az égbolt csillagaival is összehasonlítva úgy tetszik, mintha sokat látnánk. Ám: qui bene amat, bene castigat. Valóban, aki jól szeret, jól büntet is, s ez a megjegyzés alkalmazható Rád, aki szereted a magyar szellemi életet, s a magyar furulyaszóból olykor olyan dallamot hallasz ki, amelynek értékét a külföldi képtelen volna felismerni. Más szóval: mert szereted a magyar szellemi életet, tehát duplán fáj mozdulatlansága, elfogulatlanságot sértő görbe tükrű vetülete, tág láthatárt bántó féktelensége. Azt kérdezed tőlem, hogy külföldi tapasztalataimban milyen benyomást szereztem a magyar kritikáról s a magyar olvasókról? Azt is kérdezed, hogy a szellemi hortyogásba merült közöny fájdalmas tünetével megismerkedtem-e az amerikai magyar életben? Végül megjegyzed: remélhető, hogy a Felvidék s Erdély egy részének a magyar glóbushoz való visszacsatolása használ majd a magyar szellemi életnek; kritikának, olvasónak, s főként az irodalom alkotó értékének.
Gondolkodtam, hogy válaszoljak-e leveledre. Ismerem apostoli lelked lendületét, érzem nyugtalanságod gyökereit, sejtem érdekmentes szenvedélyed érzelmi s értelmi magányát. Olyan korban, amikor írni-olvasni nem tudó emberek is természetesnek tartják, hogy például repülőgépek vizén tudjanak járni, s a Parnassusra azok is igyekeznek kapaszkodni, akik azelőtt a hangyákat sem vették észre, úgy tetszik, mintha már bizonyos kérdéseket nem volna szabad feltenni s a megadott felelet szükségtelen. De aztán eszembe jutott, hogy a civilizáció „sikere” inkább kereskedelmesített nemzetközi vásári bölcsesség, mint könnyeken áttörő megértés; így tehát megokolt, hogy olyan kérdések felvetődjenek, amelyek egy nép és nemzet lelkével függnek össze, ebben az esetben irodalmi tekintetben. Szabó Dezső arról panaszkodott, hogy kiadója becsapta; William Butler Yeats, a tavaly elhunyt nagyszerű ír költő Dorothy Wellesleyvel folytatott levelezésében meg[439]említette, hogy a dublini szellemi életben hiányos az »erkölcsi érzék« s hogy »Írországban nincsen kritikai sajtó.« A szellemi élet rémuralma minden kultúra beteges kinövése. Sajnos, a tudatlanság, hivalkodás, érdek és hatalom felszívja azokat az értékeket, amelyeket a dilettánsok nem tudnak megbecsülni, a tehetségesek pedig kénytelenek ezt a vereséget elhallgatni.
Elhatároztam, hogy válaszolok érdeklődésedre, s noha levelemet rövidre fogom, valami bizonyosságra akarok utalni, ami válaszomat megokolttá teszi. A mikrokozmosz s makrokozmosz örökös harcában a kis magyar világ, őszinte sajnálatomra, kicsiny akkor is szellemi viszonylatban, amikor a magyar határokon kiemelkedik. Ó, nem arról van szó, mintha nem lennének glóriás tünetek odahaza és külföldön magyar kapcsolatban! De nagyrészt kegyelem nélküli a magyar szellemi élet, s bizony Isten csodálkozom, hogy a borzalmas közönyök, a gőgös okvetetlenkedések, a bomlasztó pátoszok környezetében még mindig akadnak olyanok, akik tehetségük felelősségével nem botránkoztatják meg a szellem szeplőtlenségét. Felvidéki, erdélyi, szűkebb értelemben vett magyarországi lapok és folyóiratok járnak címemre. Néha gyönyörűséget adnak, ám igen sokszor elképedek a közhelyes refrénes fölényen. Kritikai vonatkozásban három megfigyelést tettem: 1) A bírálók skatulyázásra hajlamosak. Azaz: ha valakinek novellájából megízlelték lelkét, akkor elvárják az illetőtől, hogy ezentúl következetesen novellista legyen. Írhat jó verset vagy kitűnő tanulmányt, bizony látkörét csak akkor ismerik el, ha novellába szorítja. 2) Thomas Mann egyik megjegyzése, hogy a mai korban az emberi végzet politikai fogalmakban tombolja ki magát, nagyon is alkalmazható a magyar életre. A frázisos képeket csillogtató vers, ha egy bizonyos politikai eszmekornak megfelel, »bajtársi« cselekedetnek minősíttetik; ezzel szemben, jaj annak a költőnek, akinek emberábrázolása vagy ösztönös érzékenysége az időtlenség áramlását követi az időhöz kötöttség anyagi súlya ellenére. 3) Kritikusok, akik tanulmányírók is, lelkük »bonyolultságát« lexikoni műveltséggel fitogtatják. Ez vidékiesség pesti keretekben; az értelemnek is lehet üres vagy hivalkodó csengése, nemcsak az érzelemnek. Ugyanakkor megjegyezhetném, hogy a kritika hangja sokszor barbár vagy éretlen; aki ebben a modorban ír, hogy »ez a senki«, vagy »ilyen alak«, vagy »bevette a kefét«, stb., annak a kritikai integritása akkor is gyanús, ha dupla doktorátusa van, vagy egy úgynevezett irodalmi folyóirat munkatársa, esetleg »őstehetség.« Sok az ingerlékenység, az elfojtott vagy el nem fojtott gyűlölködés, a világnézet nevében történt, de érdekre támaszkodó hadizenet ezekben a »kritikai« írásokban, amelyeknek nagy része lényegében riasztóan vérszegény. Az effajta kritikák és kritikusok sokkal inkább feltárói egy kusza társadalom komplexumának, mint az érettséget hangoztató esztétikai érzékenységnek és tárgyilagosságnak. Nem kell »finomkodónak« lenni, hogy a durvaságon vagy [440] a bombasztikus féltájékozottságon keresztül lássunk. S alig van kritikus, akinek ítéleteiben filozófiai alapot találunk.
A térben, tehát a magyar térben is, természetesen sok minden fér meg egymás mellett. A fenti kifogásokat a megbízható kritikusok ne vegyék magukra. Mert olyanok is vannak, nemcsak irodalmi perzekutorok. Viszont soraikban is rájöttem arra, hogy környezetük hibáiért vezekelniük kell; ezen azt értem, hogy számosan közülük dogmatikusak lettek, megszokott kritikai formulákhoz ragaszkodnak, s mihelyt új hanggal vagy új hangsúlyozással állanak szemben, legfeljebb a szokatlan háttérrel magyarázzák az újszerűséget, s nem az újfajta tehetséggel, amelyet megértve megértetniük kellene. József Attila azért állt ki a harcsorból, mert a vakok és elvakultak nem hittek világító erejében.
Az amerikai magyar életben egyáltalán nincs irodalmi kritika. Itt vagy a pythagorasi »nil admirari« álláspontra helyezkednek, szóval semmin sem kell csodálkozni, tehát a jó írásművön sem, vagy pedig a tágabb értelemben vett amerikai magyar »családi élet« nepotizmusának elvét alkalmazva világrengető tehetségnek jelentenek ki mindenkit, aki ír, s aki ennélfogva feltétlenül bölcsebb mondjuk Nestornál. Az amerikai magyar életben kritikai kísérletről sem beszélhetünk.
Már most hadd essék szó az olvasókról. A jellegzetes magyar olvasó (ez személyes tapasztalatom) a hazai irodalmi couleur locale érzéketlenségét elcipeli magával mindenhová. Bizony siralmasan kevés az irodalom művészetét értékelni tudó magyar olvasó. Hazai lapok szerint az idei könyvnap magasztalást érdemel. De olyan jelentést is olvastam, amely szerint az esztétikai tudatlanság eposzát lehetne megírni arról, hogy milyen könyvek iránt érdeklődtek a szegények s jómódúak ugyancsak. Neveket említhetnék, de elegendő arra utalni, hogy akikből az átlagolvasó Magyarországon kultuszt csinál, az rendszerint az amerikai magyar életben is számíthat csekély számú olvasóra; nagyjában azonban az a helyzet, hogy a betűk zuhogtató fölényének való behódolás még nem tisztességadása a szellemi tisztaságnak. Saját körömben a nagy ünnepek feltüntetése a naptárban gyakoribb élmény, mint azokkal való találkozásom, akik elmélyednek az irodalmi művekben. Aristoteles szerint (ennek a megfigyelésnek okosságát kétségbe vonom) a tudás nem használ az erénynek; ha így volna is, ebből dehogy következik, hogy éppen ezért az erénynek használ a tudatlanság. Aki a tudatlanságnak azért örül, mert ez a cselekvő életre képessé teszi, egy színvonalú azzal az embertársával, aki lelki romjainak örvend. A tudatlanság (s az esztétikai érzéketlenség az ösztön tudatlansága) legbőszebb ellensége az élet szellemi gazdagságának és tisztaságának.
Hangsúlyozni kívánom, hogy vannak olvasók a magyar életben, akiknek esztétikai kíváncsiságával könnyű megbékélni, mert érett, s mert idegenkedik a megcsontosodott előítéletektől. De ők olyan [441] kis számban sürögnek a magyar végzet frontján, hogy lelki szemük megvillanó fénye sokszor észrevehetetlen azok számára is, akik pedig az ilyen fény meglátására hivatottak. A másodrendűséget átölelő kritikának s a tizedrendűséget élvező olvasóseregnek része van abban, hogy a magyar életben miért olyan sok a derékbe tört író. Magamról tudom, hogy alkotó ösztönöm és kritikai érzékenységem mozgató erejére túl gyakran ránehezedett a hazai s amerikai magyar közöny terhe. S noha a Valpone-féle aranyláz ismeretlen az egyébként derék és jóravaló amerikai magyarok sorában, ugyanakkor bizonyos, hogy igen kevesen akadnak közöttük, akik a rútság pokoli kapuin győzedelmeskedni próbálnának a szépség irodalmi varázsával. A magyar olvasók kórusában odaát épp úgy, mint Amerikában, az érzelgős és anekdotikus, esetleg retorikus hang érvényesül a nemes művészet tüneményes összhangjának rovására. Az olvasott szó, valamint a kiejtett szó az alkotó érték halhatatlanságából azt hajlandó átvenni, ami nem követel szellemi megerőltetést. Néha Jupitertől kérdem, hogy igaza volt-e Ovidiusnak, amikor azt írta: csak szó és hang, egyéb semmi. Ennyi lenne az irodalom a legtöbb ember részére? Nemcsak a magyar életben, hanem általában? S mert így van, azért fölösleges a kritikai tárgyilagosság és megbízhatóság és beleérző képesség?
Válaszomból, kedves Barátom, azt láthatod, hogy a megnyugtató optimizmus hiányzik belőle. De úgy látszik a komoly magyar írók stílszerűsége mindig abban állott, hogy stílusuk legyőzze a magyar élet stílustalanságát. Mennyi az érték a magyar végzetben, mennyi becsület nő a magyar sors táján, s milyen igénytelen a magyar élet éppen irodalmi viszonylatban! Lesz-e egyszer változás? Megszűnik-e egyszer a közhelyek ismétlődése? Elterjed-e egyszer a magyar életben, kritikusok és olvasók körében egyaránt, az a meggyőződés, hogy az alkotó írás visszhangja az élet titkának, s azért tragikus s komikus távlatában legalább is annyira megbecsülendő, mint a politikusok terméketlen vajúdása? A politikus akkor figyelemreméltó, ha államférfiúi gerincet érezhet; az író, ha meggyilkolja magában az alkalmazkodó firkászt; a kritikus, ha elmélkedően megkülönböztető értékelése a tett erejével hat; s az olvasó akkor irodalmilag számba veendő tényező, ha lelke gazdagságát belevonja irodalmi igényeibe. Ugy-e egyetértesz velem? Igaz szeretettel, s a régi barátsággal ölellek:
Reményi József