Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. október) 10. szám

Dudás Kálmán: Nagyon fáj

– József Attila emlékének –
Nagyon fájt, hogy a világ, amit alkot,
épít népének a lobogó elme:
csak vívódások lidérces szerelme
s galádul köti kerékbe a Zsarnok.
Nagyon fájt, hogy a magyar a magyarnak
nem szánt soha mást csak agyart és ostort,
s hogy aki Kelet-Nyugat hídján posztolt –
a vére árán – lehet szolga s gyarmat…
Nagyon fáj, hogy már titok: a fény vonzott,
vagy a sötét taszított; tán a szépség
tébolya hívott, hogy lelked ne sértsék
a szegénynek hányt kegyes úri koncok.
Nagyon fáj járni utolsó nyomodba
a Balatonon, átkozott szent költő,
hol az estben a tehervonat zörgő
lángja a Fényed a sötétbe dobta…
Fáj, hogy a part s a tájak mind sötétek.
Fényednek tükre, hangodnak Tihanya,
ha lesz is: lesz-e aki látja, hallja –
átkozott Hangszer, szomorú Szövétnek.
(Balatonszárszó, 1940 tavaszán) [436]