Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. október) 10. szám

Bolgár László: Néhány szó az új európai rendhez

Az utóbbi időben egyre több szó esik a várható nagy átalakulásról és a nyomában járó új európai – vagy világrendről. Ez az átalakulás részben már meg is indult, és egyes államok megkezdték hagyományos politikai, gazdasági és társadalmi berendezésük átállítását. Érdemes lesz tehát néhány szót szólni e folyamatban lévő nagy változás okairól és természetéről, anélkül, hogy az időszerű politikai kérdések gyakorlati bírálatába bocsátkoznánk.
Azt a nagy megrázkódtatást, melynek ma valamennyien tanúi vagyunk, a felületes szemlélő könnyen a politikai és hatalmi okok következményének tekinthetné. Kétségtelen, hogy azok is igen nagy szerepet játszanak, de a fegyveres leszámoláson túl és részben annak alapján olyan társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés folyik, amely mélyebben fekszik minden közigazgatási- és államhatárnál, sőt amely nagyjában független a konfliktus kimenetelétől is.
A jelenlegi átalakulást úgy foghatjuk föl, mint egy régen megindult fejlődés egyik szakaszát. A francia forradalom volt az a világtörténeti esemény, mely először szállott síkra minden ember szabadságáért és egyenlőségéért, anélkül azonban, hogy annak gyakorlati megvalósulását is el tudta volna érni. A forradalom lendülete és belső logikája tehát megkívánta a szerves folytatást, amit az általános műveltség emelkedése és főként az ipari fellendülés is elősegített. A feladat az elvi és jogi formuláknak élő tartalommal való megtöltése és a legszélesebb népi rétegek életszínvonalának emelése volt.
E feladat megoldására elsőnek a szocializmus vállalkozott. Épp abban az időben, midőn a szocializmus elméleti előkészítése [429] folyt, nyugaton megindult a technikai fejlődés és a soha nem sejtett ütemű iparosodás, mely ezt a fiatal mozgalmat téves vágányokra terelte. Marx-szal az élükön abban az időben sokan azt hitték, hogy az egyre fokozódó iparosodás a korábbi gazdasági egyensúly fölborulásához és ezáltal a világ dolgozóinak a tőke által való kiszipolyozásához fog vezetni. Ez a meggondolás kölcsönzött a szocializmusnak kezdettől fogva nemzetközi jelleget, melytől azután semmi módon sem tudott többé megszabadulni.
A nemzetköziség gondolatának éppen a nemzetállamok kialakulásának századában idegenül kellett hatnia és szükségszerűen összeütközésekhez kellett vezetnie. A nemzetköziségben kell megpillantani a szocializmus hosszú eredménytelenségének okát is, mely bizonyára végzetes lett volna az egész irányra, ha az egyes államok a maguk hatáskörében több szociális érzésről tettek volna tanúságot. Ennek híján végül mégis megalakult az első nemzetközi szocialista tanokra épített állam, a Szovjet-unió, mely most már pozitív vonzerőt gyakorolhatott a világ proletárjaira.
Míg a nemzetközi szocializmus főként a gazdasági liberalizmusban gyökerező töke tényleges és vélt túlkapásaira való reakcióként keletkezett, addig a nemzeti alapon álló szocializmus (úgymint az olasz fasizmus és a német nemzeti szocializmus) a nemzetközi szocializmusra való közvetlen visszahatásként jött létre. Nemzetközi és nemzeti szocializmus célja és alapgondolata ugyanaz: a szociális igazságosság megvalósítása. Mindkettő ellentétben és egyforma távolságra áll a gazdasági liberalizmustól, de egyszersmind ugyanannak az iránynak két szélső pontját jelentik. Nemzetközi és nemzeti szocializmus között módszereik ellentétessége folytán nem áll fönn a kiegyezés lehetősége, míg a gazdasági liberalizmus felé mindkettő részéről lehetséges a kompromisszum.
A nemzeti alapra helyezkedett szocializmusról azt kell mondanunk, hogy az kétségtelenül a helyes irányba terelte a fejlődés menetét. Nacionalizmus és szocializmus ellentmondástól mentes egyesülése kell, hogy meghozza azt a szerencsés szintézist, mely az eljövendő európai rend számára első sor téglául fog szolgálni.
A nemzeti szocializmus (a szó általános és nem különlegesen német értelmében) már eddig is számos új gondolatot hozott magával, noha föltehetően még messze van végleges kiépítettségétől. Az első, ami a gyakorlati életben is rögtön szembeötlik: az irány antiliberális és anti-individualista beállítottsága, amit a vezető ideo[430]lógusok is fennen hirdetnek. Ez a körülmény bizonyára visszahatás a korábbi liberalizmusokból kinőtt antiszociális visszaélésekre, de azért egyáltalán nem fogalmi szükségszerűség. Ellenkezőleg, a nemzeti szocializmus eddigi megjelenési formáinak egyik legnagyobb tehertétele éppen az, hogy félreismerni látszanak az ember legmélyebbről feltörő, ösztönös vágyát: a szabadságszeretetet, és elnyomni igyekszenek az egyéniséget a népi-nemzeti kollektivizmus által. A társadalmi együttélés és az egyre bonyolultabb állami rend újabb és újabb áldozatokat követelnek ugyan a liberalizmustól és a tőle fogalmilag elválaszthatatlan individualizmustól; de még ha végül kevés is maradna a tényleges szabadságokból, elvileg csak annyit szabadna belőlük elvenni, amennyit a közösség érdekei minimálisan megkövetelnek. A végleges és kielégítő eredményt itt is csak az egyéni szabadság és a közösség érdekeinek összhangja hozhatja meg.
Másik érdekes vonása a nemzeti szocializmusnak az etatizmus, mely nem egyéb, mint a kollektivizmus államszervezeti vetülete. Az államfogalomnak a vérségi alapon újjágondolt népiség kölcsönöz biológiai tartalmat, ami szintén csak reakció volt a faji elem elhanyagolására és egyes mozgalmak végtelen internacionalizmusára. A kialakulóban lévő rend bizonyára helyes, ha nem túl nagy szerepet fog juttatni a faji-vérségi-családi kapcsolatoknak, ámbár hozzá kell tenni, hogy ennek a gondolatkörnek nincs szerves kapcsolata a nemzeti és szocialista tanokkal.
Az új európai rendet a legtöbben valószínűleg antidemokratikusnak képzelik el, ami bizonyára a legnagyobb tévedések egyike. Láttuk, hogy az utóbbi két évszázad fejlődése éppen az alsóbb néprétegek felemelését célozta, ami logikusan a nép politikai szereplésének fokozásához is vezetett. Hogy a nemzeti szocialista államok mennyire tisztában vannak a nép súlyának jelentőségével, azt mutatják az egymást követő kijelentések, melyek szerint éppen ezek az államok képviselik az igazi demokráciát. Hogy azután a nép milyen formában vegyen részt a mai bonyolódott és nagy szaktudást igénylő államvezetésben, az bizonyára a legnehezebb kérdések egyikét fogja képezni.
A diktatúra semmi esetre sem lehet a jövő Európájának államvezetési formája, akár a személyi, akár a párt-, akár az osztálydiktatúra alakját öltse is magára. Az autoritativ vezetés átmeneti jelenség, mely szükséges velejárója az egyes nemzetek által [431] megvalósítandó nagy célkitűzéseknek. Az államforma (királyság, köztársaság) kérdése meglehetősen mellékes, bár minden új világ a hagyományos államformák gyengülését szokta magával hozni a korszerűbbekkel szemben. A parlamentarizmussal az új világ is nehezen fog tudni szakítani, mert a nép közvetlen részvétele az államvezetésben nagyobb egységeknél szinte lehetetlen, képviseletéhez pedig mindig szükséges lesz egy látható szerv. Még ha meg is változtatják, és ki is szélesítik az eddigi képviseleti alapot, a parlament lényegében mégis meg fog maradni, legföljebb az általa kitermelt, de szervesen hozzá nem tartozó pártpolitikai rendszer fog eltűnni. Azok az osztályok, melyek eddig jelentőségükkel arányban nem álló szerepet vittek, mint pl. a születési nemesség vagy a zsidóság, szintén vissza fognak fejlődni. Az alacsonyabb osztályok emelkedése mellett ez a körülmény is bizonyára hozzá fog járulni az osztályellentétek enyhüléséhez.
A tárgyalt átalakulás másik részét a gazdasági természetű újítások képezik. Igaz, hogy a mostanában keletkezett államkoncepciók a gazdasági tevékenységet teljesen a politikai vezetés alá rendelik, újdonságuk folytán mégis a gazdasági reformokat illeti a legnagyobb érdeklődés. E szociális eszméktől fűtött reformok célja és lényege: a tőke túlkapásainak megakadályozása, a munka és kereset arányba hozása, a széles dolgozó tömegek életszínvonalának emelése. Tehát a régi problémák, melyekre az új elgondolásoknak és a megváltozott körülményeknek megfelelően kell megoldást találni.
A nemzeti alapon álló szocialista államok e téren már fölhasználták a korábbi liberális és a szovjetorosz-kommunista gazdasági rend tapasztalatait. Ma már kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a megoldás csakis a két rendszer között található: tehát kompromisszumra van szükség. A nemzeti szocializmus helyesen cselekszik, midőn egyrészt intézményesen igyekszik megszüntetni a korábbi visszaéléseket, másrészt pedig irányítani kívánja a gazdasági fejlődést. Mindjárt itt meg kell azonban jegyezni, hogy már a korábbi, ún. liberális korszakban is történtek lépések ebben az irányban, mint pl. a magántulajdonra rótt fokozott terhek, valamint a gazdasági életnek különböző kereskedelmi, valuta-, hitel-, vám- és adórendezésekkel való befolyásolása által. A baj csak az volt, hogy ezen intézkedések üteme nem tudott lépést tartani az egyre fokozódó követelményekkel. [432]
Hogy a nemzeti szocialista államok a vázolt keretek között hogyan fogják megoldani gazdasági-szociális problémáikat, azt ma még nem lehet világosan látni. Tekintetbe kell venni azt, hogy míg a politikai élet csaknem valamennyi intézménye sokszázados fejlődésre tekint vissza, addig a modern gazdasági életéi aránytalanabbul fiatalabbak és kidolgozatlanabbak. Az eddigi kísérletekből az a tanulság adódik, hogy a nemzeti szocialista fölfogás a gazdasági életben is lehetőleg antiliberális és anti-individualista alapra akar helyezkedni. A magántőkének és általában a magánkezdeményezésnek csak annyiban ad létjogosultságot, amennyiben a köz érdekeit szolgálja. A vezetést az erős központi politikai hatalom vállalja magára, amely nem csak elméleti, hanem gyakorlati előfeltétele is az antiliberális gazdasági rend sikerének. A közeljövőre nézve az egyes nemzeti szocialista államok erős központi parancsuralmi vezetése a gazdasági irányítás fokozását ígéri, míg a háborús gazdaság leépítése az ellenkező irányban fogja éreztetni hatását.
A nemzeti szocialista-fascista államok eddig létesített különböző újszerű intézményei gyakran valóságos fogalomzavart idéztek elő. Néha még szakkörök sem tudnak megfelelő különbséget tenni az egyes intézmények politikai vagy gazdasági jellege, célja és elhivatottsága között. A legtöbb szó a korporativ, magyarosan testületi berendezkedésről esik, mely gazdasági-szociális megalapozottságú, bár idővel fontos politikai tényezővé is fejleszthető. A testületek megalakításánál technikai szempontból jó szolgálatot tehetnek a korábbi szindikátusok, bár a cél éppen a munkások és munkaadók együttes, nem pedig külön-külön való megszervezése. Ámbár a testületi rendszer ma már bizonyos népszerűségre tett szert, érdekes, hogy még a nemzeti szocialista Németország sem tette magáévá. Hasonlóképpen nem talált megvalósításra az irányított gazdálkodás sem, mely maradék nélküli keresztülvitele esetén még erősebb központi vezetést, teljes államosítást és a magántulajdon megszüntetését tételezi föl. – Mindezek a kísérletek azonban csak egy-egy megoldási lehetőséget jelentenek, melyek mellett még számos más is marad nyitva.
Ha a jelenlegi nagy mozgalmak jövendő sorsára akarunk egy pillantást vetni, azt kell mondanunk, hogy a nemzeti szocialista államoknak – hatalmi céljaik kielégítése után – ismét a szocializmusra kell a nagyobb súlyt helyezniük, mint ahogy az a forradal[433]mak elején történt. Meg kell nyitniuk kapuikat a helyesen értelmezett liberalizmus számára is, hacsak nem akarnak idővel saját maguk sírásói lenni. A nemzetközt szocializmusnak nincs meg az elméleti és gyakorlati lehetősége, hogy tanait a nacionalizmussal bővítse ki; ezért vagy elszigetelve kell maradnia, vagy el kell buknia a természetesebb és erősebb nemzeti gondolattal vívott küzdelemben. A gazdasági liberalizmus sorsa e pillanatban megpecsételtnek látszik, bár mondottuk, hogy a benne rejlő értékek nélkül egyetlen mozgalom sem számíthat tartós sikerre. Ha viszont mégis a gazdasági liberalizmus kerülne ki győztesen a küzdelemből, úgy nem kellene többé számolni annak megmerevedésével, hanem a szociális gondoskodás irányában való továbbfejlődésével. Ebben az esetben egyesítve láthatnók minden idők legfontosabb eszméit: nacionalizmust, szocializmust és liberalizmust.
A gyakorlati fejlődésről csak annyit mondhatunk, hogy az egyes irányzatok győzelme csak kis részben fog függni a jelenlegi háború kimenetelétől. Gondoljunk csak Napóleon példájára, aki hatalmának teljes összeroppanása ellenére is győzelemre vitte a francia forradalom eszmekincsét! Annyit talán mégis lehet állítani, hogy a kis nemzetek jelentősége – a pillanatnyi látszat ellenére – emelkedni fog. Folytatódni fog a gyarmati emancipáció és a világ javainak igazságosabb elosztása is. A rokon nemzetek összefogásának (germánok, szlávok, latinok, stb.) ezután sem lehet nagy jövőt jósolni; a túlzó nacionalista feszültségek is előreláthatólag csökkenni fognak. Ezek ellenére figyelmeztetni kell arra, hogy a jövő Európája is nagy tarkaságot és százrétű árnyalatkülönbségeket fog felmutatni, bármelyik eszmeáramlat kerekedjen is felül.
A közel két évszázaddal ezelőtt megbolygatott európai egyensúly még messze van helyreállásától. Remélhető azonban, hogy a most folyó világesemények mégis egy lépést fognak jelenteni előre ebben az irányban, és a megpróbált, elszegényedett, sokat szenvedett Európa végül vissza fog térhetni békésebb és nyugodtabb életformáihoz.