Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. június) 6. szám

Kázmér Ernő: Hat új magyar regényről: Aradi Zsolt: A játékos fia, Mezőssy Mária: Tűztánc, Pozsonyi László: Árnyék, Tóth László: Magányos jegenye, Kállay Miklós: A murányi amazon Kézdi Béla: Az utolsó nap

1.
Soha sem volt ilyen bőtermésű a magyar regényirodalom, mint napjainkban. Remekművek, sajnos, nem kerülnek a felszínre. Az előző nemzedék nagy írói is ritkán szólalnak meg. De ilyenkor, a korai nyárban, különösen a könyvnapok idején, újabb meg újabb regény halmozódik fel. Kritikus legyen az, aki ebben a szűnni nem akaró áradatban, az írói műsorrá vált regényírás kényszerében, észre veszi azt a legbensőbb mondanivalót, amiért érdemes e könyvekhez nyúlni és epikumuk légkörébe kerülni. Mert minden regénynek van légköre. Az egyik hevesen, szinte önfeledten vonz magához, és korláttalan érzéssel reagálunk mindarra, ami belőle sugárzik. A másikban csak önmagunk érzéseit keressük, olvasási élményeinknek azt a fegyelmezettségét, amellyel távol tartjuk magunkat mindattól, ami az átlagregény megszokott jelensége. Az elsők közé a kiforrott művek tartoznak. A fegyelmezetlen, csapongó írói teremtő erőből is feltörő az a lázas mondanivaló, ami fölött igaz költő csakhamar úrrá lesz és a világkép megmutatkozó részén túl is, fellebbenti a fátylat, hogy olvasója a dolgok mögé és a lélek tusakodásába láthasson. A másik regényfajta tehetetlen az érzésekkel szemben. Ha lelki rejtelmekre is mutat, íróját nem fűti a vágy, hogy mint gyóntató, olvasójából lelki élményeket váltson ki. Minden átlagregény írója hajlamos a részletezésre, a tudálékosságra, sokszor a fölényességre is. Míg »hálás« témájának rutinosra kalapált játékosságával tör a cél felé, észre sem veszi, hogy a mindennapinak hálójába került. Hiányzik is mostanában a nagy regény. Az igazi nagyság helyett egyre több az olyan, ami csak emlékeztet a nagyságra. Mert a legújabb magyar nemzedék regényírói is megtanultak regényt írni, és ha a világirodalom legnagyobbjainak iskolájában is végeztek, tanítványi alázatukkal mintha túlszárnyalni kívánnák mestereiket. Önállóbbak, kápráztatóbbak, valósággal művészek szeretnének lenni, a remeklésnek azzal a megfékezhetetlen lendületével, ami a valóban teremtő íróból hiányzik. A teremtő író sohasem szertelen. Ha legyőzi mindazt az akadályt, ami alkotása kiteljesedését zavarja, nem szégyelli az elerőtlenedést, az itt-ott kihagyó lélegzetet sem. Az igazi nagyság titka: a hallgatás. Az átlagíró azonban folyton beszél, mindig másról, szinte játékosan, szertelenül, azzal a féktelenséggel, amit ha megfékezne, izgalmas, érdekes és szép feladat kerekednék ki belőle. [280]
2.
A hat új regény között, amelye: gyors egymásutánban a napokban olvastunk, egy sem a nagy regény. A korkép, a legváltozatosabban keveredik el bennük. Legtöbbjének stílusa, állásfoglalása, formája a központi eszme nélküli, töredező mai társadalom szellemi tétovázására mutat. Itt van mindjárt az első könyv, Aradi Zsolté. Címe »A játékos fia.« Maga a történet, amely egy fülledt nyári délutántól a felkelő hajnalig nyúló tragikus életvallomásba fojtódik, tulajdonképpen csak remeklési keret. Ezen belül három egymást követő nemzedék közössége él, a megelőzőtől öröklött tulajdonságok minden égő szenvedélyével, amely elől nincs menekvés. Az elődök testi és szellemi sajátosságai csírasejtjeinek hajlandóságai kerültek az ivadék szervezetébe. Hiába minden tiltakozás, védekezés, a legendás Lomniczy Farkas unokájának, a hírhedt kártyás Aladár fiának el kell merülni. A regény első része a »nábob« birodalmának élete, a háza kártyaasztalánál összeomló családok, emberek sorsa és a garasoskodó, száraz, szikár nagymama jó sáfárkodása hasonlíthatatlanul érdekesebb a befejezésnél, melyen a kiagyaltság szándékossága erősen érződik. Elárulják ezt túlságos szenvedélyességgel kivésett, sokszor eltorzított figurájának nyomasztó élete, kavargó hangulatai, amelyek ha visszhangot keltenek is bennünk, – bizonyítékul az író tehetsége mellett – inkább jobb sorsra érdemes hőse sok szenvedésének szólnak. Ami érdemes olvasmánnyá teszi, az az író egyéniségéből fakadó epizódok ízléses, letompított meglátásában gyökeredzik. Abban, ahogy a nagy témának töredékeit a megértés síkjába állítva, szinte eleven és természetes valóságában ad vissza kitörölhetetlen életélményeket. Ilyenek: egy angol leányka emlékképe, a kollégiumi évek, az összeomló háborúval Pestre ömlő menekültek bizonytalansága, majd a bécsi házmesteri környezet, ahová Lomniczy Kelemen sorsa ért. Szomorú könyv. Tragikusan fájdalmas az emberi sors, amit ez az elrontott élet takar. Sehol egy kis fény, egy kis napsugár. Sehol egy felcsillanó remény, ami hőse végső megbékéltségét áhítaná. Ehhez a tragikusra árnyalt történethez erőteljesebb, tömörebb és a sok dramatikus cselekvényt jobban elbíró bölcseleti gondolatra lenne szükség. Akkor talán megértőbben, izgalmasabban fordult volna hőse sorsa felé is.
3.
Mezőssy Mária első könyve, a »Tűztánc«, egy istenháta mögötti felvidéki falusi tanítónő súlyos problematikájú regénye, kiforratlanságában is figyelemreméltó siker volt. Új regénye, az »Örvényben« olyan, mintha egy életregény első részéül íródott volna. Alig olvastuk végig, szinte várjuk a folytatását, annak a kisleánykának elkövetkező éveit, aki a forradalom és a háború középpontjában álló város megpróbáltatásain, küzdelmein átvergődve, jut el önmagához, az önmaga megismeréséhez. Az új regény formai szempontból is érdekes. Az írónő, kis hősnője én-modorában, szinte összefoglalóan mutatja meg a pár hónap napi eseményeinek személyi és tárgyi oldalait. Minden írói eszközt félretolva, a legegyszerűbben mondja el benne mindazt a valóságot, amit érzelmi [281] életétől nem tudott távol tartani. Az emlékezetből frissen levetített regény lehetett volna napló is. Így a hűségnek és hitelességnek biztonságában, a világháborút követő forradalmi évnek minden vonatkozásában legdrámaibb mellékeseménye – a vörös katonák és a román hadak tiszamenti harcai – a történelem számára is érdekes anyaga formálódnék, de a tények átköltésének kezdetlegességében értékes személyessége, amire a regény ma mutat, elhalványodott volna. Így a cselekmény és a történés egysége helyett, légköri egységgé kerekedett. Ezzel az írónő a kisváros életébe zsúfolt történelemnek magasabb irodalmi távlata elől szerényen kitért. Tiszteletreméltó ez a szerénység. Az írónak különben is mindig veszedelmet jelent, ha nem tud felemelkedni ahhoz a távlathoz, ahonnan az események teljességével emberi, művészi közösséget vállalhatna. Így lett a nagy korregény témájából korepizód és néhány kiválasztott alak lelki állapotának jó elemzése. Aki a kis regényből majd csak Jozefin alakjára fog emlékezni, akit az írónő a terroristák bőrkabátjából, a »sonkanadrág«-ból, a nehéz bakancsból is a vörös szegfűs tányérsapkából kivetkőztetve, egyszerű kartonruhácskába öltöztet, és jó szagú ételek takaros kis konyhájába állít, az igazat ad a szerény írónőnek. Sokáig emlékezni fog arra is, hogy harcos írói magatartás ér a világkép éles felrajzolása helyett, a gyermek tiszta érzelmén át, inkább az emberi léleknek és az emberi viszonylatoknak mélységéig próbált látni, ami a vörös és a fehér ellentéteit, a türelmes és a megbocsátó lélek szelíd melankóliájának búzakékjére festi.
4.
A politikum: a szó eleven értelmében érdekli ma a világot. A mindennapi újságolvasó éppen úgy nem tud tőle elszakadni, mint az az író, akit egyénítése magatartásának szabad ívelésében éppen a politikum állít meg. Pozsonyi László »Az árnyék« című regény írója túl teszi magát mindezen. A maga szempontjából igaza is van. Politikát, bűnügyet és a hit örök eszményeit egy kalap alá fogva, egy zavaros életű keleteurópai állam politikai berendezkedését próbálja élethűen – mondhatnám azt is, hogy újsághűen – rikító színekkel, keményen, sokszor bizony irányzatosan megvont körvonalakkal felrajzolni. Mégsem ír reportázs-regényt, olyant, amelyben a »Vasfarkasok« (a ma annyira divatos ifjúsági, politikai mozgalmak tömörülése ez. Élénken, szinte a másolásig hűen emlékeztet »a vasgárdisták«-ra!) töltenék be azt a szerepet, ami az ország totális átalakulásához és a regény hősnője sorsának végső megoldásához szükséges lett volna. Egy színpadian felépített törvényszéki jelenetben, (a főtárgyalást a színházban tartják meg) Annie valami zolai igazságrajongással rántja le a leplet a hazugságról, a népet megváltani akaró merényletnek állegendájáról és a kilőtt revolvergolyónak országot megmentő szerepét a szerelmi féltékenység tucatnyi, szinte már unott eseményévé szürkíti. A végsőkig csigázott politikai-bűnügyi szenzáció után, már alig következik harminc rövid oldal, mégis az a csendes, lelki tragédia, Annienak és Andreinak az óceánjáró fedélzetén való találkozása és az az utolsó beszélgetés, ami erre a pár oldalra sűrűsödik, az [282] egyéni feladatokat és a hangtalan fájdalmakat megértő és meglátó írássá nemesül. Mintha a kissé elkopott és túlságosan közismert helyzeti tragikumot is megszépítené. A halállal, ami a második osztályú szűk hajókabin ágyánál, mintegy megdicsőülésül borul a zavaros regény fölé, a könyv közelebb ér a régi idők katolikus legendáihoz, mint ahhoz, amit napjainkban, sokszor szinte lenézően »regénnyé« általánosítanak. Bizonyos, hogy írója különb a könyvénél, és ha a ma időszerűségét vállaló írói magatartásában kevesebb alakot mozgatna, kevésbé bonyolult emberi sorsokat bogozna, a nagyméretű politikai regényekhez fel nem érő ereje felismerésében is, hitelesebb, szépíróibb elevenséggel megírt könyvet adhatna. »Az árnyék« igazolja, hogy az időszerű regényhez kitűnő érzéke van.
5.
Tóth László legújabb könyve, a »Magányos jegenye«, egy századvégi gyermek története, még a világháború előtti úri magyar társadalom aranyló derűjében áll, de utolsó lapjait már a közeledő vihar remegteti. Bárhogyan is látjuk ma ezt a társadalmat és akármilyen szemszögből is vesszük kritikánk objektumául, nem lehet elkerülni, hogy a finom és érzékeny lelkek elérzékenyüléséből fakadó elfogultságot ne nézzük magunk is azzal az érzelgőséggel, aminek egyik legrokonszenvesebb formája: az elfojtott visszaemlékezésekből feltörő, felcsillanó meleg férfikönny. Ilyen férfikönny ez az új könyv is. Túlzás lenne regénynek nevezni. Éppen úgy nincs köze a regényhez, mint ahogy az árnyas park színpompás virágágyait díszítő csonkaszobornak a klasszikus plasztikához. Mégis szép és hajdani remegéseket sejtet, a múlandóságnak azzal az őszinte, lírai mosolyával, ami a bánat szelídségét és a szomorúság ártatlanságát örökítette meg.
Hat éves kortól a világháború első pisztolylövéséig… ez a könyv tulajdonképpeni anyaga. Az életszakasznak egymást követő eseményeit szervesen összekötő, finom muzsikájú verstöredékek az ifjú emberke fiatal éveinek arcképalbumát láttatják. Ezt az albumot nem az önéletrajz-láz realizmusával és sokszor elviselhetetlen nagyzás hóbortjával futtatja be, hanem a mély, emberi őszinteségnek azzal a kecses bájával, ami az író örök vésőjét a kedves csevegő könnyedségével váltogatja. A világháború előtti kor bohémlelkű íróinak emberi tisztánlátásából fakadt Tóth László finom írói művészete s bizonyos, – sajnálom, hogy eddig oly kevés művét olvastam – hogy ez a legőszintébb írása, alkotó oeuvreje első szakaszának záróköve. Lezárta vele azt a kört, ami a múlthoz fűzte, ahhoz az ódon meséhez, amit soha többé nem tudott megtalálni a régi könyvben s ahhoz a régimódi, lapos fenekű deszkacsónakhoz, ami az ő sötétlő jegenyéje felé vitte. A tragédia előszele mutatkozik meg az ifjú emberke életének eseményeiben, az apa lejáró váltói feletti az az aggodalom, amelyből majd kikel maga a tragédia is, osztálya felső felépítetlenségének abból a kóros szövetéből és megbocsájthatatlan önszeretetéből, amitől az író most mintha búcsút venne.
Bizonyos, hogy az ilyen lírai felcsuklás nem vezet a nagy irodalom országútjára. Vannak azonban az [283] írásnak kedves, árnyas ösvényei is, amelyeken a melankolikus vándor az örök bizonyosságnak ahhoz a lankáihoz ér, ahol a boldogság kék madara a hajnali dalt csattogja. Ilyen örök és szent dolog a fiatalság is. Tiszteljük a magunk fiatalságát Tóth László könyvében, még akkor is, ha deresedő fejjel mosolygunk is rajta. Lehet, hogy túlzás, egy kicsit gyermeteg, de szép naivitás, a melankóliának azzal a bájával, amire, ha józanon a valósághoz görcsösen ragaszkodva is, olyan jóleső néha visszahajolni.
6.
Kállay Miklós, a kitűnő kritikus és a tárgyi alaposságáról ismert regényíró, már csak kevesen emlékeznek erre, finom költő is. Lírai alaphangja, képzelettől színesített érzelmessége és katolicizmusa, az alázatos költészet tiszta hangjával szőtt, zenei hatású képek érzékenységébe kapcsolódik. Érzékenysége, ma is, minden művének forrása.
Legújabb könyve, az »A murányi amazon«, Murány vár nagyasszonyának, a XVII. századbeli magyar barokk költészet egyik remekének, Gyöngyösi István »Marssal társalkodó Murányi Venus« hősnőjének, Széchy Máriának regényes, történelmi életrajza. Az eposznak, az irodalomtörténetből tudjuk, két érzelmi tengelye van: a szerelem és a hozomány. Ehhez az elgondoláshoz hű marad a regényíró is. A magyar történelemnek a Habsburgok és a törökök között őrlődő, áldatlan korszakában fölényes avatottsággal mozogva, nem veszíti el szem elől sohasem azt, hogy a krónikák távlatából a mába visszaidézett történelmi hősök is húsból, vérből való, ösztönös és saját érdekeiket kereső emberek voltak, akiket hősi cselekedeteik mellett, a meggazdagodásra, a birtokszerzésre való mohó vágyódás is kísértett. A tiszta mesélő kedv és a hatni akarás tudatossága mellett, Kállay Miklós, a kornak és a kor nagy alakjainak igazságot is kíván szolgáltatni. Ma, amikor a magyar történelemírás új, tudományos adatokra támaszkodva, reális képet ad a korról, ez a feladat nem ütközik komolyabb nehézségekbe. Az önkényes mese és a költői képzeletből fakadt ábrázolása helyébe tehát könnyen léphet a történelmi igazságszolgáltatás, az a valóságra való törekvés, ami minden tévedést és elírást már előre kizár. Széchy Mária életének történelmi anyaga túlzsúfolt. Akár regényciklus is kerekedhetnék belőle. Az írónak mégis sikerült a nagy anyagot simán gördülő de a kötelező történelemmel mindig együtt haladó, regényes olvasmánnyá tömörítenie. Nem hiszem, hogy rajtakapható lenne szépítésen vagy a tényeken túlmenő szabadosságon. Hősnőjét csodálja, és ezzel kikerüli azt is, hogy a papírszemlélet anyagias magyarázatának hibájába vagy valami adatközlő, történelmi értekezés bőbeszédűségébe essék. Inkább költő, mint kultúrhistórikus. A kis Krisztina gyötrelmes kínjainak leírása, a Zólyomi elfogatása után kővetkező pörök és rágalmak üvöltésétől szenvedő Mária lelkiállapotának indokolása költői hajlandóságának próbakövei. A gyűjtött adatok lélektani összehangolása pontos, a nélkül, hogy elmélyedő szellemtörténeti forrásokra támaszkodhatnék.
Frissek a harctéri leírásai. Ilyen a szentgotthárdi ütközetről adott, [284] költői víziójú körképe, amint az ifjú francia lovagok »selymesen, csipkésen, könnyed gráciával rohannak bele a legádázabb tűzbe, mintha a napkirály tündöklő kerti ünnepén készültek volna hajladozó füzértáncba.« Egyszerű és szigorú katolicizmusában, régi fametszetek bibliai hangulatára emlékeztet Széchy Mária utolsó pillanatainak leírása, amint »Murányi asszonya úgy feküdt mozdulatlan a vánkosok között, mint akármelyik más, öreg koldusasszony, akit kézen fogott az élettől megváltó halál.«
»A murányi amazon«, a felburjánzódó és a történelmi felelősségérzet alól kibújó, új magyar történelmi regényirodalomból azzal az írói lelkiismeretességgel és érzékenységgel emelkedik ki, ami a költő Kállay Miklós oeuvrejének legfőbb jellemzője.
7.
A nyugateurópai császárság utolsó két évének történetéről, az összeomlás feltartóztathatatlan napjairól, egy ismeretlen nevű magyar író, Kézdi Béla »Az utolsó nap« címen elgondolkodtatóan érdekes regényt írt. Ilyenfajta művet lehetetlen másképpen megreformálni, mint térképek, kronológiák, ősi annalesek között kotorva, a nagy Mommsen »Römische Geschichte«-jének szinte lexikálisan összezsúfolt antik életadatait népszerűsítve, tanáros pontossággal utána költeni azt a szinte kötelező tudományos anyagot, amitől eltérni kockázatos lenne. Az író hű is marad ehhez a követelményhez. A történelem meglepetéseinek felderítésére vagy mélyrehatóbb elemzésére különösebb becsvágy nem fűti. Inkább kölcselő hajlandóságú. Julius Neposnak s az öreg, görög Nikeforosznak az antikvitáshoz simuló nyelvezettel túl mereven ható s a romlás fokozatos terjedéséről folytatott nagy párbeszédébe fojtja mindazt, amit a mai olvasóval, a múltnak és a jelennek sokszor meglepetésszerűen egyező problematikájáról közölni kíván. Ahogy ezt csinálja, abban sok a mély gondolkodás, a mai életformák és az antik romlás ellen megnyilatkozó finom irónia is. Kár, hogy sem az olvasó, sem a kritikus nem tudja hirtelen ellenőrizni, vajon a regény eseményei mögött nincsenek-e olyan változások, amelyeknek történelmi valószínűségei kérdésesek. Ezért meg kell elégednünk eseményei fordulatainak egymásutánjával, így egy színpadi játék császárt gúnyoló torz pantomimjének eleven leírásával és Priskos rétornak, a bizánci történetírónak tulajdonított feljegyzések töredékeit visszaadó események regényes elmondásával, amelyek közül a ledéréletű, korcsmai kis táncosnőnek, Cynthiának boldog halála a legfinomabb, amit »Az utolsó nap« ad.
Priskos rétor feljegyzéseinek a regény különben vékony meseanyagába való bevonása, ha önkényes is, de szerencsés elgondolás. Az olvasót az sem zavarja majd különösebben – hiszen kevesen emlékeznek erre iskolai tanulmányaikból – hogy a rétor 472-ben halt meg, míg Odoaker, a germán népvezér csak 476-ban kiáltatta ki magát királlyá, miután a trónbirtokló Oresztesz fiát, a »finom szobavirág« Romulus Augustust Bizáncba száműzi. Ezen a kis időeltolódáson és a valóságnak ilyenformán való megváltoztatásán túl, ha a könyv végén néhány értel[285]mező megjegyzés, történelmi kiegészítés, esetleg térkép, a laikus számára mégis csak nehéz történelmi anyaghoz némi segítséget nyújtana, akkor a rövid mű történelmi szakkönyvi hasznosságán túl is, élvezhető irodalmi olvasmánnyá kerekedhetett volna.
8.
Ha egy regény igazi értékét akarjuk megállapítani, akkor írója költői és erkölcsi jelentőségét vizsgáljuk. Abban a hat regényben, amiről itt beszélhetünk, sok van a jelenből, a múltból, az életből, a meséből, a történelemből és a képzeletből. Mindegyik különleges írás, írójuk egyéniségének jellegzetes bélyegével. Míg egyikben a korfestés az elsőrangú (Kállay Miklós), a másikból pedig a moralista tiszta hangja csendül ki (Pozsonyi László), addig a harmadikban a költő szívérzése állít meg. (Tóth László.)
Kár, hogy mindez nem koncentrálódik egy regényben.
Valamivel mindegyik adósunk marad.
Beograd, 1940. június közepén.