Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Gergely Boriska: Az édesanya

aki halott fiában gyermekét siratja,
könnye sós forrásában újra
meg újra rátalál a Kedvesre, aki minden
gyermeknél édesebben tudta mondani:
Anyám…
Akinek első gügyögését, első kacaját, első lépését
őrizgette gondosan az esztendők
mindent kipergető rostájában,
aki később is csak jó és szép örömöket
szerzett az anyai szívnek,
és aki ebben a szívben örökre él.
Oh, az anyának
nem hullhat ki életéből a kegyetlen sírba
az a rengeteg öröm, amit az élete
ebben az egyetlen szóban jelentett:
Fiam…
…csak most az ágya üres lett a kedvesnek,
és a ruhái… az a kék, amit akkor vett magára,
ha lelke ünnepre virradt…
…a trencskója…
jaj, hányszor ázott-fázott benne éjjel-nappal,
ha betegágyhoz sürgette a láz…
Olyan furcsa, hogy most úgy elmarad…
…hogy úgy elmarad… úgy elmarad…
a napok múlnak, úgy elmarad… és anziksztot se küld…
De azért okvetlen jönni fog
délben. Nem, este majd… Vagy éjszaka talán?
valahogy, valahonnan megérkezik, és mosolyog:
– Mért sírsz, anyukám? – mondja, és keze cirógat.
Könnyű a keze, olyan, mint a lehelet…
…mint a sóhaj… mint az álom… álomkönnyű,
és mégis ébreszt… [630]

Jaj, könnyekbe fullad a látomás, elhervad a hit,
a várás,
hogy újra kiviruljon az anyaszívben, és mindhalálig
visszahozza téphetetlen emlékéletét.

De hogy fogja meg elszállott lelkét
a sok hites barát,
akiket nem kötött hozzá semmi testi emlékezet,
tán egy kézszorítás, egy baráti szó, meleg tekintet
és parányi betűiben lángoló szeretet csupán,
ami egész életét úgy beglóriázta?
A sok hites barát,
akik számára szent kapocs volt, mint a biblián
összetartva a semmibe húzó életigenléseket.
Hogy fog már össze minket,
ha elszállott messzi a lelke,
és ki az, aki elég tiszta, hogy felfoghassa a
túlvilági üzenetét, ha nem jól folynak
az ő medrében megindult kis szópatakok?
Ha kiáradnak,
ha ellaposodnak, ha kiszáradnak?
Mennyi gond,
és ki meri mondani, hogy meddő sirámok ezek?
Nem él a holnapért, aki így betűz.
A lelket, aki kell nekünk,
csak lelkünkkel foghatjuk, és bűvös hálónk,
csak ha sugaras szavakból fontuk,
zárulhat lelke köré,
mely mindig a fény felé haladt.
Igen… úgy mienk örökre Ő,
ha szellemét, hitét, igazát nemcsak önmagunkba
őrizzük meg,
ha bevetjük vele tájunk minden ugarát,
s aratásunk kalászkoszorúját
Keresztjére fonjuk,
melyet érettünk viselt.