Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Így ismerte őt néhány generáció ifjúsága azok közül, akiknek az a szerencse jutott, hogy személyesen ismerhették…

Bedekker

volt néhány generáció olvasójának, akik úgy gyűjtötték az aforizmáit, mint szenvedélyes bélyeggyűjtők a ritka bélyeget.

Dr. Milkó Izidor

Volt számos reprezentatív helyen, elismert Név ott, ahol a tudást és műveltséget szigorúan számon tartják.

Ezek a nevek pedig – mint különböző kedvelt ruhadarabok takarták az

Embert, aki Dóri bácsi, Bedekker, dr. Milkó Izidor volt…

Mintha helytelenül használnám ezt a szót: „volt”, hiszen aki annyi szellemi hagyatékot juttatott nekünk, az nem lehet sohasem számunkra „volt”.

Akiben úgy együtt volt minden, ami az Embert jelentette, a minden élők legelsőjét a legtisztultabb megvalósulásban, az nem eshet ki tudatunkból annál is inkább, hiszen öntudatlanul hozzá hasonlók akarunk lenni az emberiségben.

Embert szeretni, könyvet szeretni, mindent és mindenkit megérteni, okosan, bölcsen szerényen élni és erre tanítani senki sem tudott szebben nála erre mifelénk, ahol pedig oly nagy szükség van ilyen mesterekre. Dolgozott ő a maga tiszta örömére és a mi hasznunkra, hiszen ránk pazarolta minden szellemi kincsét.

Aki ismerte Őt, vagy aki olvasta, akit megsimogatott, vagy akit meggondolkodtatott szavaival, mondanivalóival, annak a lelkében egy életre kivirágzott a hála és a szeretet.

Olyan jó büszkének lenni erre, hogy megtisztelő barátságát élveztem, és mint a múltban, tovább is levelezhetek Dóri bácsival. Ezután is kérni fogom éltető figyelmét minden olyan törekvésünkön, amit mindig szeretettel kísért, és amiben mi reménykedni akarunk.

Drága Dóri bácsi az égben, ha látod ezt az elszánt kis csoportját e kietlen tájnak, akik fáradhatatlanul kezdjük újra meg újra az ugartörést, ha látod ezt az új nekizsendülésünket ebben a tavaszban, ha látod, mint gyűlt ismét kalangyába zsenge termésünk, tudom, lemosolyogsz ránk biztató, napfényes mosollyal, mert te tudod és hiszed, hogy minden télre megváltozhatatlanul jön az új tavasz. Itt hagytad nekünk őszöd drága, drága gyümölcsét, hogy kultúránk zord telén tápláljon, éltessen minket, tehát akarod, hogy éljünk, és mi példád nyomán akarunk élni itt.

Példád nyomán szerények vagyunk, magunkban bízók, hitesek.

Példád nyomán szemünk szeretettel kísér minden új indulást, és helyet szorít neki kicsi asztalunknál.

Példád nyomán igyekszünk az embert megérteni, megbecsülni és a szemeket rányitni az emberi szenvedések megrázó skálájára.

Dóri bácsi, mi is emberek akarunk lenni, akik alkotóerőnket a jó és nemes szolgálatába kívánjuk állítani, mint Te tetted dús lelki életed utolsó pillanatáig.

A magunk szerény eszközeivel mi is építeni akarunk, lelkeket táplálni ezzel a csodálatos valamivel, amit szegényes szókincsünk a szeretet közös nevezőjébe rejtett. Kinevelni az emberekben ezt az elsatnyult erőt, amit a gondoktól megnyomorított lélek nem enged kivirágozni.

Segíts minket, légy szószólónk a Magasságban, ahonnan te jobban látod tiszta törekvésünket, jobban megértesz minket, mint azok, akik között élünk… Te tudod, hogy minden hites akarás megvált valamit vagy valakit ezen a bús emberszigeten, segíts, hogy hatóerőnkkel jótékonyan befolyásolhassuk és nevelhessük a körülöttünk élőket, mint azt Te tetted, szeretett Dóri bácsi.

Fogadom kegyelettel és nem múló szeretettel, hogy minden tavaszon megírom üdvözlő levelem hozzád, amelyben beszámolok arról, amiről hiszem, hogy érdekelne.

Ugye, mindegy az, Dóri bácsi, én tudom, hogy vannak lelkek akiknek mindegy, hogy a születés vagy a halál évfordulóján üdvözlik-e őket. Az utóbbi az igazi, mert ez jelenti az örök életet.