Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. június) 6. szám

Havas Károly: Öreg ház a csirkepiacon

– Regény –
Kis tragédia a hosszú udvarban
A Muraköz boldog nyara után szürke és fárasztó ősz következett. Mintha megbolondult volna ebben az esztendőben az idő. Nem voltak szép, arany napsütésben ragyogó szeptemberi napok, nem érzett a levegőben a kora ősz bágyadt szépsége. Esett. A szél fújt és a hosszú udvaron csúnya tócsák éktelenkedtek. Az esték hidegek voltak és elmaradtak az őszesti trécselések, a boldog üldögélések az öreg ház hosszú udvarának eldugott padjain. Minden család behúzódott a lakásába és lassan az öreg ház levegője tele lett hideg, nyirkos ellenségeskedéssel.
Valahol a cselédeknél kezdődött. Valamelyik összeveszett a másikkal és ez a veszekedés tovább terjedt, magával ragadta az asszonyokat, belekeverte a férfiakat, egymásra uszította a fiatalokat. Még az öreg doktor is észrevett valamit ebből a csendes háborúskodásból. Ezért mindennap felbukkant az udvaron és sorra vette a lakásokat, azzal a lehetetlen kifogással, hogy azt nézi, mi van javítanivaló. Máskor nem javított semmit, s ha már sehogyan sem lehetett elodázni valamilyen munkát, hetekig kellett könyörögni, hogy megcsináltassa. Most valóságos hiba-leltárt vett fel a házban, mert idegesítette, hogy a lakók egymás ellen fordultak. Minden lakásban ugyanaz a jelenet játszódott le. A férfi nem volt odahaza s az asszony csodálkozva és örvendezve fogadta az öreg doktort, aki dünnyögve vizsgálgatta a falon a nedves foltokat, botjával megpiszkálta a hibás padlórészeket, méregette a mennyezetet és megkopogtatta az öreg kályhát. Az asszony mindenütt a nyomában járt és buzgón magyarázta, hogy ezt is meg kellene csináltatni, azt is meg kellene csináltatni. A doktor csak tovább dünnyögött, aztán kibökte:
– Miért haragszanak maguk egymásra?
Az asszony rendszerint nem akart semmiféle haragról tudni, aztán kibuggyant belőle a panaszok áradata. Minden asszonynál és minden lakásban ugyanaz a jelenet játszódott le és ugyanazok a panaszok hangzottak el. Az öreg doktor végre rászánta magát és bekopogtatott a furcsa asszonyhoz is. Itt már meg sem játszotta a [269] hibakeresés komédiáját. Kényelmesen letelepedett az egyik karosszékbe, végigfektette térdén a botját, és egyenesen megkérdezte:
– Valami van ebben a házban. Tíz esztendő óta soha annyi panaszt nem hallottam, mint ma. Valami történik. Nem tudja megmondani, hogy ki az oka ennek a furcsa háborúságnak?
Az asszony szomorkás mosollyal válaszolt:
– Igaza van doktor úr. Valami van, de én sem tudok többet, mint más. Hallom, hogy mindenfelé kérdezősködött. Kedves a doktor úrtól, hogy nálam nem komédiázott és egyenesen rátért látogatása céljára. Szívesen segítségére lennék, de semmit sem tudok.
Az öreg sóhajtozott, levette szemüvegét, gondosan megtörülgette, s tanácstalanságában kicsiny ősz szakállát simogatta. Az asszony szánakozva nézte. (Hogy szívére vette a házában történteket!) Beszélni kezdett, hogy megvigasztalja.
– Ne haragudjék, bogaras öregember vagyok – válaszolta az öreg doktor. – Tulajdonképpen semmi közöm a lakókhoz. Megfizetik a házbért, s ha nem fizetik, elmehetnek. Így is nézhetném a dolgokat. De látja, én már nem tudom megszokni az új divatot, és nem szeretem az új arcokat. Megszoktam ezeket az embereket, szeretem őket, fájna, ha valamelyiket ki kellene tennem a házból.
Harmadnap az öreg doktor felmondó levelet küldött az egyik lakónak. Tíz év óta először történt meg ilyesmi.
Pár napja már nem zuhogott az eső, s estefelé még kint ácsorogtak az emberek a hosszú udvaron. Most azonban nem verődtek össze csoportokba. Mindegyik család a maga ajtaja előtt ácsorgott. A fiatal párok, amelyek máskor pár perc alatt megtalálták az eldugott padokat, most össze-vissza csatangoltak az őszi fák alatt. A hosszú lány egyedül járkált. Kereste a fiút, aki az anyjával beszélgetett. A fiú látta, de az anyja keze rajta pihent a karján és nem merte megkockáztatni, hogy elmozduljon. A furcsa asszony néha a lány felé nézett és egyszer rá is mosolygott. De nem hívta oda. Máskor nem bánta, ha a két gyerek együtt van. Ezen az estén azonban rossz érzései voltak. Szerette volna a fiút beküldeni a lakásba, de az apja bent dolgozott és nem szerette, ha zavarták. Most éppen valami nagyobb munkával bíbelődött. Valahol talált egy régi szótárt és abból szavakat keresett ki. Egész bolondja volt ennek. Az asztalnál, ebéd és vacsora közben, erről beszélt. Boldog volt, ha egyedül maradhatott, s elmerülhetett az idegen szavak zavaros tengerében.
A lány végre elszánta magát. Odament hozzá s halkan köszönve, kicsit éneklő, de meleg és megejtő hangján, közömbös városi históriákról kezdett beszélni. Az asszony udvariasan felelgetett, de keze most már rásimult fia nyakára. Egészen magához vonta, bár az kissé berzenkedett a szokatlan dédelgetés ellen. A lány elköszönt, de távoztában, pár lépés után visszaszólt:
– Péter, gyere egyet sétálni. Még nem vagyok álmos és szeretnék veled beszélgetni. [270]
Az asszony kis sóhajtással elengedte fiát, aki pár ugrással a lány mellett termett.
Ekkor történt a szörnyűség. A másik lakás ajtajából kiugrott egy hosszú asszony, a két gyerek elé toppant és rikácsoló hangja betöltötte az egész udvart. Rettenetes szavakat kiabált. Olyanokat, amelyeket csak dühöngő cselédek hajigálnak egymás felé, felkorbácsolt indulatukban, tudva, hogy utána rögtön csomagolniuk kell. A lány halott sápadtan állott a rázúduló szörnyű szavak zuhatagában és keze védelmet keresőn a fiú felé nyúlt. Ez még jobban feldühösítette az őrjöngő asszonyt. Ellökte Pétert, hogy az végigvágódott az udvaron.
– Még ez a gyerek is kell neked? Elég gyalázat, hogy az anyja itt áll és nézi, hogy mit csináltok. Éppen olyan szégyentelen személy, mint te.
Péter, akit a hirtelen lökés egy percre elkábított, felugrott és vézna karjának egész erejével ütött. Ökle az asszonynak az állát érte, s mielőtt az asszony magához térhetett volna meglepetéséből, a gyenge fiú ökle megint lesújtott, aztán megint. Az orrát ütötte, a száját és észre sem vette, hogy keze meleg vérrel szennyeződik be. Csak ütött. Állatiasan, a düh mámorában, a tombolás kielégülésében. Egy hang sem jött ki a torkán.
Az udvar szinte dermedten nézte a jelenetet. Aztán néhány férfi odarohant és elhurcolta Pétert. Bevitték a lakásba, ahova anyja már előre bement. Apja ijedten ugrott fel könyvei mellől, ahogy meglátta fiát. Arca vértelen volt, de szemei vad tűzben égtek. Vértől maszatos kezével végig simította homlokát, úgyhogy csúnya véres folt maradt rajta. Apja megbűvölten bámulta a véres foltot. Nem tudta, hogy mi történt. Csak azt érezte, hogy fiát bántották. Abból, amit össze-vissza beszéltek a szobában, nem tudott megérteni semmit. Legkevésbé, hogy mi robbantotta ki az esetet. Ránézett feleségére, de az csak fejét rázta. Nem akart beszélni. A szomszédok érezték, hogy feleslegesek és lassan kihúzódtak a szobából. A petróleumlámpa szép, szelíd, sárga fényében a fiúnak arca most betegnek, szinte halottnak látszott. Nehezen lélegzett és hallgatott. Anyja szintén. A férfi végre elvesztette türelmét.
– De hát mi történt itt? Ki bántotta Pétert? És te miért nem szólsz egy szót sem?
Az asszony fáradtan legyintett. Nagyon öreg, szomorú és beteg volt ebben a percben. Megfogta a fia kezét, kivezette a másik szobába, levetkőztette, lefektette és betakarta – mintha kis gyerek volna, – aztán megcsókolta.
Mikor visszament a másik szobába, az ura már nem volt egyedül. Ott volt a lány is. Halkan beszélt, gépiesen, hidegen, nyugodtan. Elmondott mindent. A szörnyű szavakat is, mintha valami leckét mondana fel. Aztán ránézett a két emberre, és keskeny, finom, sápadt arca végtelen szomorúsággal és fájdalommal telt meg. Az asszony sokáig nézte, kutatva merült el szemében és halkan, mintha csak magához beszélne, megkérdezte: [271]
– De hát miért? Mit csinált maga? Valami oka van annak, hogy ez megtörtént. Mondja meg őszintén. Nem kíváncsiságból kérdezem, a fiam miatt.
Ránézett az urára és mintha bocsánatot kérne, megismételte:
– A fiam miatt.
A lány hallgatott. Ott állt a két ember előtt, akik maguk sem tudták, hogy egymás kezét fogják. Aztán szinte összeroskadva egyszerre felsírt.
– Igaz, minden igaz. Nyár volt, bolond voltam, egyedül voltam. Bejött hozzánk egyszer az az ember. Egyszer és most egész életemben ezért kell fizetnem.
A férfi elfordult. Odament könyveihez, rakosgatni kezdte őket, s nem tudta, hogy mit csináljon. Sajnálta a lányt, de úgy érezte, hogy nem szabad semmit mondania. Azt is, hogy fiának semmiről sem szabad tudnia.
Az asszony magához ölelte a szerencsétlen teremtést.
– Most menjen haza. Én majd később átmegyek, beszélek az apjával. Ugy-e az édes anyja nincs idehaza?
A lány nem válaszolt, csak a fejét rázta. Az asszony megsimogatta haját.
– Szegénykém. Menjen csak haza. Nem történt semmi, nem igaz semmi, nem volt egyszer sem. Majd én megmondok mindent az apjának, és minden rendbe jön. Nem történt semmi! Egyszer sem! Értette? Ha Péter megtudja, hogy maga most mit mondott, egész életén át sokkal szerencsétlenebb lesz, mint maga. Neki szüksége van rá, hogy valaki tiszta legyen, valaki jó legyen. Magát választotta ki tisztának, jónak. Maga tiszta, maga jó.
A lány lehajolt, az asszonynak a kezét kereste, meg akarta csókolni, aztán kiszaladt.
Az asszony talán egy óra múlva átment hozzájuk. Sokáig beszélt a lány apjával, és amikor megint otthon volt, rámosolygott az urára.
– Mindent el lehet intézni és semmi sem helyrehozhatatlan hiba, ha nem akarjuk, hogy az legyen.
Másnap korán reggel az öreg doktornál járt, s az öreg doktor utána elküldte a felmondó levelet annak az asszonynak, aki a szörnyű jelenetet rendezte. A levélben pénz is volt, költözködési költség s lakbérre való. Csak azonnal menjen el. A dühöngő asszony másnap már el is hurcolkodott.
Az öreg ház udvarának népe kíváncsian és ellenségesen nézte elköltözését. Ő volt a bűnös.
(Folytatása következik) [272]