Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. június) 6. szám

Herceg János: Vitéz Feketekuty Béla Dr.: Jugoszlávia magyar szemmel

Cserépfalvi kiadás, Budapest, 1940.
Az utóbbi időben művészeti és gazdasági téren egyaránt határozott lépések történtek a jugoszláv-magyar viszony megjavítása érdekében. Mi, kisebbségi magyarok örömmel és kettőzött figyelemmel kísérünk minden ilyen irányú megnyilatkozást. Még akkor is, ha sem mint résztvevők, sem mint közvetítők, nem szerepelhetünk a két ország közeledésében. A közeledés mindkét részről államérdek, s valószínűleg ezért esik kevés szó a Jugoszláviában élő magyarságról, annak helyzetéről és kívánságairól. Feketekuty Béla maga is jól érezte, hogy a tapintat olykor nemcsak udvariasság, hanem szükségszerűség is. Ezért írja, hogy »munkánk során sok keserű igazságunkat nem írtuk le, inkább lenyeltük fájdalmunkat. Nem domborítottuk ki az 1919-ben jugoszláv felségjog alá került magyarság húszéves életét sem. Ehelyett, bár kevés és felületes vonással, megrajzoltuk azt, hogy mit nyújtott évszázadokig az eredeti hazájából kiűzött délszlávságnak saját kárára… saját hazájában a magyarság.«
A jugoszláviai magyarságnak nem szabad ünneprontónak lenni, s nem szabad felhoznia sérelmeit, kívánságait a közeledéssel kapcsolatban, ha tudatában is van annak, hogy minden eddigi viszály és hűvös tartózkodás éppen miatta volt meg a két ország viszonyában. A jugoszláv-magyar barátság egyelőre még egészen új keletű és nem mutathatott fel komoly eredményeket. Nekünk pedig húszéves kisebbségi sorsunkban a türelem jutott osztályrészül, s ebbe kell megkapaszkodnunk most is és kivárni, mit hoz a jövő, amely – minden reményünk megvan hozzá – a két ország szoros együttműködéséből fog kibontakozni. Ne kételkedjünk a közeledés őszinteségében, de legyünk magunk is segítségére, ha másban nem, hát legalább abban, hogy némely tévedést és felületességet, amelyet a dolog sürgőssége eredményezett, igyekezzünk kiküszöbölni.
Mindjárt Feketekuty Béla könyvében kifogásolnunk kell azt a sietséget, amely csak nagyon vázlatos képet adhatott úgy a szerb-horvát nép lelkialkatáról, mint magának az országnak politikai, gazdasági, művészeti életéről.
A könyv, terjedelméhez viszonyítva, meglehetősen bőven [266] szemlélteti a szerb-horvát nép történelmét, s talán az sem baj, hogy kissé önkényesen domborítja ki a jugoszláv és magyar nemzet viszonyát. A háttér ugyan kissé romantikus az új barátsághoz, de vegyük úgy, hogy a történelemben vannak a két nép érzelmi gyökerei, míg az értelmieket a világhelyzet erősíti a közeledésben.
Feltesszük azonban, hogy egy Jugoszláviáról írott könyvnek ma, tekintve az időszerűséget, amelyet szolgálni kíván, elsősorban az ország mostani helyzetét kellene bemutatnia. Erről pedig Feketekuty Béla könyvéből csak igen hézagosan és roppant felületesen nyerünk tájékozódást. A politikai kibontakozás Feketekuty szerint Pašičnál véget ért, Jevtičet, Živkovičot csak mellékesen említi, inkább, mint pártvezéreket, nem pedig, mint egy olyan uralom megteremtőit, amely még hosszú ideig éreztetni fogja hatását. Stojadinovič neve még csak nem is szerepel a könyvben, s hogy mi tulajdonképpen a horvát kérdés, arról fogalma sincs az olvasónak. A megegyezést a szerző befejezett ténynek tekinti, és az sem érdekli különösebben, hogy voltaképpen miben is egyezett meg Beograd és Zagreb; megelégszik a kész jelennel és egyetlen alkalommal, hogy ezt a kérdést érintse, akkor is nagyon messziről. Vajon tájékozatlanságnak tulajdonítsuk-e ezt a hiányt, vagy ismét tapintatnak? Az utóbbi egyáltalán nem helytálló, mert Jugoszlávia belpolitikája semmiképpen sem választható el külföldi tájékozódásától. Éppen ellenkezőleg, a kettő nagyon is egymásba kapaszkodott.
A szerb-horvát nép irodalmi múltjából Ranke és Margalits még csak valahogyan beavatják a szerzőt, de a XIX. és XX. század irodalmi életéről Jugoszláviában úgyszólván semmit sem tud Feketekuty Béla. Egyetlen szava sincs Skerlič, a jugoszláv Gyulai munkájáról, meg sem említi a nevét. Vuk jelentőségével sem foglalkozik, pedig legalább róla eleget mondott Ranke; Jaša Ignjatovič, a szerb regény megteremtője, annyit sem érdemelt meg Feketekuty Bélától, hogy feljegyezze a nevét. Valószínűleg semmit sem tud róla, mert különben éppen az időszerűség kedvéért megemlítette volna, hogy az író halála napjáig, az akkori politikai vezetők megvetése ellenére is, kitartott szent hitvallása mellett, hogy a szerb és magyar nép csak együttes erővel állhatnak ellen az idegen terjeszkedésnek. Sorolhatnánk tovább a mulasztásokat, de nem sok értelme lenne. Csak állapítsuk meg egyszerűen, hogy Feketekuty Béla semmit sem tud a jugoszláviai irodalomról. Sem közelmúltjáról, sem jelenéről. Úgy látszik, még Krležaról sem hallott, akinek pedig eléggé ismert a neve Magyarországon is. Vagy talán valami más oka volt elhallgatni a legnagyobb horvát író nevét? Nem volna kisebb tévedés, ha jugoszláv részről Móricz Zsigmondot hallgatnák el Somogyváry Gyulával szemben…
A képzőművészetről hasonló tájékozatlanságot árul el a szerző, holott Kasanin művét jelöli meg forrásmunkául. A mai jugoszláv piktúráról nagyon keveset tudunk meg a könyvből. Mindössze né[267]hány nevet említ, köztük kevésbé jelentőseket is, de például egyáltalán nem emlékezik meg Petar Dobrovičról, Ljuba Babičról, hogy csak két nevet ragadjunk ki a jugoszláv képzőművészet gazdag névsorából. Legalább Milan Konjovič után említette volna őket!…
Végül egy eléggé kiterjedt gazdasági áttekintés. Annak ellenére, hogy részletességre törekszik, itt sem hatolt a lényegbe, száraz felsorolások, keveset mondó, nyers kimutatáson kívül többet nem ad a szerző. A gazdasági élet struktúrájáról, s magáról a gazdálkodásról nem beszél Feketekuty Béla. Pedig erre nézve még Budapesten is elég adatot talált volna.
Kiábrándultan tettük le Vitéz Feketekuty Béla dr. »Jugoszlávia magyar szemmel« c. könyvét. A cím ne tévesszen meg senkit, kissé alaposabb körültekintéssel, több lelkiismeretességgel minden magyar másképpen látta volna Jugoszláviát. Talán könnyebben kihangsúlyozhatta volna értékeit, s előbb érte volna el azt a célt, amire Feketekuty törekedett. Így azonban nem mentheti a kifogástalan stílus sem, a bevezetés nemes pátosza sem, azt a tájékozatlanságot, amely oly kirívó könyvében. Nem vonjuk kétségbe a szerző becsületes szándékát, hogy a jugoszláv-magyar barátság kiépítéséhez akart hozzájárulni könyvével, de alig hisszük, hogy e barátság propagálásába becsúszott hamis hangok valóban hasznára lennének az őszinte, egymást megbecsülő viszonynak. Feketekuty komoly írót és jó szemű, kulturált embert árul el, önmagának tartozott volna tehát több körültekintéssel és alaposabb stúdiumokkal, hogy valóban hézagpótló művel segítse leküzdeni az idegenkedést. Így csak alkalmi, sietve összecsapott és gyönge eredményű munkát végzett.