Folyóiratok

Kalangya, IX. évfolyam (1940. június) 6. szám

Herceg János: Kisebbségben

Az asszimiláció és disszimiláció kérdése nem a kiegyezés, hanem már az 1848. év óta állandóan foglalkoztatja a magyar közéletet. Volt időszak, amikor a nemzeti erők gyarapodását látták az országba települtek meginduló elmagyarosodásában, s ha nem is nemzeti újjászületést, de nagy magyar államot vártak tőle. A kiegyezés hatvanhétben nem fejeződött be, hanem ellenkezőleg akkor kezdődött. A faji és szellemi kiegyenlítődésnek az utána következő évtizedekben kellett lefolynia. A magyarság beolvasztó ereje mutatkozott meg ebben az időben oly nagyszerű méretekben, hogy egyes derülátók, amikor húszmilliós Magyarországról beszéltek, már nemcsak az elmagyarosodott svábokat és zsidókat érezték maguk mögött, hanem a szlávságnak nagy tömegeit is.
Csak Ady fellépésével vált ismeretessé a veszély, amit a hódítás magában rejtett, s akkor tisztult annyira a légkör, hogy világosan látszott már: az asszimilánsok előtt nem a magyar nemzet, hanem egy osztály nyitotta meg kapuit. Az az osztály, amely magasan fölötte élt a népnek, szellemi vezetője volt és az anyagi javaknak elosztója. Amíg a magyar parasztság milliói nincstelenségben, nagyrészt szolgaságban éltek, addig az asszimilánsok a középosztályban – számukra előre elkészített helyen – már szilárdan megvethették lábukat. A magyar parasztot a rög kötötte és a nincstelenség, a német gyarmatosok és a zsidó beszivárgók – elvetve régebbi kötelékeiket – nem a nép felé, hanem magasabbra törekedtek. Vágyuk természetes, de amin később joggal ütközhetett meg minden gondolkozó magyar, ez a »hódítók« vaksága volt. Csupán a sorrendnek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar szellemi élet arculata ma más legyen. A magyar parasztságot kellett volna felemelni a középosztályba s az ő helyébe ültetni az idegeneket. Olyan tragédia ez, amelyet ezekben az időkben talán nem mélyíteni kellene, s ezzel még csak fokozni a további és nagyobb veszedelmet, hanem jó reménnyel szívünkben kivárni a jövőnek azt a szakát, amikor könnyebben sikerül eloszlatni.
Az asszimilánsok térhódítását Magyarországon, senki sem tagadja már. A nagy vita arról folyik, csakugyan átok-e, hogy ez az idegenből jött réteg került túlsúlyba az ország politikai és szellemi életében. Valóban elveszett-e a magyar a magyarban, vagy csak iszapba nyomták a fölötte tarajozó hullámok?
Németh László egy kis könyvecskében válaszolt a kérdésre, eddigi munkásságát összefoglaló tömör s ragyogó tanulmányban, [257] a legsötétebb és legvigasztalanabb helyzetképet rajzolva meg. Németh László, jött-magyarokra, híg-magyarokra és mély-magyarokra osztja fel a magyar középosztályt. Tárgyilagosságot árul el, amikor a jött-magyarok felé több elismerést oszt, mint azok felé, akik bár származásuknál fogva minden adottsággal rendelkeztek, mégsem tudták kifejezni a nemzeti sorsot és sajátos jelleget. Ezzel szemben megállapítja, hogy az asszimilánsok a hazai tudomány új soktermű épületét mégis csak felhúzták. Hisz még finn-ugor nyelvészetünk is egy Budenz alapítása. Goldzieher Ignác gyönyörű műve az Izlámról az egyetlen, amelyet történetíróink terméséből a külföld is számon tart; orvoskarunk legjobbjai: Semmelweis, a két Korányi, Jendrassik, Lenhossék. Dollinger, Tauffer, Krompecher, Grósz; nem jobb-e mégis csak, hogy voltak, mintha nem lettek volna – hogy a műegyetemre már be se nézzünk.« Két oldallal odébb a következőket írja: »A zsidóságtól egyet nem lehet megtagadni: a feltörő új magyarság ebben az elkérgesedett társadalomban csak rajtuk keresztül tudott felhajtani.«
Ellentmondásnak vegyük-e, vagy egyszerűen annak a ténynek, hogy népcsoportok lelki, vagy szellemi jellegét az összességből egymásra másolt képekből mégsem lehet megrajzolni. Ahogy kiugrott egy Petőfi és az asszimilánsok egész sor kisebb csillaga, ugyanúgy érthető, hogy megmaradt egy réteg, amely éppúgy, mint a híg-magyarok, saját boldogulását építette a nemzet kárára. De vajon azért-e, mert idegen volt a magyar szellemtől, vagy azért, mert romlott volt? A polgáriasodás lassú folyamatát az asszimilánsokkal gyorsították, és maga a lázas sietség rontotta a nemzeti értéket. Vitathatatlan, hogy a törzsökös magyarok önmagukhoz hívebb politikát, irodalmat és művészetet alakítottak volna ki, mint azok, akik – kétségtelen – nem hatolhattak le soha azokig a mélységekig, amelyekben a magyarság beleszületett, sajátosságait évszázadokig magában hordta. Kemény, Vajda, Péterfy, Ady, Móricz, Szabó Dezső – valóban egyedül maradtak az idegen áradatban, de nem bizonyítható, hogy faji, vagy más érdek vont-e korlátot köréjük. Hogy egyéni érték, vagy faji tulajdonság emelte-e őket a gyengébbek fölé, ezt sem szellemi vizsgálat, sem vérvizsgálat el nem döntheti. Hiszen Németh László maga mondja, hogy Berzsenyit hívhatták volna az anyja után Thulmon Dánielnek is. S hogy a név maga nem ismertetőjele az asszimilánsnak. Ezzel aztán meg is tagadja a kizárólagossági elvet. »A mi asszimilánsaink szerepe – mondja – nem ott válik visszataszítóvá, ahol a vakumba beözönlenek, s azt mégis csak kitöltik, hanem ahol elfoglalt helyeiket védve, a feltörekvő, országvisszaszerző magyarok irtóivá lesznek.«
Szerzett, vagy vélt jogaikat az asszimilánsok ismét nem faji makacsságból védelmezték, hanem egyszerűen érdekből. Nem az érdem, hanem az élet jogán. Őket igazolta a múltjuk, befutott pályájuk s igazolta a rendszer, amely lépcsőt tolt lábaik alá. Ehhez [258] akartak következetesek maradni. Máshoz valóban nem volt sok közük. S ha érzelmi okokból, szerénységből, vagy azért, mert a magyarság szunnyadó értékeit többre becsülték a magukénál, aszkézist fogadtak, nem juthattak olyan magaslatra, amelyről érdemes és szükséges lett volna őket letaszítani. A napos oldalról lekergetett zsidóság selejtesebb rétege elkeseredve hajtogatja, hogy ők teremtették meg a magyar irodalmat, ők adták Molnár Ferencet, Lengyel Menyhértet – s ha ők nem lettek volna… stb. Kétségtelen, hogy ez a tudat előbb is bennük élt, amikor a politika, sajtó és irodalom élén állva elfeledkeztek Katonáról, Madáchról, Vörösmartyról, a száz év előtti magyar sajtóról, vak öncélúságukat bizonyítva. De nem a rendszert kell-e ismét hibáztatnunk, amely a feudális Magyarország képében páholyból tapsolt nekik és utána megosztozott a nyereségen?
S mi haszna van a mély-magyarságot hirdető szellemnek mégis most, hogy a nagy reformot, a zsidóság háttérbeszorítását végrehajtják. Azt hiszi talán: az ő vádjára született meg a zsidótörvény? Nem! Németh Lászlóval együtt a magyar szellemi élet számos kiválósága tisztában van vele, hogy a belső bajt újra külső hatásra igyekeztek megoldani, hogy láthatatlan csatornákból megint csak a híg-magyarok és szerencsésebb asszimilánsok özöne zúduljon a helyükre. A tárgyilagosság nevében Németh László a következőket írja: »Nem tudok elképzelni olyan felelős magyar kritikust, aki egy Gellért nemes vers-pantomimjeit, vagy Füst Milán Berzsenyin gyúlt lázát a magyar lírából ki merné tessékelni.« S Gellért Oszkárt ma mégis nemcsak a magyar lírából, hanem a magyar életből is kitessékelték.
Állapítsuk meg végre: az általánosítás nem indokolt. Ahogy Németh László elismeri a kivételeket mindkét oldalon, ugyanúgy el kellene ismernie annak a tényezőnek is, amely egy lépéssel tovább mehet az írónál. Ez azonban szinte lehetetlenség. Az igazolások kora a gyanú annyi piszkát keveri fel, hogy, azt hosszú ideig nem lehet kisöpörni a köztudatból.
Amikor Németh László szenvedélyesen felkiált, hogy még nincs későn, most kell elkészülni a reformoknak, ellenvetésünkkel találkozik, mert ő szellemi reformra gondol, holott csak az anyagi segíthet. Ami a szabadságharc óta lehetővé tette az idegen rétegek felülkerekedését, az, mint mondottuk, elsősorban anyagi lehetőség volt; az asszimilánsok minden átmenet nélkül ugorhattak a középosztályba. Ilyen lehetőséget kell teremteni a magyar népnek is. Nem példát kell adni, – hiszen a példából elég volt már – sem a lelkiismeretre hivatkozni. Amit hatvanhétben megtehetett volna Magyarország és azóta még ezerszer, azt megteheti most is még. Nyissa ki a kapukat a magyar paraszt előtt, bocsássa be a középosztályba, ha nem is úgy, hogy egyetemi tanszékre ülteti, hanem, hogy olyan gazdasági javakhoz juttatja, amelyek megengedik neki a szellemi felemelkedést és egy új középosztály kiala[259]kítását. Akkor aztán nem kell idegen szellemi átöröklődéstől félni; szorgalomtól, mohóságtól, amit különben is az alkalom fejlesztett ki.
A magyar középosztály kevertségének kérdését tárgyalva, nem találunk egyik oldalon sem határozott tagadást, vagy állítást. A tömkeleg kérdésessége kirekeszt minden határozott megjelölést. Egyik oldalon a jó beolvadást próbálják bizonyítani, másikon annak ellenkezőjét. Amit Németh László erről a kérdésről leír, újabb szép megnyilatkozása eddigi munkásságának és szerepének. Tragikus nemzetszemléletével azonban akaratlanul is azon szellemek közé zárja magát, akik, bár mély-magyarságukban mindig lefelé fúrtak, a magyar élet tragédiáit felnagyítva látták, már csak természetüknél fogva is.
Mondjuk, hogy igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy Németh László vádjai, részleteikben önkényesek. Tagadhatatlan azonban, hogy néhány nagy magyar jelentőségét, s a nemzeti mélységeket szinte jelenés-szerűén írja meg. Ez az, amit csak Németh Lászlótól kaphatunk. Ezért nőtt nagyra ő a magyar irodalomban, és ezért több nekünk most is maga a mű, mint a vitatható igazság, amiért az egész megszületett.
1) Németh László könyve