Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. október) 10. szám, 577–660 p.

Egymás mellett álltak az erdő nagy tisztaságában, s az eget nézték. Büszke koronájukon éneklő madarakat ringattak; búgó gerlicéket, és árnyékot adtak a fáradt vándoroknak. Egymás mellett álltak, mint a testvérek, évtizedek óta.

Szerették az életüket, a napot, a szelet, az esőt és a vihart, amely játékosan a hajukba kapott és megcibálta őket, vásott gyermekeket.

Az egyik fa, nyúlánk, egyenes törzsű, egy tó partján állt, szinte egyedül a nagy testvériségben. Szép, hosszú árnyéka elnyújtózott a vízen, s jótékony hűsében apró halacskák játszadoztak.

A többiek erőteljesen zúgtak a szélben:

– Zzzzzzzzzz… – míg ő halkan és gondterhes arccal, nehogy felébressze kicsi fiókáit a madaraknak, akik ágai hajlásában fészkeltek. Így múlt el sok esztendő. A kicsi fiókákból hangos, játékos madarak, majd zsémbes, beteges öregek lettek. Az ő ágain születtek újak, és az ő levelei között haltak meg az öreg madarak. Ő csak állt a madárdalos csöndben, és halkan zúgott altatódalt hangos lakóinak. Nem csoda, hogy őt szerették legjobban az erdei állatok.

Mókusok hintáztak ágain, őzek lerágták vadhajtásait, s ő csak tűrte, mintha tudta volna, hogy ezért van a világon. Bizony, a többiek dühösen zúgtak, nyikorogtak, ha egy-egy megfeledkezett mókus ágaikat hajlította, leveleiket tépte.

Egy éjszaka nagy vihar kerekedett. Dühösen jött a szél, tépte, cibálta, rángatta a fák erős koronáit. Ilyen vihar még sose volt! Hiába sírtak, nyögtek, jajgattak a jegenyék. Könyörtelen volt az idő! Belevágott a húsukba, megrepesztette őket, és letépte gazdag leveleiket. Üstökös hullott le az égről, és rikoltva röpült a kuvikmadár.

– Halál! Halál!

A tóparti jegenye dermedten állt, ágairól leestek a fiókák, és meghaltak a kemény földön. Tehetetlenül sírt a fa: Z z z z z z z… [628]

Akkor egy tüzes fergeteg szakadt le az égről, és ordítva vágott a koronája közé. Tompa roppanás és sötét füst támadt a nyomában.

– Villám csapott a jegenyefába! – rikoltotta másodszor a kuvikmadár, aztán mint az idő, ő is elcsendesedett.

Sok idő telt el azután. A tóparti jegenye most még inkább a madarak fészke lett. Megszenesedett repedéseit finom mohapehellyel bélelték ki, és itt szerelmeskedtek a gerlék, csipogtak a fiókák, és benne trónolt a bagoly is komolyan huhogva.

Már el is felejtette a borzalmas éjszakát a beteg fa, amikor egy nyári reggelen megrebbent a csalit. Egy ember jött jókedvűen fütyülve, vállára vetett fejszével. Egyik fecske megszólította:

– Mit akarsz, jóember, azzal a szörnyű fejszével?

– Az éjszaka gyermeket szült a feleségem – válaszolta amaz boldogan pufók arcú, egészséges fiúcskát, s most bölcsőt akarok faragni neki.

Rátámaszkodott fejszéje nyelére, és körülnézett, hogy melyik fát vágja ki magának. Mindegyiket megnézte tövétől a koronáig. Amikor a villámsújtott jegenyére esett a szeme, arca felragyogott.

– No, ez jó lesz – mondotta. – Ezzel könnyebb is lesz elbánni, mint a többi fával. – Hiába sírtak a madarak, hogy elvesztik fészküket, ha éppen ezt a fát vágja ki. Az ember könyörtelen maradt. Szemeivel kicsi fiát látta, füleivel az ő sírását hallotta, nem törődött az elárvult madarakkal.

– Mi lenne vele, ha én itthagynám? – vigasztalta magát az ember, amikor fejszéjét belevágta a fába. – Egy-két év, aztán kivágnák, és tűzre vetnék, mert ez a fa sorsa. Én bölcsőt faragok belőle, kicsi fiam örömére.

Egy-két ütés, és kidőlt a fa. A többi jegenye gondtalanul zúgott a szélben, elárvult madárraj csipogott, az ember pedig bizakodó csapásokkal vágta a fát bölcsőnek, hogy erőt és egészséget kapjon benne egy kis emberke.

Így tett az ember a fával, és így tesz az emberrel az, akit Istennek hívnak évezredek óta.